Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-10 / 11. szám - Dénes Gizella: Téli mese / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Dicséret / Versek

A kúriai bíró nem­ volt babonás ember, de ez az álom nagyon hatott rá. Már reggel hét órakor ott állt a vízivárosi posta kapujában és várta a hivatal nyi­tását, hogy táviratilag ötven forintot küldjön szobrásznak. Pár nap múlva megjött a köszönő levél a azzal, hogy Cs. már három napja semmit sem evett és éppen aznap készült a Szajnába ölni magát. A történet megrendítő végét Nagy Orbántól tudom. Ő tizenöt esztendővel később véletlenül talál­kozott Kacsóhval Fonyódon. — Nem emlékszel rám, Gráci? Én a Nagy Vilma fivére vagyok. — Nagy Vilma, — mondta Kacsóh eltűnődve, — nem emlékszem... — Dehogy nem emlékszel! Nagy Vilmának küld­ted a säckingeni trombitás áriáját. Most már meg­mondhatom, hogy csak téged szeretett. Kacsóh arcán megvillant az emlékezés. — Nagy Vilma... säckingeni trombitás ... em­lékszem ... De szemében olyan zavart kifejezés­ül­, hogy Nagy Orbán megdöbbenve állapította meg magában: ez az em­ber nem épelméjű. És tragikusan igaza lett: Kacsóh Pongrác nemsokára zárt intézetbe került. Ott is halt meg. Téli mese — Elbeszélés — írta: Dénes Gizella. A magas munkásház környékén, ahol leginkább parasztok laktak, nehézléptű, pihenéstelen és darabos emberek, a udvarokon reggelenként fölrikkant a szí­ven talált malacok visítása. A visítást jókedvű gye­rekkiáltások követték, s mire leszállott az első hó, min­den házban zsírosképű csemeték ugrándoztak s hol szalonnát, hol kolbászt harapdálva faragták, igazítot­ták az ormótlan szánkókat. Csak éppen a Szederi-gyerekek, ők hatan a magas munkásházban, ők maradtak ki mindemre izgalmas és hasonlíthatatlan színjátékokból­ gyönyörű. Disznó­sivítást csak mások udvaráról hallgattak. Janika, legkisebbik a Szederi-gyerekek között, a két világos­ a kék szemével, soványas, de puha és kedves arcával nem tudott elmozdulni a kék festőköténnyel elfüggö­nyözött ablakoktól. — Hát mink már mikor, anyja? Mikor adtok ne­künk is szalonnát, mint a többi gyerekeknek? — Azok parasztgyerekek! — mormolta Szederiné, oda se pillantva a sóvárgó, kicsi arcra. — Földjük van azoknak meg minden jószáguk. A te édesapád csak szegény bányász, kisfiam, s annak is csak napszámosa. Hát azért, Janika! De Janika tovább gondolt. — Isten az Annus apja is a bányába mén! Az Annus — Nagykirály Annus — kis pisze-szőke leánygyerek, mellettük lakott, egymaga volt, testvér­telen és hétköznap is gombos, sárga cipőben járt, fán­kot evett, meg szalonnát. Szederiné nem igen tudott magyarázkodni. Éppen kukoricát szemelgetett, mosogatott. Ez a kukorica, ha megfőtt, ez lesz a mai ebédjük. Hát hogyan szólhatna, Ez a terített asztal várta a kormányzói pár Corvin-lakomájának vendégeit a királyi Várban 273. Dicséret Az vagy Te a szívemnek, Mint májusnak az eső, Rejtőző kincsei­mek Te vagy a varázsvessző, S Te vagy hunyó reményem Felvillanó j­arázsa, Naptalan napjaimnak Te vagy a ragyogása. LADÁNYI LÁSZLÓ

Next