Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)
1940-08-25 / 35. szám - Jajczay János: Egy festő, aki felfedezte az Alföldet / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
Egy festő, aki felfedezte az Alföldet * 1889-ben, félszázaddal ezelőtt Bécsben egy csendes szanatóriumban hunyta le szemét Pettenkoten. Hatvanhét évet élt. Nemes gondolkozású ember és kitűnő festő volt, aki szerelmese lett a magyar Alföldnek. Az ötvenes évek végétől egy negyed századon át, 1858 tól 1881-ig jár hozzánk festeni. A bécsi Akadémián Kupelwieser a mestere, aki szintén járt nálunk és nem lehetetlen, hogy már ő beszélt neki Magyarországról. Bár Pettenkofennek más réven már gyermekkorában is volt velünk kapcsolata. Apjának ugyanis a Dunántúlon volt egy kis birtoka. Az sem lehetetlen, hogy Borsos József, akivel jó barátságban volt, csábította hozzánk. Pettenkofen az Akadémiáról katonának megy. Dragonyos tiszt szeretne lenni, de a művészetet sem tudja elhagyni. Eleinte sokat rajzol, litografál. Ezekkel a grafikai munkáival, melyek főképpen katonai tárgyúak, nagy sikert arat, azonban művészete alakulásának irányt a Magyarországon való látogatása ad. Kezdetben, Bécsben festett arcképei a tradícióhoz való erős ragaszkodását árulják el. Rajza szigorúan pontos színei porcellánosak. Olyan gondos, mint Eybl. Beleilleszkedett kortársai körébe, rokonságot tart Alt, Waldmüller, Dannhäuser művészetével. Párizsba utazik, de csak rövid időre és azután jön hozzánk. A szabadságharc alatt ugyan már megfordult nálunk, az osztrák hadseregben szolgált. Szolnokon telepszik meg. Ez a tipikus alföldi magyar város lesz az a hely, ahol lelke megnyílik, ahol a magyar táj és a magyar ember szerelmesévé válik. Ettől az időtől kezdve nem tud a magyar pusztától, a szolnoki vásártól, az égő, aranyszínű búzakalásztól, a munkás magyar néptől, a mézillatú virágos réttől, bokorerdőtől, megszabadulni. Festi a nap éltető, hervasztó sugarát, a pipacsos végeláthatatlan gabonatáblát, az ugart. A tanya, kunyhó, nádfedeles házikó, kútágas, végtelen zöld róna, a tűző nap, a magyar élet, pásztorok, piaci jelenet kofákkal és nagykosaras asszonyokkal, katonák, parasztok, cigányok, — a témája. Szeretettel és fáradsággal kutatja fel azt, ami érdekli. Finom érzése tájképeiben, a lefestett vidékben, ennek magyaros ábrázatjában a dolgok jellegét és rágyakorolt varázsát fejezi ki. Parasztjai nem a népszínművek jól kifésült alakjai, a dolgokat úgy festi le, amint előkerülnek. Egyaránt a táj és az ember lelkét, jellegzetességét, jellemét keresi. Pettenkofen az Alföldön felszabadul, a bécsi kispolgári stílust elhagyja; a messzejátszó róna mintha lelke horizontját is tágítaná. A régiekkel való kapcsolata az évek során teljesen megszűnt. Hangulatos impresszionistává vált, akiben nincs előítélet, elfogultság. Műveiben nem precízkedő, már nem pepecsel, színei feloldódnak, szinte ködös lesz, kötetlenné válik. A végtelen tér, ég és föld megihleti, napsütés és árnyék s ezek ellentétjei érdeklik. A világot mindinkább nagy csendéletnek látja. Számára a nép nem novellatéma, nem mese, anekdota, nem drámai, hanem festői tárgy. Technikailag könnyed, keresetlen, nem filiszteresen pontos. Egyenesen irtózik attól, hogy lélektelenül száraz legyen. Pettenkofen olyan poéta, aki rögtönöz. Gyönyörét azonnal kifejezésre juttatja. Sosem exotikumot keres. A szürke port, a barna sáros utat, a mohás tetőt, a nagy fehéroszlopos házakat, a szalonnára hizlalt disznókat, ha tetszik neki, lefesti. Nem kiagyalt idillikus jeleneteket fest, hanem valami demokratikus érzéstől megszállva adja vissza képein a magyar életet, a magyar népet. Lacikonyhában ácsorgó gatyás parasztok, tiszai halászok kerülnek ki ecsetje alól. Szereti a rózsaszínű hajnalt, vizes rétet, tűző napot, nádast, a Zagyvára lopakodó szürkülő magyar estét. A magyar róna, a magyar falu, galambdúcos udvar, buja legelő, fehérfalú ház az, amit szinte felfedezett a művészet számára. Megejtette a magyar táj. Tollal, szénnel, pasztellel, leheletszerű testetlen Alföldi tanya. Pettenhofen festménye 20* 247