Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-02 / 1. szám - Gulácsy Irén: Európa hulló csillaga / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Újesztendőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Negyedévre . . 8.— pengő Félévre . . . 15.50 pengő Egyes számára 70 fillér XLIX. évfolyam Szerkeszti Herczesi Ferenc 1943 január 2 Az Uj Idők képeinek, valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos 1. szám Új esztendőre lenne Ha az óesztendő befejezése s az újnak kezdete nem egyéb, csak önkényesen megállapított naptári időpont, eszköze az észrevétlenül múló idő mérésének, nem érdemelné meg, hogy szót vesztegessünk rá. Azért érdemes gondolkozni és beszélni róla, mert az ember erkölcsi tartalmat adott neki. Egy esztendő elmúlása, az emberi élet mértékével mérve, elég idő ahhoz, hogy megállítson és lekiismeretvizsgálatra kényszerítsen bennünket. Nyugalmas korszakokban ez a lelkiismeretvizsgálat rendszerint csak egyéni életünkre vonatkozik: megtettük-e kötelességünket önmagunkkal, családunkkal, hivatásunkkal szemben? Olyan esztendőkben, aminők most viharzanak felettünk, nem elégedhetünk meg a lelkiismeretvizslgálatnak ezzel az egyszerű fajtájával. Nincs olyan cselekedetünk vagy mulasztásunk, amely valamilyen módon bele ne kapcsolódnék a bennünket körülvevő emberi közösségnek — ne féljünk ez ünnepi alkalommal a szent szót ajkunkra venni — hazánknak életébe. Apró önzések és kényelmeskedések, jelentéktelen megalkuvások, amelyekre más időkben eszünkbe sem jutott a „jó" vagy a „rossz" szigorú erkölcsi kategóriáit alkalmazni: jelentőssé váltak, mert egy nemzet sorsa fordulhat meg azon, hogy fiainak milliói elkövetik-e ezeket az apró bűnöket vagy sem. Nemzeti életünket a történelem folyamán újra meg újra véren kellett megváltanunk. Azok, akik ma küzdenek odakünn ezért az életért, valamennyien nyugodtan végezhetnek egy pillanat alatt lelkiismeretük vizsgálatával. Ők a legtöbbet teszik és a legtöbbet adják, amit ember tehet és adhat. Rajtuk nem fog múlni, hogy a „népek hazája, nagyvilág" elismerje jogunkat az élethez. De a mai idők a véráldozaton kívül ezer más áldozatot követelnek meg, lemondásban és munkában, szerénységben és közösségi érzésben. Ma nincs értelme annak, hogy egyénileg kívánjunk egymásnak boldog újesztendőt. Valahogy jelképesnek érezzük a szokásos üdvözlőkártyák eltiltását. Nem, nem tudjuk az egyéni boldogságnak semmiféle fajtáját elképzelni a nemzet boldogsága nélkül. De éppen ezért tudunk bizakodva boldog új esztendőt kívánni együttesen mindenkinek. Mert, ha előre nem tudunk is nézni a jövőbe, tudunk ezeréves múltunkra visszanézni. Tudjuk, hogy a nemzet életét megváltó erők soha nem ernyedtek és nem szunnyadtak el közöttünk. Értünk meg már olyan új esztendőket is, amikor nem a mi katonáink álltak ezernél több kilométernyire idegen területen, hanem hazánk földjének nagy része volt idegen megszállás alatt — s hitünk akkor is ép volt, mert tudtuk, hogy minden áldozatra készek vagyunk. Ezt az áldozatra való készséget — nagy és kis dolgokban egyaránt — tartsa ébren a lelkében minden magyar ember. Ezzel a gondolattal vizsgálja meg lelkiismeretét. Ha múló hibáinkat levetjük és ősi erényeinket megőrizzük, bízván bízhatunk mindnyájunk boldog újesztendejében. Európa hulló csillaga — Regény — írta: Gulácsy Irén Copyright by Singer és Wolfner. 1943. Budapest. I. 1385 karácsony havának 31.-ik napján, vasárnap reggel kilenc órakor, az ősi Fejérvár koronázásra készült. Látott már királyavatási ünnepélyt. De ilyet mint ez a mostani, soha. A jámbor atyafiak tágra meregették a szemüket. Hol maradt a különböző küldöttségek jövés-menése? Csodálatos! Hol a sok csillogó papi ornátus? Nem, hogy sok, úgyszólván semmi sem mutatkozott mindezekből. A nagy eseményt meghirdető heroldok helyett — közvetlenül — mintha csak egy bandányi félelmes martalóc csapott volna be a szent falak közé. Ez mind hosszú, kétélű szablyákkal, tőrökkel s nehéz lándzsákkal száguldott; mind ijj, nyíl, puzdra, buzogány és lobogós kopja terhével csörömpölt s lesett minden felé, mint a csapdát gyanító vad. A lovasok szétpezsegtek, becsaptak minden főútmelléki utcába és ágaskodtak kinek-kinek a szeme közé, ábrázatát fürkészték, mintha vérbűnben vallatnák. Miért? S ez mi? Hol az aranyak? Hermelin, a bíbor? Hol a toll bokréták a lovak fejéről? Ékkövek, a szőrmék? S a finom palotásasszonyok, az ő gyönyörködtető, nagy öltözeteikben? Mindezekből semmi. Legfeljebb annyi különbség volt a beruccanók közt, hogy némelye magyar mód szerint hármas pelliciumot viselt, mások pedig, idegen példára, egyéb burkolatot. De ez valamennyi állatól sarkáig fegyverben meredezett — és légióként a rég emlegetett s annyit áhítozni hallott új király, Károly. Ő keltette Fehérvárban a legnagyobb meglepetést. — Ez? Pikkelyes páncélümeg . . . vasmell. Pajzs, fel- és alszár védő. Ércből való volt rajta minden. Jó még hogy a sisakrostélyát feltolta. Bár a nép azzal sem sokat nyert. Huss! Már tova is szöktetett a jövendőbelije a náraaerao közt. Úgy vadult végig a menet a nagy utcán, hogy a megriadt bámészkodók ész nélkül ugráltak be a kapuk öblébe, palánk védelmébe, ki hova tudott és csapkodták aztán magukról a rútságot, amit a patkó felvert. Párolgó szemmel álmélkodtak a tovarugaszkodó lovas után. — Ez? Sokan el sem hitték. — Ez? — Rőt. 1 1