Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-05-08 / 19. szám - Dienes Andor: Kinga alszik / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Harsányi Zsolt: Ócska kalap / Versek
A falazó piktorok e néhány típusa tulajdonképpen nem jelent művészeti érdekességet, bajt csak akkor okoztak, ha egy-egy tájékozatlan plébánia nekik szolgáltatta ki a templom oltárképeinek „felfrissítését", „kijavítását", restaurálását. Sajnos, elég nagy a száma az ilyen módon átmázolt oltárképeknek, amelyeknek eredeti mivoltukba való visszaállítása fáradságos, sokszor egészen meddő munka. A művészettörténet kutatói nem győznek eleget panaszkodni a károk miatt, amelyek ilyen módon keletkeztek. Művelődéstörténeti írók egész irodalmat építettek össze a középkori vagabundusokról, mint akkori életjelenségről. A falazó piktorok némely típusa is a csavargóknak ebbe a sorába tartozik. Kései utódaik abban különböznek el tőlük, hogy erre az útra a művészet jegyében indultak. Amiről persze nem tehet a művészet. •542 Ócska kalap Kalapom, kalapom, udvari kalapom. Akinek vénsége színen és alakon Megül, mint italos árokba esetten Freccsenés, megtiprás méltatlan-keskedten. Kellene már nekem tenélküled lenni. Kellene már nekem új kalapot venni. Forgatlak kezemben. Nézten nézegetlek. Nem árt az már neked, ha gyűrlek is tettleg. Ha lehullsz fogasról, nem bánod te már azt. Ruhatár keféje, már az is csak fáraszt. Jobb, ha fel sem szednek. Nyugton vársz ott orra. Míg rugdal vigécek deli cipőorra. Más voltál te régen, onnan vett korodban Ragyogtál a polcon megcédulázottan. Gőggel válaszoltál vasaló szabónak, Mint a büszkeségét féltő kaszinótag. Ha sértő véletlen valamit rád ejtett, Nemes haragodban nem tűrted a pelyhet. Bizony megöregszünk. Hiszen szép vigasság A gyors elégtételt váró férfiasság: Ami tied, tedd el, a másét ne vedd el, Csak tisztelet bánjék szeplőtlen neveddel. Úgy éltünk valaha. Aztán meggyűrődtünk, Sáros utca-cseppel lassan nem törődtünk. Bajvívó-ünnepből csendes hétköznap lett. Tünde ifjúságból elhordott kalap lett. Így megcsendesedtem. Hogyha rámkap berge, Országúti kölykök szódarészeg serge, Kiket jó ököllel kéne csapni állon, Én csak vonom vállom, ezt már nem csinálom. Büszkeségem? Megvan. Csak most mélyen hordom. Csőcseléktől óvja a köré vont kordon. Ott belül őrizem nem mutatott rangom. Nem szólok. Pocséklás azoknak a hangom Jöjjön más, ki érvez majd hadat azoknak Az agyarosoknak, műmagyarosoknak. Ezek tegnap óta magyarabbak máris A hetvenhetedik öregapámnál is. Fájkodni röffennek össze a pitarban, Ottan rikoltoznak, míg kívül vihar van Pirosan lihegnek, foggal verekednek, Míg sípoló mellel egyszer berekednek. Én nem őket, bizony, hallgatom a vihart. Nem félek. Ebben még a vén kalap kitart. Hadd verjen az eső. Vert máskor is minket. Kopogtatott jég is. Megúsztuk mi mindet. Kalapunkat sokszor véres fejre tettük. De a darutollat el nem felejtettük. Tépett vagy, rongyos vagy. De én így szeretlek. Ne félj, öreg kalap, én sutra nem vetlek. Félreváglak, lehetsz akármilyen kajla. Az orkánnak odavágom, hogy ihajla! Hajrá, vén Kárpátok! Hajrá, vén Balaton! Jó vagy te még nekem, udvari kalapom. HARSÁNYI ZSOLT Kinga alszik — Elbeszélés — írta: Dienes Andor Mikor a gyerek sírása kissé alábbhagyott, az asszony megint hallotta a víz felől a különös neszt. Olyan volt, mintha valaki törné a nádat, de azt sem tudta megmondani, hogy erről az oldalról jön-e a zaj, vagy a túlsóról. Kiment a gunyhó elé és úgy figyelt, de megint nem hallott semmit, csak a víz futott loccsanva és széles gyűrűkbe csavarodva. Még várt, aztán visszament a tűzhöz. A gyerek újra rákezdte a sírást. Tele torokkal sírt, hogy kiveresedett bele az arca és ökölbegörcsölt kezei csak úgy reszkettek. A foga jött, két napja alig alszik egy keveset, szegény egyre csak szenved. Már adott neki mindent, amit csak hallott a javasoktól, keserűgyökeret, nyílkérget és sima csontot, hogy rágja s koptassa vele a foga húsát. Eljátszott velük, aztán megint csak sírt, még erősebben. Most már nem tud mást tenni, leszedte a tűzről a hamut, száraz nádat hintett rá, gondolta, majd főz jófűből és bodzából erős italt, hogy legalább aludjék. — Ne sírj, Kinga, ne sírj, mert megládd, elvisz a tatár, — mondta a síró kislánynak, míg a parazsat fújta. S ahogy elmondta a gyerekijesztő igét, egyszerre belebámult a fellobogó tűzbe, a vér lefutott arcából és felállt. — Szűzanyamámám segíts meg, — mondta és úgy elgyöngült hirtelen, hogy ha nem ül le, talán elesik. A gyerekre nézett, aztán kibontotta állán a vászonkendőt és meztelen füllel figyelt a part felé. A nesz megint hallatszott, de most másformán sűrű tocsogás, mint amikor a gyerekek tenyérrel verik a vizet. Csak ló jár így. Térdre esett félelmében, mert eszébe jutott a kövesi pákász, aki nemrégen kétszer is látta Szogatai katonáit a folyónál, felfelé mentek, úgy mondta, de nem a parton, hanem a víz szélén, mert így szokták a tatárok, ha kevesen vannak, hogy még nyomuk se maradjon a földön. Istenem, segítsél. Istenem, irgalmazz.. A gyerek nem sírt, feküdt az átvetőfára akasztott rengetőben és az anyját nézte. Érezte, hogy cserepesedik a szája, a szíve majd kiugrott a torkán, úgy vergődött. De a tocsogás megállt. Egyszerre csak a sodródó víz hangját hallotta, a ladik tesz így, mikor orral fordul a partnak és a sebes víz nekifekszik az oldalának Kisütött az asszony arca rögtön, mert az urát várta haza, meg két fiát, akik reggel mentek el a ladikkal s tudta, hogy korábban jönnek, mert nem halászni vannak, a vetőhálót is itthagyták, csak a bölcsőket eresztik le a kövesnél és a tőröket teszik ki a sásba a vidráknak. Felállt, leverte szoknyájáról a hamut, megkötötte kendőjét s arra gondolt, hogy csak asszony az asszony, így megfélemedett, pedig, ha kezébe vette volna az eszét, tudhatta volna, hogy locsog a vízen a ladiklapát. Sietett a partra, hogy kihúzza a ladik orrát és segítsen a szerszámokat vinni, de a homokosnál nem látta sehol a ladikot. Lejjebb ment, ahol tele csónakkal szokott parthoz állni az ura és a bokroson át látta, hogy a vizén mozog valami. Széthajtotta az ágakat, szoknyáját megemelte, hogy lelépjen a meredek oldalról, de a lába úgy maradt és a kezét szájához kapta A parton akkor kapaszkodott felfelé a tatár. Csak egyedül jött, magányos lovas volt. Borzasszőrű kis lováról csurgott a víz, mert a meredeknél megmerültek. Nekiugratott a füves oldalnak és megállt, mint a kőbálvány. Laposarcú ember volt- Szogatai kár, katonája, szennyes színű bőre fényesen feszült a csontjain, turcsi orra alatt nem volt bajusza, csak a szája-