Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 27-53. szám)
1943-11-20 / 47. szám - Belák András: Mit mondjak el a sok közül? / Versek - Zsigray Julianna: Szürke cica / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Szürke cica Roppant gyenge kis neszt hallok az előszobaajtó előtt. Tulajdonképpen semmit sem hallok, a fülem nem elég finom ehhez a parányi jelhez, csak érzem, hogy valaki ott áll az ajtó előtt. Kinyitom az ajtót, kint légvédelmi sötétségben két zöld drágakő fénylik. A drágakő mozog és csak sejthető, nem látható bársonyos valami fogja körül. Cica! — szólok és a bársonyos valami helyesel. — Igen — válaszol, én cica vagyok. De még a küszöbön túl áll, azaz kecsesen és udvariasan bókol, finom lábacskáival dagasztja a lépcsőház kövét, a farkát lengeti. Jöjj be cica — kérem és ő bátran, évezredes egyénisége gőgjével átugrik a küszöbön. Nem csukom be mögötte az ajtót, gavallér vagyok, biztosítom számára az elvonulást, azaz a sztélém személyiségét, amely mindig magányos volt, kalandvágyó és büszke. Látod kérlek — mondom neki, — akkor mehetsz el innen, amikor akarsz. Vendég vagy, nagyrabecsült vendég. Nézegetjük egymást. A lámpa fényében tündöklik előkelően szürke bundája, nagyon kényes az öltözékére, leül a szőnyegre és szorgalmasan mosdásba kezd. Kecsesen mosdik, kényesen bájos minden mozdulata. Parányi piros nyelvével gondosan végighuzgálja gyönyörű szőrmés mellényét. Amikor rendbehozza magát, elém lép, két lábára ül és finom, szürke kezecskéjével megpofozza a pongyolámat... A pongyola világoskék, a cica biztosan tudja, hogy ez a szín illik az ő meleg, előkelő szürkeségéhez. Tetszik neki a pongyola, hanyattfekszik és így játszik tovább a selyemmel. Nem tudom, az ő világukban van-e színház? Mindenesetre úgy viselkedik, mint egy öntudatos szerző, a sikeres darab második felvonása után. Bebújik a függöny mögé és kilép a függöny mögül. Türelmesen állok, hadd játssza ki magát a világoskék függönnyel, amelyet mellesleg én viselek. C.ca, — kérdem — nem vagy éhes? Ápolt és egészséges cica, de azért illendő feltenni ezt a kérdést. Tejet hozok neki és most már becsukom az előszobaajtót. Parányi nyelvét, amely akkora, mint a kisujjamon a köröm, jóindulatúan belenyújtja a tejbe, fel-lefetyeli a kis tányér tartalmát. Körülbelül két gyüszünyi tejet nyalogatott meg. (Ezt nem nevezhetem evésnek.) Hozok neki még két gyüszünyi tejet, de azt udvarias mozdulattal otthagyja. Egymásra nézünk, értjük egymást. Nem vagyok éhes — mondja a cica, — ragadozó vagyok, imádom a madarakat megölni, sötét háztetőkön barangolok, egeret fogok és olykor patkányokkal küzdök. Magányos lovag vagyok, kedves ház asszony, csak azért fogadtam el a tejet, hogy lássad, bízom benned. Nem akartalak megbántani. Nézz körül cica, hívom őt és ő az előszobából besétál a szobámba. Megvizsgálja a bútorokat, az asztalok lábához odadörgölődzik, hogy lássam, nincs kifogása ellenük. Aztán egy karosszékhez lép, megint két lábra áll és diszkréten élesíti a bútorszöveten a körmeit. Ez kissé fáj nekem, de megtiszteltetésnek tekintem, ez is a bizalom jele. Aztán tovább megy. Felfedezi a többi szobát, avval a varázslatszerű ruganyossággal, amelyet örökre csodálok a fajtájában, felpattan az asztalra és farkasszemet néz egy állólámpával. A lámpa ernyőjén lovasok lovagolnak, őszi erdőben valami kimondhatatlanul békés és hiábavalóan szép őszi tájban. A cica nézi a figurákat, várja, hogy megmozduljanak. De aztán elunja a várakozást, továbbsétál. Letelepedik a szőnyegre, majd felfedez egy árnyékot a szoba falán, odaugrik s megállapítja róla, hogy csak árnyék. Miért jöttel cica? Kedvelsz valamennyire? — kérdezem. — Szeretnél itt lakni? A cica elgondolkozva pillant fel rám, zöld szeme topázsárga, olyan, mint két hold valami babaégboltozaton. Ó nem, — mondja a cica — én szabad cica vagyok. Szeretem az egyedülvalóságot, a viharos harcokat fenn a háztetőn és a sötét kalandokat a pincében. Gyakran emlékszem még őseimre, az oroszlánokra és a tigrisekre, akik jószagú őserdőkben alszanak nappal és éjszaka indulnak gyilkolni. Szeretek egyedül lenni, jöttem ide egy percre, hogy beszélgessek veled. Csak beleülök, de nem mondom neki azt, hogy cic-cic, nem sértem meg ilyen naiv, régimódi becézéssel. Ö nyugodtan felugrik az ölembe, elhelyezkedik és dorombolni kezd. Nem tudom, hol van a cicában ez a tündéri muzsika, a derűnek, a gyönyörnek, a gondtalan örömnek ez a furcsa kis grammofonja, ami olyan édesen, tompán és forrón muzsikál. Meghatottan üldögélünk mind a ketten, a fejecskéjét odadörzsöli a kezemhez, a szemét lehányja, látszólag szundikál. Percek telnek így el, talán egy negyedóra is, én simogatom bársonyos szőrét, ő úgy tesz, mintha aludna, holott eszeágában sincs az alvás. Néha felplant rám, most zöld a szeme megint és csak egy keskeny résen hajlandó megmutatni ezt a két drágakövet. Aztán már megunja az érzelmes kettőst, felkel, kilépdel az előszobába. Cica, — kérlelem — nem akarsz itt aludni? Kosárkát kínálok neki párnával, ételeket hozok. De ő fölényesen és udvariasan visszautasítja a vendéglátást. Kérlek — mondom neki, — tisztelem egyéniségedet. Kinyitom előtte az ajtót, még utoljára hozzádörgölődzik a küszöbhöz, aztán beleolvad a sötétségbe. Olyan sötét van kint, olyan vigasztalanul sötét. Köszönöm, szürke cica, hogy egy negyedórára behoztad hozzám a bizalmat, a barátságot és a szeretetet. ZSIGRAY JULIANNA 4 606 Mit mondjak el a sok közül? Mit mondjak el a sok közül, Hogy voltam én is bátor, Hogy élek, mint a remete Most mindenektől távol, Hogy nem sikerült sehogyan, Mikor próbáltam élni, Hogy megszerettem valakit És megtanultam félni, Hogy játszottam a beteget, És egészséges voltam, Hogy láttam egy lányt mereven, Csukott szemekkel, holtan, Hogy nincsen bennem akarat, Se kedv, se vágy, se lélek, Hogy úgy érzem, egy rossz napon A sötétségbe lépek, Hogy olyan vagyok, mint a nap, Amely már rég kifáradt És csodálkozom, mint lehet, Hogy élek, mintz állat? BÉLÁK íDRÁS