Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-29 / 4. szám - Bereznay Tibor: Szigorlat / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Tábor István: Pékműhely / Versek
lent meg a folyosón és a nevemet kérdezgette arra lézengő társaimtól. Hozzásiettem. — A kegyelmes úr várja doktor urat. — mondta meghajolva, —lent vár az autó, méltóztasson parancsolni! Előreengedett és tisztelettel jött utánam. Társaim úgy megbámultak, mint a hirtelen felfedeztek kilencedik világcsodát! Lent gyönyörű autó állt. Beszálltam és máris megindultunk csodálatos puhasággal surranva a sima aszfalton. Az emberek irígyen nézték boldog fiatalságomat a fejedelmi autóban és én rossz, gőgös lenézéssel villantottam rájuk, szinte érezve a pillanat kéjes gyönyörűségét, jogosnak tartva a helyzetet és elfelejtettem, hogy csak pillanatnyi sze^zély ajándékaképpen ülök itt. Zökkenve állt meg az autó egy kis pa ota előtt. Le kellett szállnom a gazdag álmok szédítő szépségéből a földre, mert a soffőr ajtót nyitott. Inas kísért be és nyitogatta előttem az ajtókat. — A kegyelmes úr már várja doktor urat! Engem szédített az előlegezett cím édessége és kábultan kerültem a professzor elé. — Isten hozott kedves öcsém, — nyújtott kezet felém, —ne haragudj, hogy ide fárasztottalak, de te vagy az első, akit vizsgáztatnom kell, valahogyan furcsának tartottam, hogy az egyetem ijesztő tantermében rémítsetek halálra. Emlékszem még én is, milyen féelmetes volt nekem egy-egy új professzor, hát gondoltam, sokkal családiasabb lesz, ha elhívlak ide magamhoz és itt beszélgetünk egy kicsit. Az inas nekem is terítéket hozott, öntött a csokoládéból, felém kínálta a jó falatoktól roskadó tálat és én nem mertem visszautasítani, látva a professzor jó étvágyát. Úgy éreztem, nagyon sok függ attól, milyen étvággyal eszem. A kegyelmes úr közben végzett a reggelijével, belémkarolt és átmentünk a dolgozószobába. Hellyel kínált, az inas likőrt hozott, cigarettát, a professzornak szivart és már hallottam is mélyzengésű hangját, ahogyan a tárgyra tért. — Tulajdonképpen olyan elképzelhetetlenül nagy területet ölel fel a mi szakmánk, hogy az egészet úgy sem tárgyalhatnánk meg Hát kedves öcsém, én úgy gondolnám, talán te mondanád meg, mi fogott meg legjobban téged! Ugyan ьокап azt mondják, hogy a mi tudományunk száraz, ízetlen adathalmaz, de aki egyszer komoly szeretettel leült a mi stúdiumunkhoz, akkor, feltéve, hogy rendszerető, becsületes ember volt az illető, elképzelhetetlennek tartom, hogy ne láncolta volna magához. Sütött a hangja, érződött benne az áhítatos szeretet a jogtudomány iránt. Úgy éreztem magam, mint egy jó, nagyon okos és nagyon kedves pajtásommal szemben. Eleinte alig szólt hozzá az általam elmondottakhoz, de amikor meggyőződött arról, hogy ismerős vagyok az anyagban, ő is belemelegedett. Nagyon jól elbeszélgettünk, hiszen olyan volt az egész, mintha nem is vizsgáztatna, hanem csupán a véleményemre volna kíváncsi. Azután felpattant az ajtó és napsugaras vidámsággal édes fiatal lány kacagott be az ajtónyílásból: — Szervusz apus! Bocsáss meg, nem tudtam, hogy a vendéged még itt van! Nem akarlak zavarni benneteket! — Gyere, csak gyere, — szólt utána az apja. — Kedves tanítványomat olyan tökéletesen megijesztettem már keresztkérdéseimmel, hogy nem fog neki ártani, ha felvidítod egy kicsit. Nekem úgy is mennem kell! Mulass jól, kedves öcsém, örülök, hogy megismertelek, nagyon derék ember vagy! Legyen máskor is szerencsém. Elment és valahogyan üres lett a szoba, ahogyan eltűnt belőle vonzó egyénisége. — Ha tudná, — nevetett rám a lánya ragyogó fogsorával —, hogy Apus mennyire félt ettől a szigorlattól, nem lett volna szíve eljönni szegényhez. Mindig azt hajtogatta, hogy a tanítványai emberevő szörnyetegnek gondolják és rettenetesen félnek tőle. Pedig ugye, nagyon édes ember? Szívből helyeseltem. Telhetetlenség — Régi japáni történet — Kyau Hakusai nyomán írta: Boldog Balázs Élt Kínában hajdan egy okos, tehetséges ember, aki azonban sehogy sem tudott ellentállni az élet csábító kísértéseinek s így mindenét elveszítve, koldusbotra jutott. Szégyenében az emberek elől a felhők övezte hegyese magányába menekült és itt töprengett elrontott életén. Balsorsán keseregve a legsötétebb gondolatokat forgatta fejében, mikor váratlanul egy hófehér hajú, lombruhába öltözött, kísérteties aggastyán libegett feléje. A furcsa öreg rászegezte fürkésző szemét, majd így szólt: „Valamikor tanulótársad voltam", s hogy a másik térdre borult előtte, homlokát ráncolva folytatta: „és együtt elmélkedtünk az élet célján s értelmén. Téged legyőzött szíved állhatatlansága, mely a tönk szélére juttatott. Én nem hallgattam a szív ingatag szavára, hanem a szent törvények szerint éltem, így szellemmé változtam, kinek erejével semmi sem szállhat szembe ezen a földön. Kövesd példámat: lélekben megváltozva törekedj mindig a jóra és igyekezzél szerényen élni!" Emberünk, aki felfogta, hogy az előtte álló földöntúli hatalommal bír, megbánást" színlelve, könnyekre fakadt és felkiáltott: „Itt szenvedek étlen, szomjan! Nagy szellem, gén- Alakításokra kiválóan alkalmas szövet- vagy selyemruha, kétféle kék, fekete-szürke, vagy drapp-barna összeállításban májú zsebekkel 112