Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-03-18 / 11. szám - Zsigray Julianna: Visszhang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
copyright by uj idők írod. int. Rt. 1944. Budapest. Visszhang — Regény — Irta: Zsigray Julianna Az öreg úr és a muzsikus a nappaliban leültek az asztalhoz. Kockáztak. Az öreg úr arca kipirult, a halántékán élesen rajzolódott ki az ér. Izgatta a játék, keményen megragadta a kis ezüst poharat, amelyben az elefántcsont-kockákat rázták. A muzsikus is szenvedélyes játékos volt. A szemük ellenségesen villant össze, örültek a győzelmüknek és örültek a másik vereségének. Azonnal fizettek. Ide-oda tologatták az asztalon a nagy arany és ezüst pénzeket. Szinte jelképesnek hatott ez a játék, a kockák fehér perdülésében, mintha a sors vágott volna ki egy-egy igézettel teli piruettet, az arany és ezüstpénz is jelképnek hatott, hiszen ma már ritkán látunk ilyen pénzeket, papírbankók és csekklapok váltják fel a kézzel fogható nemes fémkincseket. Ébenfa asztalon játszottak, a fekete lap visszatükrözte a kocka és a pénz fehér, sárga és ezüst fényét és elmosódottan megmutatta a játékosok szenvedélytől eltorzult arcát. — Azt hiszem, ez a világon a leghazárdabb játék — mondta Erzsébet, amint a másik férfivel megálltak a játékosok mellett. — Igen, az, mert a legősibb és a legbarbárabb. Már Krisztus köntösére is kockát vetettek, de valószínű, hogy Buddha palástjáért is kockáztak a sárga katonák. Az öreg úr felemelte a fejét, mosolygott. A tekintete szelíd volt megint, csak vékony, öreg bőre pirult ki a játéktól. — Alacsonyrendű játék, tudom és amíg nem jutottam ide — kis suta mozdulatot tett, amelyben volt némi titkolódzás, de amely az egész szigetet magához ölelte — amíg nem jutottam ide — ismételte most már majdnem diadalmasan — nem mertem játszani. Rettenetesen vágytam a játékra és leginkább az ilyen alacsonyrendű játékra, amely szükségtelenné tesz logikát, józan észt, gyakorlatot. Ez a játék a sorsé, éppen olyan durva és hatalmas, mint a sors. Amíg máshol éltem — folytatta és titkolódzva felpillantott Erzsébetre — el kellett titkolnom önmagamat. Csak az őszinte emberek mennek a vágyaik után, de ha az ember őszinte, elveszti úgynevezett emberi méltóságát. Mosolygott, megint az a sunyi cinkos mosolygás villant fel az arcán, amellyel Erzsébetet végigkísérte a bazáron. — Emberi méltóság ... — vállat vont és két keze közé fogva, az ezüstpohárban jól összerázta a kockákat. — Nem volna kedve valamit játszani? — kérdezte a szőke férfi Erzsébettől. Az asszony bólintott és a férfi gyöngéden megfogta a kezét. Elindultak egy másik asztal felé, amelyen nagy barna doboz állt. A férfi felnyitotta a dobozt és Erzsébet halkan felsikoltott. Kirakós játék volt, éppen olyan kirakós játék, mint amilyen Margit néni szalonjában minden vasárnap keserítette. — Békés és jellegzetesen korlátolt angol szórakozás — mosolygott rá a szőke fiatalember — nézze csak meg, mi jön ki belőle. Különös pillanat volt ez. Tíz évvel ezelőtt azon a tavaszi napon, amikor olyan sóváran és fájdalmasan epekedve állott az élet kapujában a nagynéni házában, érezte a végtelenség szárnycsapását- éppen úgy, mint most. Akkor Gábor lépett be a békaképű külügyminiszterrel a dolgozószoba felől. S abban a pillanatban ő élni kezdett és élt, zokogva, kínlódva, égig dobogó szívvel, lihegve a szenvedéstől és borzongva a vágytól, aléltan az élet teljességétől és a vágy beteljesületlenségétől, egészen addig a napig, amíg Gáborral fel nem emelkedett a repülőgép, a hóval borított térről és el nem tűnt a hófelhőktől sűrű, ismeretlen világűrbe. Mozdulatlanul állt most, várva, hogy megszólaljon a titok. A fiatalember finom, barna ujjai rakosgatták a kockákat. — Várjon itt van-e Viktória angol királynő, amint fogadja lord Beaconsfieldet abból az alkalomból, hogy felvette India Császárnője címét,? — mosolygott Erzsébet a kockák fölé hajolva — és vájjon itt van-e kis strucctollas fekete kalapja és a másik kép, amint Balmoralban nyaral és mérges pofájú mopszlija szigorúan őrzi. Erzsébet is rakosgatni kezdte a kockákat, a kezük egymáshoz ért. Édes, villanyos ütés volt ez, de nem fogták meg egymás kezét, tovább játszottak a tarka kockákkal, a fiatalember néha felpillantott rá, sugárzó két szemében nyugodt szerelemmel. Azt mondta a szeme: itt vagy, enyém vagy. Erzsébet arra az estére gondolt, amikor utoljára látták egymást a havasi hotelben és a boldogságtól terhes szobára már rávetették árnyékukat a végzet eszközei, már zizegtek az ideges telefondrótok, a tragédiát hozó üzenettől és már dolgoztak a motorok a repülőtéren éhesen várakozó futárgépben. De most tele volt a vérük nyugodt szerelemmel, békés részegséggel, mintha sok, de nagyon édes, súlyos bort ittak volna. Már elértek egymáshoz. Erzsébet aléltan ült a nagy karosszékben és nehéz szemhéjai alól figyelte, hogyan dolgozik a férfi. Az ujjai szorgalmasan mozogtak, válogatta a kockákat, aztán intett Erzsébetnek, jöjjön és nézze meg a művet. Az asztalon készen kínálkozott a kirakott kép. Valóban Viktória angol királynő skóciai nyaralójában hű miniszterelnökével, hű komormnkjával és hű mopszlijával. A kalapja is hű volt hozzá, keményen álltak rajta a strucctollak. Erzsébet bólintott, mosolygott. , Igen, a kirakós játék a régi. .. A szőke fatalember összekavarta a kockákat és türelemre intette Erzsébetet. Pár perc múlva kész volt az új kép. Erzsébet szíve megdobbant. A párisi opera színpada térdig érő erkölcsös szoknyájú balett táncosnőkkel.— Oh, Istenem — sóhajtott fel és kezét a szívére szorította. — Kislánykoromban ... — Ugye erre vágyott? Emlékszik, amikor vasárnap délutánonkint Margit néni szalonjában nem volt más szórakozása, csak ez a kirakós játék, a hat unalomig ismert tablójával, azt mondta magában: csak egyszer változnék meg a kockák egyik oldala, csak egyszer lenne a hatodik kép valami más, valami új . . . Egészen közel hajoltak egymáshoz, lázasan szórták szét a balletjelenetet és keresték a következő kép részleteit. A harmadik tabló virágban úszó rajnai kép volt, a negyedik egy rokokó felvonulás, az ötödik Kitzbühel sífarsangja és a hatodik a hortobágyi öreg híd. Egymásra nevettek. — Minden megváltozott — kiáltott fel Erzsébet. Aztán zavartan érintette meg a férfi vállát. — Mi ez, — lehelte — itt minden vágy teljesül? A fiatalember olyan titkolódzó mosollyal fordult el tőle, mint előbb az öreg úr. A játékosok felé mutatott. Az öreg úr most fagylaltot evett és a muzsikus egy nagy kottacsomóba merült bele. — Azt hiszem, igen. .. Nézze csak, a barátom évekig kutatott nagybőgő-szólók után. Látja ott azt a rengeteg kottát. Mind, mind nagybőgő szóló. Itt a szigeten kiderült, hogy Bachtól kezdve egészen Stravinskyig 11.folytatás.