Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-03-11 / 10. szám - Ladányi László: Réti sas / Versek - Zsigray Julianna: Visszhang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

49* Réti sas Réti sas, ki könnyedén Szállsz a föld felett S szárnyaiddal verdesed Fenn a kék eget, Nézz az árva rabra le, Ki feléd tekint És szívében messzi táj Délibábja ring, Légy te égi üzenet, Mennyei futár, Vedd hátadra Vijjogó madár! lelkemet, Repülj véle arra, hol Lenyugszik a nap Túl a messzi hegyeken, Felhős ég alatt. Éjfélre, ha odaérsz, Már a Duna vár. Ot­t maradt az életem. Ott az én hazám, Hold sütötte vízen át, Karcsú híd felett, Át az alvó városon Vidd a lelkemet. Legyen lelkem muzsika ; Hallja kedvesem, Legyen lelkem takaró, Fedd be csendesen. Legyen lelkem égi hang Mely fülébe zúg. Alt­assa el szelíden Éji szél ha zúg. Legyen lelkem tűnő kép Álma szövetén, Hadd induljon kedvese Távol követjén. Legyen lelkem temető, Hulljon ö belé S szállj te vissza sebesen Napkelet felé. Szállj a vén hegyek felett Fényes szárnyadon, Míg a kelő napkorong Sárga fénybe van. Vijjogó szavad legyen Elveszett dalom És örökkön ott kerengj Árva síromon. LADÁNYI LÁSZLÓ Visszhang — Regény — írta: Zsigray Julianna Copyright by Uj Idők írod. Int. Rt. 1944. Budapest. 10.folytatás Erzsébet alkonyattájon ébredt fel, tökéletesen ki­pihente magát, az izmai vágyták a mozgást. Mégis per­cekig feküdt hanyatt a, hűvös, selymesen sima vászna­kon. A lenge fehér függönyökre sötétpiros árnyakat vetettek a kert óriási virágai. Enyhe szellő mozgatta az árnyakat, vagy talán az a mély zengő hang, amely pa­rancsolóan áradt át a pázsit felett. Mintha egy óriás énekelne egy régi dalt, amelynek már elfelejtette a szö­vegét és most makacsul ismételgeti a dallamot addig, amíg emlékezetéből elő nem bukkannak a dal aléltan édes, forró szavai. Erzsébet a nyitott oszlopsorhoz lépett, félrehúzta a függönyöket és az alkonyat tompa, kékes rózsaszín vilá­gításában meglátta a szomszéd házat. Amikor az öreg úrral bejött a kertbe, úgy lekötötték figyelmét a lán­goló virágok, hogy nem törődött ezzel a házzal, bár csak pár lépésnyire volt tőlük. Ismerős ház volt ez is, talán még ismerősebb, mint az, amelyben aludt. A falait napsárgára festették, beláthatott nyitott oszlopsora közé. Az oszlopok márvánnyal kirakott udvart fogtak körül, középen régi kútból szemerkélt alá a vízsugár és a kút mellett egy fiatal férfi ült, muzsikált. A nagy­bőgő barna testéből tört elő az óriás dala. A bennszülött lány kávészínű mosolya felcsillant.­­ A vendég úr muzsikál. Esténként mindig szokott muzsikálni. A vendég úr csúnya, nyugtalan arca olyan fiatal volt, mint egy érdeklődő kisbabáé. Fehér nadrágot viselt, bolondos pávakék házikabátot, a lábán nem volt sem­ cipő, sem harisnya. A dal, a nagybőgő és a figura egy­formán ismerős volt Erzsébetnek. Ismerős és jelentő­ségteljes. A színes és nyugalmas kép mélyén valami ho­mályos izgalom lebegett. Erzsébetet az előcsarnokba hívták. Az öreg úr vára­kozó mosollyal sietett eléje. Az alacsony nádból fonott asztalon a bazár kincsei hevertek, üvegek, gyöngyök, ékszerek, selymek, furcsa formájú gyümölcsök, apró istenszobrok és agyagkorsók. Erzsébet felsikoltott, vad, boldog kis sikoly volt. Vér­pezsdítő öröm futott rajta keresztül. Sohasem vásárol­hatott tékozlóan, hiábavaló bolondságokat. Mindaz, ami az asztalon volt, hiábavaló volt. Tulajdonképpen sem­­­mire sem volt szüksége ezek közül, de hiszen éppen ez volt a jó. Játék, édes, könnyű, asszonyi játék, nem szükséges selymek, díszek, illatok, édességek. Talán az volt a legvarázslatosabb az ajándékhalomban, hogy egy Tersánszky J. Jenő Lendvai István Tompa László A Petőfi-Társaság új tagjai Kolozsvári Grandpierre Emil 27У

Next