Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)

1945-09-01 / 5. szám - Balázs Béla: Leningrádi ballada / Versek - Kárpáti Aurél: Dosztojevszkij / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

Dosztojevszkij Leningrádi ballada Most száz esztendeje, 1845 nyarán jelent meg Doszto­jevszkij Fjodor Mihajlovics első regénye, a Szegény emberek, Alexejevna Varvara kisasszony s egy megindítóan naiv, egyszerű csinovnik, Gyevuskin Makár levél formában írott, érzelmes szerelmi története. A huszonnégy éves író ebben a másfélszáz oldalas könyvében úgy mutatkozott be, mint a »megalázottak és megszomorítottak« költője. Meleg rész­vét, mélységes rokonszenv, a társadalom kisemmizett és elnyomott, névtelen hősei iránt érzett gyengéd szeretet fűti át regényének minden sorát. A gazdagok és hatalmasok ridegségével szemben Dosztojevszkij sorsüldözött, szegény emberei az igazi emberség megszemélyesítői. Érzőszívűek, jóságosak, önzetlenek és tisztalelkűek. Gyevuskin — aki mintha Gogoly Köpönyeg­ének redőiből bújt volna elő — tagadhatatlanul némi rokonságot tart Akakievics Akakij­jal, de nyoma sincs benne az önzésnek. Alázatossága áldozatkészségbe mélyül, ezért is került mindjárt olyan közel az olvasók szívéhez. Csendes igénytelenségében, szinte öntudatlan nélkülözés-vállalásában van valami he­roikus, megragadó, sőt megrendítő vonás : a szenvedés meg­növeli és fölmagasztosítja szürke, hétköznapi alakját. Az álmodott szenvedés után a Szegény emberek írója nemsokára végigjárta a valóságos szenvedések gyötrelmes útját is. Az epilepsziától a katorgáig. S ez a fájó megpró­báltatásokkal kirakott út érlelte őt a szenvedés legnagyobb, nemcsak orosz, hanem világirodalmi viszonylatban is páratlan költőjévé. A lelkünkben lakó démonok, ijesztő kísértetek és szörnyek azóta élnek, mióta Dosztojevszkij először szólott róluk Raszkolnyikov, a Félkegyelmű s a Karamazovok történetében. Mert kinyilatkoztatások az ő regényei. Kinyilatkoztatások kínokról és kétségbeesések­ről, amelyek előtte nem voltak s most már sohasem fognak elnyugodni bennünk. Pszichológus ? ő maga nem sokat tar­tott a pszichológiáról. Egyszerűen realistának nevezte magát. S az is volt. De olyan realista, aki állandóan a misztikum felhője alatt vándorol. Dosztojevszkij ködöt sűrített for­mába és az ős-bizonytalanság országában hirdetett tör­vényt, amiből nyilvánvaló, hogy még inkább a legnehe­zebben kifejezhetőt kereste, mint Flaubert. Miféle kegyet­len bátorság, milyen elszánt kíváncsiság tétette fel vele újra meg újra a gyötrő kérdést: akarom tudni, ki vagy? Nem elégedett meg a Bazarov élve boncolt békáival, sőt még a gyóntató fülébe súgott vallomásokkal sem. őszin­tébben, közvetlenebbül, egészen akarta a nagy­ titok meg­oldását. A halállal kelt birokra a rejtett zár kulcsáért. A tőrt kérdezte és faggatta. A tőrt, melynek sima pengéje utolszor1 tükrözi vissza az ember arcát, mielőtt átszúrná szívét. A kivont tőrt, a felemelt baltát, a homlokhoz szorí­tott pisztoly sötét száját, — mintha ösztönösen érezte volna, hogy csak a végső pillanatban nyílik ki az egész élet rejtélye. Gogolytól Tolsztojig mindenki csak rész belőle, ő maga a megbonthatatlan egész, az egyetlen teljesség. Sze­mélye is olyan, mint írói életműve: felej­thetetlen. Bennem — nem tudom miért — az a képe él legemlékezetesebben, amely halálos ágyán ábrázolja. Hosszú, szürke szakálla a mellére borulva, alszik s feje alatt a süppedő párna szétfutó ráncai fekete glóriával sugározzák körül mozdulatlan arcát. Gyönyörűen boltozott homlokán (emlékeznek a Bra­mante kupolájára?) nem hagyott nyomot sem a bitófa tövében töltött negyedóra, sem a »holtak házának« ezer egyforma napja. Fehér, sima és hideg ez a titokzatos hom­lok, akár a havas orosz puszta. Füléhez odaült a végtelen csend s félig nyílt ajkívei között sötéten búj meg az örök éjszaka. Vajjon tudott-e mosolyogni? Most nyugodt, rettenetesen nyugodt. Egyedülvaló ez a zord és fenséges nyugalom. Mint ahogy életében is egyedülálló volt, ő, a modern Jeremiás, egy azóta elkövetkeezt »karamazovi« világ megjövendö­lője. Egyedül áll óriás társai között, elnézve Turgenyev feje fölött s az égre függesztve komor tekintetét, míg lábai rongyos cipőkben pihennek meg Szibéria, a pénztelenség és a nyavalyatörés állomásain. KÁRPÁTI AURÉL Kisérteti és álomlátomás : Leningrád némán, jég és hó alatt. Üres utcákra ráfagyott a csend. Kristályba dermedt, elvarázsolt város , köröskörül német ágyúk dörögnek. Recsegő tanklavinák hömpölyögnek. (Csodát mondok, csodát, de nem mesét.) Vörhengő nap narancssárga ködön átvérzik, mint seb könnyű kötésen. Párafátyolban halvány szilhuettek : Az Admiralitás és Téli palota. Súlytalan árnyként elmosódva lengnek A Szmolnij és a Péter-Pál erőd-Kristályba dermedt történelem álma : Testetlenül, áttetszőn, mint üvegre Lehelt színekkel festett képzelet, Szellemes, finom, előkelő szépség. Gondolnád, hogy elég egy szélfúvás . . . És elrepül. . . S köröskörül a gépesített dzsungel, Porosz pöffeszkedés, potsdami csizmák, Vérlázba bőszült, vak otrombaság Zsivaj­os hada gázol és tapos.­­Ki védi meg az elvarázsolt várost? Álmodó finom szépségét ki védi? Csodát mondok, csodát, de nem mesét.) A Nyeva néma és a Nyevszki hallgat. Árnyékutcákon néhány emberárnyék Súlytalan ingva, mint mély víz alatt Lassan, alig mozog zsibbadó lábbal. Vére fogyott, tántorgó szilhuettek. Azt gondolod, elég egy szélfúvás, Hogy elsöpörje .. . És roppant gránát robban néma képbe. Szép szilhuettet tép szép szilhuetté, Tűzvészek pirja fest háttereket . . . De rendületlen, közelíthetetlen A lehelt színnel festett képzelet: Szellemes finom, előkelő szépség, Támolygó árnyak néma árnyékváza ! (Ki tartja fel a német vaslavinát? Csodát mondok, csodát, de nem mesét.) A Nyeva néma és a Nyevszki hallgat. Német sáncok hurka fojtja a várost. A puszta utcák égre nyitott űrje Mint éhhalottak égretátott szája. Mert ez az éhség. Csend és szépség , éhség Kristályba dermedt álomnak varázsa Sorvasztó éhség, halkan ölő éhség. S a vére fogyott, alig élő árnyak védik a lenge, finom árnyékvárost. S a német ágyúk hiába dörögnek. A német sáncok hurka hasztalan. A vaslavinák megtorpannak itt. Mert rendületlen, közelíthetetlen A lehelt sz­ínel festett képzelet. Kristályba dermedt történelem álma. Nagy Péter, Puskin, Lenin városa. Soha, soha otromba porosz csizma Soha, soha nem taposhat belé. Ehsorvasztott, támolygó aligél­ők Vaslavinákat megállítanak. Ehsorvasztott, támolygó aligélők, . .. De leningrádiak, de leningrádiak ! 140

Next