Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)

1945-09-22 / 8. szám - Ladányi László: Kínai mozaik / Versek

figyelne ilyenkor, azt hihetné, kótyagos vagyok s ki tudja, milyen elvont dolgokon töprengek, holott én rád gondolok, képzeletben veled társalgok és egyáltalá­ban téged látlak a házak ablakaiban, amint kinézel, talán éppen engem keresve, téged hallak ki a jövő-menő emberek beszélgetéséből, az autótülkölésből, a kocsi­kerekek zörejéből. Mindenütt csak téged látlak, min­denből csak téged hallak, mert az az érzésem, ahol én vagyok, ott te is vagy s hogy tulajdonképpen te egy vagy­­ velem, te vagy az én magasabbrendű énem. Drága Sugár, most a fürdőkádban ülök, jóformán nyakig a víz alá merülten és így írom ezt a levelet. Persze, ha megtehetném, mindjárt ki is lépnék a vízből, hogy késedelem nélkül elszáll­jak hozzád ezzel a levéllel. Szépen megkérnélek, olvasd el mindjárt hangosan, hogy én is halljam, hogyan röppennek ki ajkaid közül az én szavaim, azok, amiket hozzád intéztem és igazán nem érzem magam szegényebbnek azáltal, hogy elbo­csájtottam magamtól ezeket a szavakat. Sőt éppen gazdagabbnak érzem magam. Olyan vagyok, mint egy bánya, ami még tele arannyal és mindenféle nemes érccel, amiből holnap, vagy holnapután megint kimar­kolok egy csomót s megint elküldöm neked. Érezd úgy, mintha már nem is ezt a levelet, hanem a követ­kezőt fogalmaznám és biztos lehetsz benne, hogy ez a következő levél még mélyebbről fakad, mint ez. Szervusz, drága Sugár, ezentúl mindig így nevez­lek majd és kérlek, hogy szeress engem, aki, úgy érzi, meg kellene halnia nélküled. Anyja kopogtatott az ajtón és beszólt, hogy siessen, mert újra megfázik. — Igen — kiáltotta vissza és hangosan felnevetett. Az anyja, ez a szegény,becsapott asszony, csakugyan azt hiszi, hogy ő megfázott. Szégyenleni kellene magát ezért a hazugságért. Cinikusan azt gondolja: no, most éppen nem érek rá az ilyesmire. Örülök, hogy egyedül lehetek , ő már sürget, itt az ideje, menjek közéjük. Nem kívánok a közelükben lenni, pedig hát lehetséges, az is lehetséges, hogy ők a maguk módján szeretnek engem. A maguk módján, itt van a baj. Ha szeretnek is, nincs melegség, nincs vonzóerő ebben a szeretetben Még sohasem vettem észre, hogy közéjük tudtam volna feledkezni. Máris rámzörgetnek, hogy menjek közéjük, holott én most így nagyon jól megvagyok egymagamban, érzem minden kis részemet, könnyük a tagjaim és tiszta vagyok, olyan tiszta, mint aki mezítelenül a déli nap­sugarakban fürdött meg, így gondolkodik s közben nézi magát fiatal, arányosan szépülő mezítelenségében. Talán még sosem látta ennyire minden kis részletében a testét, csupa kaland, felfedezés a saját számára. Mennyi min­dent tudna mondani magáról, ha szabadon beszél­hetne. Milyen volt egy-két évvel ezelőtt és milyen most! Gyalázatosan nevetséges dolog, hogy mindezt a szép­séget el kell rejtenie, hallgatnia kell róla, mintha ez a szépség szégyelnivaló lenne. Egy ideig így gyönyörködött magában, aztán megint átcsap egy másik végletbe s riadtan elfordul a tükörtől. Hát hogyan, csakugyan én lennék az, akit most láttam? — eszmél magára hirtelen. Nem, ez valami egészen új jelenség. Hiszen én egészen máskép emlékszem magamra. Ki rendelkezik velem, ki változ­tatott el anélkül, hogy észrevettem volna? Hát lehet­séges, hogy állandóan egy ismeretlen szándékú varázsló kezében van az ember? Ma ilyen és holnap egészen más. Nemcsak a világ idegen, hanem mi magunk is idegenek vagyunk önmagunknak. Hát persze, ezért van az is, hogy nagy lelkesedéssel elindul az ember egy cél felé s aztán azon veszi észre magát, hogy egészen máshová lyukad ki. Hol az a nádacska, amivel kiegyensúlyoz­hatnánk állandó tántorgásainkat ? Angyalok és ördögök viaskodnak bennünk s közben mi egy szál kifeszített kötélen imbolygunk. Állandóan sötét van körülöttünk és senki sem adja kezünkbe azt a lámpást, aminek segítségével nyugodtan továbbjuthatnánk. Az anya megint bekopogott az ajtón s most már pörlekedőn mondja: — Gyere ki rögtön! Rögtön gyere ki abból a fürdő­szobából! Kati magára csavarja a fürdőköpenyt, a kádból leereszti a vizet, eloltja a villanyt s kilép az ajtón. Folytatjuk Kínai mozaik RÉGIEK. Fogoly vagyok Sziangtan börtönében. Rácson keresztül nézem az eget. Szomorú sorsomat hírül vigyétek Kedvesemhez, ti szürke fellegek. * A hold között s köztem sötét faág, Mozdulatlan ül rajta egy madár. Mereven néz rám, szeme meg se rebben Szerelmesem s reményem halva már. * Lóbálja lomha lámpáját az éj, Szemembe süt a sárga holdkaréj, A fák között nyugtalan fény lobog Fekszem, Sötét hajadra gondolok. * Leástam két métert az ifjú kertben, Szerszámom fölvetett fehérre száradt csontot. Mögöttem tavaszi lombok zúgtak a fákon, De a gödörből rám a sötét halál vigyorgott * Sajkám lomhán megállt a csöndes vízen. Hol lebegnek a sárga vízirózsák. A táj alant az alvó tóba hintál... Melyik tükörkép és melyik valóság? UJAK: Hajlott derékkal szántottam a földet, Mely meggyötört, míg kenyeret adott. Most messzi tájon hull ki olcsó vérem. Otthonom árva. Katona vagyok. • Halálgépek kattognak szakadatlan, A feltépett föld vértől fekete. Az úton döglött ló teteme puffad. Hull az eső, így élni lehet-e ?! * Vérem pirosra festi az avart. Mellettem tölcsér, mit gránát kavart. Lassan kúszik szívemhez a hideg. Sóhajom elhal, szemem tört üveg. S míg itt nyelem a süppedő sarat. Valahol messze asszonyom sirat. Rongy életemért nem kaptam, csak ennyit Fiam lepkét üz. ő nem­f ért még semmit * Kattogva száll tovább a gépmadár, Alatta lángok, robbanás, halál. Anya áll dúlt bölcső előtt meredten, Eszelős fejét ingatja hitetlen. LADÁNYI LÁSZLÓ 213

Next