Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-03 / 48. szám

A SZERELEMRŐL ÉS BARÁTSÁGRÓL AMINT AZT ALAIN DELON ÉS ROMY SCHNEIDER LÁTJÁK A repülőtéren egy magas, fiatal férfi vár egy szőke fia­­talasszonyt. Ugyanaz a kép, mint tíz évvel ezelőtt — és mégis, mennyire más. Most is megölelik egymást — de csak mint partnerek. Tíz évvel ezelőtt találkoztak először. Első látásra egy­másba szerettek s csakhamar összeházasodtak. öt évvel ezelőtt váltak el s azóta nem is látták egymást. Mindketten új életet kezdtek, új házasságukból mindkettőjüknek egy kisfia van. Egy világ választja el őket egymástól — a közös vonás, ami összekapcsolja őket, az igazi művészekre jellem­ző tehetség, temperamentum és szenvedély. Öt éve nem látták egymást, de a művészet összehozta őket: együtt játszanak Jacques Deray új filmjében, a „Halas­tódban.­­0­. Négyszögletes úszómedence az olivafák árnyékában, a re­flektorok fényében. ESKÜVŐ A FEGYHÁZBAN Idő: délelőtt fél tizenegy. Színhely: Saint Tropez izgató környéke. Káprázatosan szép ahhoz, hogy az ember becsületes maradhasson. Ez Romy Schneider és Alain Delon új filmjének színhelye. -O­Hogy vélekedik egymásról öt év után a volt művész-há­zaspár? — Romy igazi asszonnyá érett — mondja Alain. — Amikor elváltunk, valóságos kislány volt. Vannak lányok, akikből sosem lesznek nők. De Romy most igazi nő. Mindahhoz, amit egykor éreztem iránta, most még a csodálat és a tisztelet is hozzájárul. — Alainból nagy színész lett — mondja Romy. — Egyéb­ként, engem ez egyáltalán nem lepett meg. Valami egészen más lepett meg vele kapcsolatban, éspedig, hogy milyen nagyszerű apa lett belőle.­­0-A film forgatás első napja. A forgatókönyv szerint Marianne (Romy) és Jean-Paul (Alain) egy Saint Tropez-i gyönyörű házban, semmittevésben, csak a szerelemnek élve töltik napjaikat. A nap éget. Romy négerfeketére sülve a medence szélénél fekszik. Alain tudományosan­ szakmai lelkiismeretességgel csókolja, majd magabiztosan kigombolja fürdőruhájának melltartóját. — Ez a régi szép időkre emlékeztet — mondja félig ne­vetve, félig szomorúan, s ezzel ki is esett a szerepéből. — Alain és én köztem nincs semmi. Ez befejezett dolog. Én úgy érzem, egészen más ember lett belőlem. Alainnnel olyan bolondok voltunk! És teljesen felelőtlenek. Abban a pillanatban kezdtem asszonyként élni, amikor Harry Meyen­­nel megismerkedtem. Azelőtt a szerelem részemre drámai jeleneteket, könnyeket, veszekedést, szüntelen feszültséget jelentett. Most pedig nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biz­­­tonságot érzek alatta. És ez nem lemondás, ez boldogság. Alainről annyit mondhatok, hogy a barátomnak érzem, és hogy jó vele együtt dolgozni. — Boldog szerelem, boldogtalan szerelem, szerelmi gyöt­rődések... Miről beszél tulajdonképpen? — szól hozzám Alain. — Részemre szerelem nem létezik, én csak­ a fellángolást ismerem és annak a robbanás után vége is van. A szerelem­mel szemben előtérbe helyezem a barátságot és Romy a ba­­­rátom. És mi erről Jacques Deray rendező véleménye: — Ezt a filmet Alain kedvéért forgatom. Sokáig kerestem neki megfelelő partnernőt, aki „bírna“ vele és erkölcsileg is érettebb lenne. Gondoltam Monica Vittire, Nathalie Woodra, Angie Dickinsonra. Beszéltem erről Alainnal, s egyszeriben megértettem, hogy csakis Romy jöhet számításba. Nagyon fontos, hogy tökéletesen megértsék egymást. Romynak Marianne szerepe az első „női“ alakítást jelenti. — Nem vagyok már kislány, és Marianne harminc éves, úgy mint én. Végül is, a harmincéves kor sokkal érdekesebb egy nőnél, mint a húsz éves. És különben is, azóta, hogy a kar­riert a második helyre, a családi élet után helyeztem, min­den sokkal könnyebben megy. Azelőtt borzasztóan lámpalá­zas voltam, azt hiszem, hogy a boldogság a legkitűnőbb joga a világon. Alain Delon két utolsó filmje, a Samuraj és az Isten ve­led, barátom, a legnagyobb francia csillagok közé emelte. — Ez csak kezdete a karrieremnek. Eddig a külsőm ellen­­­tétben volt a természetemmel. Olyan arcom volt­, mint egy hősszerelmesnek. Most kezdek kiegyensúlyozódni jellemileg és testileg is. Most kezdek élni. De hiszen ez normális. Har­mincöt éves vagyok. De miért ilyen pesszimista? Talán mégis nő van a dologi­ban? És méghozzá a felesége? Talán Nathalie, aki úgy ha­ i­sonlít hozzá, mintha sziámi ikrek lennének? — Elválok. Házasságom teljes kudarcba fulladt. Soha töb­bé nem nősülök meg. Különben is, nagyon magába zárkózott természetű vagyok, így ez egyáltalán nem izgat. Ügy sincs az egésznek semmi értelme. Nem, a nők ellen nincs semmi kifogásom. De ha egy nő beleegyezik, hogy férje és gyereke lesz, tudnia kellene, hogy mit vállalt magára és ahhoz iga­zodnia. Anyának lenni nem annyiból áll, hogy megszüli a gyereket, hanem egy életre lekötelezi magát. Tudom mit be­szélek, nekem sosem voltak igaz szüleim, tehát gyermekko­rom sem. Az az asszony, akinek a férje többet keres a sok­nál és mégis dolgozni megy, tehát elhagyja a gyerekét, vét­kezik. Az asszonynak semmiesetre sem szabadna dolgozni. Vagy ne menjen férjhez. S még ráadásul színész és színész­nő, az nem olyan foglalkozás, mint a többi. Átkozottak va­gyunk. És az emberek folyton figyelnek minket. Mindunta­lan kérzdenetnek „Mi van Romyval?“. „Hát Nathalie?“ „Eis elvárják, hogy mindent részletesen elmeséljek s lehetőleg még fényképeket is mutogassak. De én fütyülök az ilyen emberekre! Egy barátom se színész. Hogy a fiamból sznész lehetne? Semmiesetre! Az lesz, ami akar lenni. Különben is, az embert mindig befolyásolják. A környezet. Az emberek, akikkel találkozik. Az egyik dolog összefügg a másikkal. Az ember szabadon csak a saját halálát választhatja meg, és azt is csak abban az esetben, ha siet, mert az elodázásnak nincs értelme. De végül is, miért kell sietni? Semmi nem ér meg, hogy az ember meghaljon. És különösen egy nő nem. Megszólalt a harang. Cami­­riban, ebben a dél-bolíviai o­­lajvárosban az emberek déli szünetet tartottak és elsötétí­tett szobákban pihentek. Csak a katonai fegyház előtt voltak éberek az őrök. Viccelődtek és kíváncsian méregettek egy fia­tal asszonykát. Csinos nő volt. Büszkén hátravetette fejét, si­mára fésült hosszú haját. A­­mikor átnyújtotta személyazo­nossági igazolványát, össze­szorította az ajkát. A sötét napszemüveg elfedte arcát. A fiatal asszonykának szemmel láthatólag sietős volt a dolga. Elizabeth Burgos azért jött el a fegyházba, hogy férjhez men­jen. Virág nélkül, pap nélkül, ünnepi lakoma nélkül. Ponto­san 15 percig láthatta a vő­legényét. Gyorsan kellett le­bonyolítani az esketési szer­tartást. A fegyház igazgatója kijelentette, hogy csak ennyi időt engedélyezhet. Elizabeth Burgos ezzel is meg volt elégedve. Végre, en­­­nyi idő múltán viszontláthatta azt a férfit, akit annyira sze­retett. Régis Debray-t, a for­radalmárt. A hadbíróság a leg­magasabb büntetésre, 30 évre ítélte el. Felforgató tevékeny­ség és gyilkosság elkövetése címen. Régis 27 éves, francia állampolgár, kis bajuszt visel. Nagyon jó családból szárma­zik és gondos nevelésben ré­szesült. Az apja valamikor is­mert, jónevű ügyvéd volt, az édesanyja pedig Janine Ale­xandre Debray, a párizsi vá­rosi tanács elnökhelyettese. Régis, a fiatal Debray, újság­író, író, egyetemi magántanár, filozófiai előadásokat tartott. Ezenkívül forradalmár és marxista. A barátai? Fidel Castro és a legendás hírű meg­gyilkolt Che Guevara. Régis Debray tisztában van azzal, hogy a bolíviai hadbí­róság jogtalanul ítélte el, ő csak hirdette a forradalmat, de nem szervezte. A bírák azon­ban más véleményen vannak. Régis Debray jövője semmi­képpen sem rózsás. Elizabeth­­re, erre a kedves, közvetlen modorú menyasszonyra, nem várnak boldog mézeshetek. Eli­zabeth azonban nincs kétségbe esve. Boldog, mert szereti a vőlegényét és úgy érzi, hogy mindent megtenne a kedvéért. Elizabeth Burgosnak megen­gedték, hogy a fegyház folyo­sóján várakozzon. Hallotta, a­­mint a fegyházőr kinyitotta egy cella ajtaját, majd még két őr érkezett. Régis Debray kilépett a cellából. Frissen volt borotválva, tiszta ing, de egy agyonfoltozott nadrág volt raj­ta. — Jó napot Babette — mondta alig hallható hangon. Kezet fogott menyasszonyával, erősen megszorította a kes­keny női kezet. — Jó napot, drágám. — Meg­ölelték egymást. Azután a­­ fia­tal párt bekísérték egy majd­nem üres szobába, melynek közepén egy rozoga asztal állt. Az asztalon iratok feküdtek. Pár perces csend fogadta ő­­ket, majd egy egyenruhás, magas férfi lépett be. Később még beengedtek egy idős korzikai asszonyt és a La Paz-i konzul felségét. Ezek voltak az esketési tanúk. Elizabeth és Régis határozott hangon feleltek a bíró kérdé­sére. Kéz a kézben. Mint há­zaspár hagyták el a szobát. Elmúlt az engedélyezett tizen­öt perc. Elizabeth másnap még egy­szer láthatta a férjét, de most már csak tíz percig és felü­gyelet mellett. Azután el kel­lett hagynia Bolíviát. Nem hosszabbították meg a tartóz­kodási engedélyét. Régis és Elizabeth nyolc év­vel ezelőtt ismerkedtek meg, mégpedig az örökké forrongó Caracasban. A fiatal francia újságíró a latin-amerikai vi­szonyokról szeretett volna cik­keket írni. Elizabeth Caracastól 300 kilométernyire, egy katoli­kus földműves családban szü­letett. Tizenhárom éves korában lépett be a tiltott kommunista ifjúsági mozgalomba. Tizenöt é­ves korában illegális tevékeny­séget fejtett ki és egész ter­mészetes volt, hogy a gueril­­la-csoporthoz került. Amikor Régis Debray meglátta, azon­nal belészeretett. Pontosan i­­lyen leányról álmodozott. E­­gyütt hagyták el Venezuelát és Peruba szöktek. Ott tartózta­ták le őket, majd viszontagsá­gos út után Chilébe és késői Bolíviába kerültek. Kénytele­nek voltak elválni egymást. mégis visszakerült Franciaor­szágba, befejezte a tanulmá­nyait, majd egy iskolában ta­nított. 1965-ben Párizsban ta­lálkoztak újra, onnan együ mentek Kubába, ahol nagyi boldogan éltek. Ott nyugodt! beszélgethettek a dél-amerik forradalomról. Fidel Castro : Che Guevara szűkebb társasá­gához tartoztak. 1967-ben ú­jaik újból elváltak, mégis a­­­líviai dzsungelbe ment, hol Che Guevarától interjút ké­ren. Debray-t azonban útköz­ben letartóztatták. Hónapok nem tudták, hol van, míg kormány végre nyilatkozó tartózkodási helyéről. Majd k­sőbb nyilvánosságra hozta hogy 30 évi fegyházbüntetés­re ítélték. Debray nem kívánta, hogy­­ ügyet újból tárgyalják. Váli csak azt hangoztatta, hogy teljesen ártatlan, és a hadbíró­ságnak nincs is jogában, hol ítélkezzen felette. — Ne kívánd az újabb pe felvételt — mondta Régis fia­tal feleségének, hisz az való­ságos „paródia“ lenne. Az esküvői szertartás ota hét hónapig nem láthatták egy­mást. Vezető, haladó politiku­sok és irodalmi közbelépésére végre kiválóság­ engedé­lyezték egy látogatást. — A férjem a körülményei­hez képest jól van — mond Elizabeth Debray. Most megen­gedték, hogy a cellájában rá­diót hallgasson. Egy közeli o­lasz vendéglőből bevihete számára az ebédet. Boliviába ugyanis a fegyencek étkezte­téséről a hozzátartozók gon­doskodnak. — Sajnos, Régi­­nek gyomorfekélye van, gyak­ran tűrhetetlen fájdalmak hozzák és emiatt kétségbe va­n gyök esve. Elizabeth minden nap ír férjének levelet, de vajon oda adják-e neki? Most azt ígé­rik, hogy karácsonykor egy­­ fára meglátogathatja férjét, s­zóta számolja a napokat. Ilyen az élete egy halac gondolkodású író-forradalmi feleségének. (­ Romy Schneider és Alain Delon, az elvált művész-házas­pár, ismét együtt filmezik. Képünkön a most készülő Ha­lastó című filmben látjuk a két művészt Romy Schneider két év óta Harry Meyen filmrendező fele­sége. A család szemefénye a kis David Christopher

Next