Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-03 / 48. szám
A SZERELEMRŐL ÉS BARÁTSÁGRÓL AMINT AZT ALAIN DELON ÉS ROMY SCHNEIDER LÁTJÁK A repülőtéren egy magas, fiatal férfi vár egy szőke fiatalasszonyt. Ugyanaz a kép, mint tíz évvel ezelőtt — és mégis, mennyire más. Most is megölelik egymást — de csak mint partnerek. Tíz évvel ezelőtt találkoztak először. Első látásra egymásba szerettek s csakhamar összeházasodtak. öt évvel ezelőtt váltak el s azóta nem is látták egymást. Mindketten új életet kezdtek, új házasságukból mindkettőjüknek egy kisfia van. Egy világ választja el őket egymástól — a közös vonás, ami összekapcsolja őket, az igazi művészekre jellemző tehetség, temperamentum és szenvedély. Öt éve nem látták egymást, de a művészet összehozta őket: együtt játszanak Jacques Deray új filmjében, a „Halastódban.0. Négyszögletes úszómedence az olivafák árnyékában, a reflektorok fényében. ESKÜVŐ A FEGYHÁZBAN Idő: délelőtt fél tizenegy. Színhely: Saint Tropez izgató környéke. Káprázatosan szép ahhoz, hogy az ember becsületes maradhasson. Ez Romy Schneider és Alain Delon új filmjének színhelye. -OHogy vélekedik egymásról öt év után a volt művész-házaspár? — Romy igazi asszonnyá érett — mondja Alain. — Amikor elváltunk, valóságos kislány volt. Vannak lányok, akikből sosem lesznek nők. De Romy most igazi nő. Mindahhoz, amit egykor éreztem iránta, most még a csodálat és a tisztelet is hozzájárul. — Alainból nagy színész lett — mondja Romy. — Egyébként, engem ez egyáltalán nem lepett meg. Valami egészen más lepett meg vele kapcsolatban, éspedig, hogy milyen nagyszerű apa lett belőle.0-A film forgatás első napja. A forgatókönyv szerint Marianne (Romy) és Jean-Paul (Alain) egy Saint Tropez-i gyönyörű házban, semmittevésben, csak a szerelemnek élve töltik napjaikat. A nap éget. Romy négerfeketére sülve a medence szélénél fekszik. Alain tudományosan szakmai lelkiismeretességgel csókolja, majd magabiztosan kigombolja fürdőruhájának melltartóját. — Ez a régi szép időkre emlékeztet — mondja félig nevetve, félig szomorúan, s ezzel ki is esett a szerepéből. — Alain és én köztem nincs semmi. Ez befejezett dolog. Én úgy érzem, egészen más ember lett belőlem. Alainnnel olyan bolondok voltunk! És teljesen felelőtlenek. Abban a pillanatban kezdtem asszonyként élni, amikor Harry Meyennel megismerkedtem. Azelőtt a szerelem részemre drámai jeleneteket, könnyeket, veszekedést, szüntelen feszültséget jelentett. Most pedig nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot érzek alatta. És ez nem lemondás, ez boldogság. Alainről annyit mondhatok, hogy a barátomnak érzem, és hogy jó vele együtt dolgozni. — Boldog szerelem, boldogtalan szerelem, szerelmi gyötrődések... Miről beszél tulajdonképpen? — szól hozzám Alain. — Részemre szerelem nem létezik, én csak a fellángolást ismerem és annak a robbanás után vége is van. A szerelemmel szemben előtérbe helyezem a barátságot és Romy a barátom. És mi erről Jacques Deray rendező véleménye: — Ezt a filmet Alain kedvéért forgatom. Sokáig kerestem neki megfelelő partnernőt, aki „bírna“ vele és erkölcsileg is érettebb lenne. Gondoltam Monica Vittire, Nathalie Woodra, Angie Dickinsonra. Beszéltem erről Alainnal, s egyszeriben megértettem, hogy csakis Romy jöhet számításba. Nagyon fontos, hogy tökéletesen megértsék egymást. Romynak Marianne szerepe az első „női“ alakítást jelenti. — Nem vagyok már kislány, és Marianne harminc éves, úgy mint én. Végül is, a harmincéves kor sokkal érdekesebb egy nőnél, mint a húsz éves. És különben is, azóta, hogy a karriert a második helyre, a családi élet után helyeztem, minden sokkal könnyebben megy. Azelőtt borzasztóan lámpalázas voltam, azt hiszem, hogy a boldogság a legkitűnőbb joga a világon. Alain Delon két utolsó filmje, a Samuraj és az Isten veled, barátom, a legnagyobb francia csillagok közé emelte. — Ez csak kezdete a karrieremnek. Eddig a külsőm ellentétben volt a természetemmel. Olyan arcom volt, mint egy hősszerelmesnek. Most kezdek kiegyensúlyozódni jellemileg és testileg is. Most kezdek élni. De hiszen ez normális. Harmincöt éves vagyok. De miért ilyen pesszimista? Talán mégis nő van a dologiban? És méghozzá a felesége? Talán Nathalie, aki úgy ha isonlít hozzá, mintha sziámi ikrek lennének? — Elválok. Házasságom teljes kudarcba fulladt. Soha többé nem nősülök meg. Különben is, nagyon magába zárkózott természetű vagyok, így ez egyáltalán nem izgat. Ügy sincs az egésznek semmi értelme. Nem, a nők ellen nincs semmi kifogásom. De ha egy nő beleegyezik, hogy férje és gyereke lesz, tudnia kellene, hogy mit vállalt magára és ahhoz igazodnia. Anyának lenni nem annyiból áll, hogy megszüli a gyereket, hanem egy életre lekötelezi magát. Tudom mit beszélek, nekem sosem voltak igaz szüleim, tehát gyermekkorom sem. Az az asszony, akinek a férje többet keres a soknál és mégis dolgozni megy, tehát elhagyja a gyerekét, vétkezik. Az asszonynak semmiesetre sem szabadna dolgozni. Vagy ne menjen férjhez. S még ráadásul színész és színésznő, az nem olyan foglalkozás, mint a többi. Átkozottak vagyunk. És az emberek folyton figyelnek minket. Minduntalan kérzdenetnek „Mi van Romyval?“. „Hát Nathalie?“ „Eis elvárják, hogy mindent részletesen elmeséljek s lehetőleg még fényképeket is mutogassak. De én fütyülök az ilyen emberekre! Egy barátom se színész. Hogy a fiamból sznész lehetne? Semmiesetre! Az lesz, ami akar lenni. Különben is, az embert mindig befolyásolják. A környezet. Az emberek, akikkel találkozik. Az egyik dolog összefügg a másikkal. Az ember szabadon csak a saját halálát választhatja meg, és azt is csak abban az esetben, ha siet, mert az elodázásnak nincs értelme. De végül is, miért kell sietni? Semmi nem ér meg, hogy az ember meghaljon. És különösen egy nő nem. Megszólalt a harang. Camiriban, ebben a dél-bolíviai olajvárosban az emberek déli szünetet tartottak és elsötétített szobákban pihentek. Csak a katonai fegyház előtt voltak éberek az őrök. Viccelődtek és kíváncsian méregettek egy fiatal asszonykát. Csinos nő volt. Büszkén hátravetette fejét, simára fésült hosszú haját. Amikor átnyújtotta személyazonossági igazolványát, összeszorította az ajkát. A sötét napszemüveg elfedte arcát. A fiatal asszonykának szemmel láthatólag sietős volt a dolga. Elizabeth Burgos azért jött el a fegyházba, hogy férjhez menjen. Virág nélkül, pap nélkül, ünnepi lakoma nélkül. Pontosan 15 percig láthatta a vőlegényét. Gyorsan kellett lebonyolítani az esketési szertartást. A fegyház igazgatója kijelentette, hogy csak ennyi időt engedélyezhet. Elizabeth Burgos ezzel is meg volt elégedve. Végre, ennyi idő múltán viszontláthatta azt a férfit, akit annyira szeretett. Régis Debray-t, a forradalmárt. A hadbíróság a legmagasabb büntetésre, 30 évre ítélte el. Felforgató tevékenység és gyilkosság elkövetése címen. Régis 27 éves, francia állampolgár, kis bajuszt visel. Nagyon jó családból származik és gondos nevelésben részesült. Az apja valamikor ismert, jónevű ügyvéd volt, az édesanyja pedig Janine Alexandre Debray, a párizsi városi tanács elnökhelyettese. Régis, a fiatal Debray, újságíró, író, egyetemi magántanár, filozófiai előadásokat tartott. Ezenkívül forradalmár és marxista. A barátai? Fidel Castro és a legendás hírű meggyilkolt Che Guevara. Régis Debray tisztában van azzal, hogy a bolíviai hadbíróság jogtalanul ítélte el, ő csak hirdette a forradalmat, de nem szervezte. A bírák azonban más véleményen vannak. Régis Debray jövője semmiképpen sem rózsás. Elizabethre, erre a kedves, közvetlen modorú menyasszonyra, nem várnak boldog mézeshetek. Elizabeth azonban nincs kétségbe esve. Boldog, mert szereti a vőlegényét és úgy érzi, hogy mindent megtenne a kedvéért. Elizabeth Burgosnak megengedték, hogy a fegyház folyosóján várakozzon. Hallotta, amint a fegyházőr kinyitotta egy cella ajtaját, majd még két őr érkezett. Régis Debray kilépett a cellából. Frissen volt borotválva, tiszta ing, de egy agyonfoltozott nadrág volt rajta. — Jó napot Babette — mondta alig hallható hangon. Kezet fogott menyasszonyával, erősen megszorította a keskeny női kezet. — Jó napot, drágám. — Megölelték egymást. Azután a fiatal párt bekísérték egy majdnem üres szobába, melynek közepén egy rozoga asztal állt. Az asztalon iratok feküdtek. Pár perces csend fogadta őket, majd egy egyenruhás, magas férfi lépett be. Később még beengedtek egy idős korzikai asszonyt és a La Paz-i konzul felségét. Ezek voltak az esketési tanúk. Elizabeth és Régis határozott hangon feleltek a bíró kérdésére. Kéz a kézben. Mint házaspár hagyták el a szobát. Elmúlt az engedélyezett tizenöt perc. Elizabeth másnap még egyszer láthatta a férjét, de most már csak tíz percig és felügyelet mellett. Azután el kellett hagynia Bolíviát. Nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét. Régis és Elizabeth nyolc évvel ezelőtt ismerkedtek meg, mégpedig az örökké forrongó Caracasban. A fiatal francia újságíró a latin-amerikai viszonyokról szeretett volna cikkeket írni. Elizabeth Caracastól 300 kilométernyire, egy katolikus földműves családban született. Tizenhárom éves korában lépett be a tiltott kommunista ifjúsági mozgalomba. Tizenöt éves korában illegális tevékenységet fejtett ki és egész természetes volt, hogy a guerilla-csoporthoz került. Amikor Régis Debray meglátta, azonnal belészeretett. Pontosan ilyen leányról álmodozott. Együtt hagyták el Venezuelát és Peruba szöktek. Ott tartóztaták le őket, majd viszontagságos út után Chilébe és késői Bolíviába kerültek. Kénytelenek voltak elválni egymást. mégis visszakerült Franciaországba, befejezte a tanulmányait, majd egy iskolában tanított. 1965-ben Párizsban találkoztak újra, onnan együ mentek Kubába, ahol nagyi boldogan éltek. Ott nyugodt! beszélgethettek a dél-amerik forradalomról. Fidel Castro : Che Guevara szűkebb társaságához tartoztak. 1967-ben újaik újból elváltak, mégis alíviai dzsungelbe ment, hol Che Guevarától interjút kéren. Debray-t azonban útközben letartóztatták. Hónapok nem tudták, hol van, míg kormány végre nyilatkozó tartózkodási helyéről. Majd ksőbb nyilvánosságra hozta hogy 30 évi fegyházbüntetésre ítélték. Debray nem kívánta, hogy ügyet újból tárgyalják. Váli csak azt hangoztatta, hogy teljesen ártatlan, és a hadbíróságnak nincs is jogában, hol ítélkezzen felette. — Ne kívánd az újabb pe felvételt — mondta Régis fiatal feleségének, hisz az valóságos „paródia“ lenne. Az esküvői szertartás ota hét hónapig nem láthatták egymást. Vezető, haladó politikusok és irodalmi közbelépésére végre kiválóság engedélyezték egy látogatást. — A férjem a körülményeihez képest jól van — mond Elizabeth Debray. Most megengedték, hogy a cellájában rádiót hallgasson. Egy közeli olasz vendéglőből bevihete számára az ebédet. Boliviába ugyanis a fegyencek étkeztetéséről a hozzátartozók gondoskodnak. — Sajnos, Réginek gyomorfekélye van, gyakran tűrhetetlen fájdalmak hozzák és emiatt kétségbe van gyök esve. Elizabeth minden nap ír férjének levelet, de vajon oda adják-e neki? Most azt ígérik, hogy karácsonykor egy fára meglátogathatja férjét, szóta számolja a napokat. Ilyen az élete egy halac gondolkodású író-forradalmi feleségének. ( Romy Schneider és Alain Delon, az elvált művész-házaspár, ismét együtt filmezik. Képünkön a most készülő Halastó című filmben látjuk a két művészt Romy Schneider két év óta Harry Meyen filmrendező felesége. A család szemefénye a kis David Christopher