Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-08-16 / 33. szám

10 Kiszaladtak a verandára, de mert onnan senkit sem pillantottak meg, fokozódó aggodalommal futottak a kertbe. A kiáltás a házon túlról, tehát mintegy fedezékből hallatszott. — Miki, mi történt? — kiáltotta az anya. Az orgonabokorban Pomoranski fiatalabb fia lihegett. — Jurkovic néni! — Mi történt, Miki? — kérdezte az asszony a lehető legnyugodtabb hangon, s lelassította lépteit. — Jurkovic néni! — sírta el magát a fiú. — Nyugodj meg, Miki, és mondd el, hogy mi történt. A fiú följajdult: — Janónk a kukoricán keresztül futott haza! — Igen, tudom, hogy szabadságon van. — De most kellett volna visszautaznia! Ment kofferjával az állomásra, de ott németeket pillantott meg... — Ez várható volt — mondta fel hangosan anya. — Az állomásnál előugrottak a kukoricából, s a peronon egyszerre csak lepuffantották az Izéék Vladóját, azt, aki Jankónkkal jött haza szabadságra. — Lelőtték a mi katonánkat? Ez lehetetlen! — Azt, néni, lepuffantották, fejbe lőtték, ott nyomban fölhempergett, a kofferjával együtt. Janónk visszaugrott a kukoricába és hazafutott. Apu elásta a mundérját a ganéjba, és ott nyomban kijelentette, hogy Janónk süsü lesz. Néni, az anyu és az apu arra kérik magát, hogy ha elfognák őt, ha jönnének elfogni Janót, akkor maga mondja azt, hogy kiskorától fogva süsü, mert ha eljönnek hozzánk, apu elküld magáért, mert maga tud velük beszélni. Igazán tud? — Igen — válaszolta anya, s lélektelenül meredt az orgonabokorra. — Jó, hogy tud, mert különben az Isten sem segít rajta. — Szóval megölték egy katonánkat — mondta anya, és fiai felé fordult. — Meg bizony, Celárék Vladóját. A Celárékét. Bizony őt puffantották le. — Miki, mondd meg otthon, hogy megértettem. A nyúlánk gyerek, akiről most sejteni lehetett, hogy határozatlan férfi válik majd belőle, esetlenül megfordult, de eszébe jutott még valami. — És hogy az anyuka már most köszöni magának. Azt mondta, hogy legelőször is magához fussak. — Jól van, Miki, siess, hogy ne féljenek. — Körbe kell még szaladnom minden szomszédot, de elsőként magához küldtek, hogy mindenhol elmondhassam, hogy Jurkovic néni is azt fogja mondani, hogy Janónk emberemlékezet óta süsü. Anya már elindult vissza a veranda felé, s közben a homlokát dörzsölte. A lépcsők tövében nyugtalanul visszapillantott a lemaradó Pavolra. A verandán azt suttogta gyermekeinek: — Pavol, ne menjetek ki a házból, nekem el kell mennem a hivatalba, érzem, hogy fölmegy a házam. Gyorsan bement a konyhába, megállt, körülnézett, aztán mosakodni kezdett. Egyre gyorsabb mozdulatokkal törülközött, s egyre határozottabban bólogatott a fejével. Bátorságra ösztökélte magát. Végül beszaladt a szobába. Fiai hallották, hogy hevesen nyitogatja a szekrényeket. Ekkor Pavolt is elfogta az idegesség. Sírnia kezdett: az ő csöndes és mindig nyugodt édesanyja egyszeriben határozott, energikus asszonnyá változott, aki erélyes mozdulatokkal nyitogatja a szekrényeket és dobálja ki a ruhaakasztókat. És közben nem szól semmit. Jánt szorongás fogta el. Egy asszony szaladt a villa felé, úgy mint a megrémisztett nők vagy a végkimerült atléták futnak, fogta a szívét. Másik kezével a szoknyáját szorította le. Már messziről kiabálta: — Mária, hol vagy?! Az isten szerelmére, németek vannak a vámhivatalban! Anya határozottan és energikusan futott ki a hang hallatára, de miután kivette belőle, hogy a Pénzügyőrség állomásán történik valami, hirtelen megtorpant, felnyögött, elsápadt, s már nem gombolgatta olyan energikusan a blúzát. — Máris megyek! — mondta furaa hangon. A kiskapuban a csapzott Liskáné* jelent meg, görnyedt volt a kimerültségtől, s az arcát törölgette. —Jaj, Mária, gyorsan, mert gyerekestül lelövöldöznek bennünket! — kiáltotta bosszúsan, mintha épp megfeledkezett volna valami sokkal fontosabb közlendőről. — Ez várható volt — mondta anya lefelé a lépcsőkön. Ladislav Balíek fiatal szlovák prózaíró műveit szívesen fordítják magyarra a hazai fordítók. Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy Ballók Dél-Szlovákiában született, Gyűgyön, Ipolyságon élte le gyerekkorát és a legtöbb írásának magyarlakta terület a színhelye. A Posta délen (Juíná poSta) című elbeszéléskötetének a darabjai is, amelyből az alábbi 1=rás való, egy kis dél-szlovákiai városkában játszódnak le, és olyan világról szólnak, amelyben a dolgoknak megvan a pozitív értékük. — Gyere! Nem akarnak várni. Az embereinket keresik. — Azért a tegnapi ünneplésért. — Azért, persze ...! — Én ezt előre sejtettem. — Én is megmondtam annak a szamárnak — mondta Liskáné fölszabadultan siránkozva —, hogy ne menjen. Ne menj, mondom neki, nem lesz jó vége, Horthy kapitulált, az rendben van, de jegyezd meg, a németek elég erősek ahhoz, hogy velünk is megjárassák a kálváriát. S ő?! Aáá, dehogy! Nem hagyta magát lebeszélni... Ajaj! A finánc urak és a partizán urak, akik teherautóval jöttek föntről, gyorsan átszaladtak a másik oldalra bratyizgatni, mintha csak égett volna az illepük ... Úgy inaltak, a baj elől, mintha be lettek volna sózva. De a családjukra nem gondoltak ...IS most aztán szépségesen hajszolják őket a kukoricásban A másik oldalról is hallatszott lövöldözés, a mi vámunk felől is. A mieink szétfutottak a kukoricában, de egyiküket állítólag elfogták, egy katonánkkal együtt, s áthurcolták őket a másik oldalra. — Kit? ... — Azt még nem tudjuk, mert szétszaladtak. Anya oldalról nézett Liskánéra, s kezével a tarkóját masszírozta! Nem sokkal édesanyjuk távozása után a gyerekek hallották, hogy valaki járkál a kukoricásban. Kiszaladtak a kertbe és megálltak a ház sarkánál. Szürke egyenruhás katonák rajvonala fésülte át a kukoricást, görnyedten lopakodtak előre, mintha vakítaná őket a vöröses napfény, s látszott, hogy izzadtak, fáradtak, mérgesek és fülig porosak. A gyerekek visszahúzódtak a verandára s leültek az egyik sarokba. Anya két óra múlva tért vissza, Pomoranskiéktól jött. Leült a lépcsőkre és hallgatott. — Mi történt? — szólalt meg Pavol. — Már rendben van, elmentek, nem találtak senkit. — És apuka? A mi apukánk hol van? Anya összeszedte minden lélekjelenlétét és szemrebbenés nélkül válaszolta: — Éppen ezt nem tudom. Egyiküket elfogták és áthurcolták a határon túlra. — Oda? — mutatott tán a szőlődombokon túlra. Anya megütközve bólintott. — A mi apukánk nem hagyná magát — mondta határozottan Pavol. Az asszony ijedten törölte meg egyszeriben nedvessé vált homlokát. A két gyerek a kertben hintázott, amikor az anya fojtott hangon elkiáltotta magát. Egy oszlopba kapaszkodva találták őt a verandán, fejét lehajtotta és reszketett. A réten apa lépkedett a villa felé. Széttépett egyenruhában jött, kutya, sapka, fegyver és iratok nélkül, lehorgasztott fejjel, mintha valami után eredménytelenül kutatna, elmentben, szakadatlanul szívta a cigarettát. .A gyerekek elébe szaladtak. Apa mindkettőjüket karjára vette, szótlanul, önfeledten magához szorította, és enyhe bűntudattal rámosolygott az anyára. Két helyütt az arcán komikus, alakként kidudorodó sekély seb virított. Gombjai, rangjelzéses vállpántja hiányzott. Anya tágra nyílt szemmel mosolyogni próbált, de aztán csak behúzta a nyakát, ajkába harapott és fölzokogott. Az apa: — Naaa ... — Hol voltál? — suttogta az asszony. — Csak itt — mosolyodott el a férfi, s fejével a szőlődombok felé rántott. — Elfogtak? A férfi bólintott — Hol? — A vámon. — A kukoricásból futottak elő? — Az úton jöttek. — Nem láttad őket? — Láttam. Az asszony megrázkódott, szörnyűlködve csóválta a fejét, és elvörösödött. — Akkor hát, az isten szerelmére, menekültél el?! A férfi nem válaszolt, csak sóhajtott egyet. — Te a tegnapiak után nem sejtetted, miért tódulnak ide?! —Sejtettem — válaszolta a férfi. — Akkor hát, az isten szerelmére, mit gondoltál?! Elfelejtetted, hogy családod van?! Én ezt tudtam előre! — Ne kiabálj. Az asszony nem hagyta abba. Észre sem vette, hogy kiabál. — Hagyd abba — mondta a férfi kimérten, de azért valamit lassított a lépten. — Én ezt tudtam, mindjárt tudtam, mindjárt reszketni kezdtem, rögtön eszembe jutott a te kevélységed...! Te szembe akartál szállni ezekkel az őrültekkel?! Hiszen meg vannak veszve ...! Megint elfelejtetted, hogy nem vagy már gyerek?! Az apa mindkét fiát letette a fűre, s szétvetette a lábát, megvárta, amíg felindult felesége megnyugodott és elcsöndesült, aztán utálattal és haraggal a hangjában elkiáltotta magát: — Nem futottam el, a Krisztusát neki! mert nem találtam rá elfogadható magyarázatot, miért kellett volna nekem a saját határomról a kukoricába futnom, érted?! Az asszony meghökkent, sose kiabált vele a férje. Szája elé kapta a kezét és várta, hogy tovább folytatja még. Mélyen lehorgasztott fejjel álldogáltak, mindketten szomorúan és elkeseredetten. — Bocsásd meg nekem, de valami itt — érintette meg homlokát a férfi — mintha megpattant volna. Az asszony valami kedveset akart mondani, de nem jött ki hang a torkán. A férfit ez bántotta. — Engem vittek el és egy Kuchta nevű katonát — jelentette ki kurtán. — És Kazan...? — kérdezte Pavol. — Megölték. Pavol rögtön nem fogta föl a szó értelmét, hátrafordult, mintha azt gondolta volna, megöltnek lenni annyit jelent, mint valahol hátul kullogni. Anya: — öt meg miért? — Amikor rám vetették magukat, megtámadta őket. — Vertek? — Nem, simogattak. — Miért ellenkeztél? — Azért. Karjára vette sápadt fiait, s elindult velük a villa felé. — Mivel ütöttek? — Tussal. Amikor az egyik suhanc belémrúgott, Kazan a torkának ugrott. — Lelőhettek volna. — Az állomáson lelőtték egy katonánkat — mondta a mögöttük lépkedő asszony. A férfi csak a fejét fordította hátra. — Csak úgy, semmiért. Az apa megszaporázta lépteit, mintha nem akarta volna hallgatni, amit a felesége mond. — Hogyan szabadultál el onnét? — Úgy, hogy eloldoztak bennünket a fától, — dünnyögte. — Honnan? A férfi keserűen fölnevetett. — Milyen fától? — Amelyik a tűzoltók védőszentje, a Flórián-szobor mellett áll. — Pavol, én tényleg tudni akarom az egészet, hogy ne tűnjön föl olyan borzasztónak. — Előbb bezártak bennünket egy disznóólba, a disznók közé, aztán egy szívélyes kihallgatásra mentünk, s miután ott jól elnáspángoltak bennünket, mint két rakoncátlan kisiskolást, kikötöztek a Flórián melletti hársfákhoz, hadd szórakozzon rajtunk az egész falu. — Micsoda szégyen. — Tudod, ki szaggatta össze a zubbonyomat, mesélte el a gombjaimat...? — Ahogy így kérdezed ... Csak nem azt akarod mondani, hogy... — De igen, azt akarom mondani, hogy a kollégám. — A főnök? — És micsoda buzgalommal... nyugodtan kijelenthetem, hogy lázas ügybuzgalommal... — De hát... itt üldögéltetek együtt, át szoktad engedni a családjaikat a fürdőbe. Olyan szolid úriember. — Bugris. — Nem akarom elhinni. — Csinált, amit tudott, ők is megünnepelték a kapitulációt, de szidnia ezért nem kellett volna. Az az ő szókincse! Teljesen elvesztette a fejét. — Hogyan jutottatok ki a faluból? — Valahová telefonáltak, azt mondták, hogy Palánkra visznek bennünket, egy ideig várakoztak valakire, de aztán nekifogtak maguk. — Minek? — Nekünk. ^ Hm... Tehát jól sejtettem, látod, ezért kellett kiabálnom. — A kocsmáros, és egy bizonyos diák, aki önként jelentkezett, bizonygatták nekik, hogy mi nem mulattunk ott az éjjel. — Ki volt az? — Annak a nőnek a fia, akit a lábával eresztettünk át a fürdőbe. Az asszony föllélegzett és meghatódottan pillantott férjére. — Biztosan ő küldte oda. — Igen. Látod, ez lehetséges. — Vagyis hát, mind a ketten. — Tessék? — Először is a magam védőszentjére gondoltam. — Segített rajtunk, mert a kocsmárosnak nem nagyon hittek. Ez persze bosszantotta őket, ezért hát a többiekért való felelősséget akarták a nyakamba varrni. El sem hiszed, de a halálfélelem még a birkából is ügyvédet csinál. Egyszerre sose jutnak eszembe a legleleményesebb dolgok, de ilyenkor igen. Hogy éppenséggel nekem sem volt mindegy, amikor előállt az autó, hogy elvisznek bennünket, ezt nem mondhatnám. — És az a katona? — Őt annyira helybenhagyták, hogy a hátamon kellett cipelnem. Úgy dülöngéltünk a határunkhoz vezető fasoron, mint két részeg, két megrugdalt kutya. Ott akarták fogni. Azt hittem, szétpattan a fejem, amikor érte könyörögtem. Egész testem fájt a félelemtől, jobban, mint a veréstől. Egyre nyugodtabban, halkabban beszéltek, csöndesen és megbékélten mentek föl a verandára. Bereck József fordítása Túl a szolödombokon