Új írás, 1970. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1970-12-01 / 12. szám - Bor Ambrus: Zsír, benzin (elbeszélés)

BOR AMBRUS BENZIN Tányért, evőeszközt, fazekat, tepsit mosogattam, kőpadlót sikáltam az amerikaiaknál. Miesbach, Felső-Bajorország, 1­945 nyara. Az egyik papírunkat Jenő hordta magánál, a zászlós, akivel együtt szöktünk meg a Weimar nevű gyepűszállásra kitelepített újonckiképző zászlóaljtól; ez a papír kettőnk nevére szólt; az amerikai magyar Military Government­ őrnagy adott ajánlólevelet, hogy alkalmazzanak minket pihenőbe vonult egységek pincérnek, konyhai segédmunkásnak, s hogy megbízhatók vagyunk meg ilyesmi. „Their records are in the clear and they are recommended for employment by U.S. troops as waiters": az amerikaiaknál volt mit enni, náluk enni lehetett, zabálni, csak náluk lehetett enni, zabálni. A másik papírunkból mind a kettőnknek volt egy, ez mindenkivel közölte, akit illetett — „to whom it may concern” —, hogy a Headquarters Battery XX Corps Artillery APO 340 U.S. Army munkásai vagyunk, aláírás: E. R. Wyss, Capt. Commanding. A kövérkés Wyss kapitány a nyers krumplit szerette, de-belötyögött hozzánk délelőtt, meg­rakta a zsebét hámozott, mosott nyers krumplival, magyarázta, hogy bél­tisztító. Lehet. Mi, Jenővel, iparkodtunk a konyhán, és zabáltunk, zabál­­tunk, narancslevet ittunk a sültre, rántottét reggeliztünk, kakaóval. Itthon kérdezgetni szokták, hogy s mint éltem akkor Németországban, meg mi volt akkor Németországban, s többször megkérdezték, általában ötévenként egyszer, vajon kiképeztek-e engem az amerikaiak, az angolok, a szövetségesek kémnek, ilyesminek, s én azt szoktam válaszolni, hogy nem képeztek ki, s hogy Németországban akkor igen nagy volt a nyomo­rúság, s aki érdeklődött vagy kérdezgetett, ilyen szűkös, sommás válasz hallatán jelentősen-hosszan nézett el a fülem mellett, és jelentősen­­hosszan hallgatott, esetleg ingatta a fejét, mintha azt mondaná, hogy: nem; aztán még hosszabban hallgatott, általában öt évig, s a kérdések sohase mentek túl az említett általánosságokon, senkit se érdekeltek epizó­dok, a kérdezők igen ökonomikus kérdésekkel szokták beérni, nem tudom, okosan-e. Kezdetben, nagyon régen, kérdezték még ugyan a hónom alját is, látni is akarták, de csak kétszer: először 1946-ban, Komáromban, amikor kiszálltam a vagonból, másodszor két hónap múlva, amikor hiva­talosan is leszereltem, leadva a zsoldkönyvemet az illetékes hadkiegészítő parancsnokságon, s amikor semmit se tudtam a zsoldkönyvben fölsorolt kincstári fölszerelésemből visszaszolgáltatni, a pokrócomat se, amely iránt nyomatékkal érdeklődött egy különben közönyösen iktató és pecsételő szakaszvezető. A tányérokat, a mosogatást, az XX Arty konyháját nem kérdezték. Máig se kérdezte senki. Ha mondani kezdtem, ismerőseim el­kalandozó pillantása jelezte, hogy kevésbé anekdotikusat szeretnének hallani, mások meg legyintettek, lassút és nagyot bólintottak, mintha azt 43 mondanák: nem.

Next