Új írás, 1970. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1970-12-01 / 12. szám - Bor Ambrus: Zsír, benzin (elbeszélés)
BOR AMBRUS BENZIN Tányért, evőeszközt, fazekat, tepsit mosogattam, kőpadlót sikáltam az amerikaiaknál. Miesbach, Felső-Bajorország, 1945 nyara. Az egyik papírunkat Jenő hordta magánál, a zászlós, akivel együtt szöktünk meg a Weimar nevű gyepűszállásra kitelepített újonckiképző zászlóaljtól; ez a papír kettőnk nevére szólt; az amerikai magyar Military Government őrnagy adott ajánlólevelet, hogy alkalmazzanak minket pihenőbe vonult egységek pincérnek, konyhai segédmunkásnak, s hogy megbízhatók vagyunk meg ilyesmi. „Their records are in the clear and they are recommended for employment by U.S. troops as waiters": az amerikaiaknál volt mit enni, náluk enni lehetett, zabálni, csak náluk lehetett enni, zabálni. A másik papírunkból mind a kettőnknek volt egy, ez mindenkivel közölte, akit illetett — „to whom it may concern” —, hogy a Headquarters Battery XX Corps Artillery APO 340 U.S. Army munkásai vagyunk, aláírás: E. R. Wyss, Capt. Commanding. A kövérkés Wyss kapitány a nyers krumplit szerette, de-belötyögött hozzánk délelőtt, megrakta a zsebét hámozott, mosott nyers krumplival, magyarázta, hogy béltisztító. Lehet. Mi, Jenővel, iparkodtunk a konyhán, és zabáltunk, zabáltunk, narancslevet ittunk a sültre, rántottét reggeliztünk, kakaóval. Itthon kérdezgetni szokták, hogy s mint éltem akkor Németországban, meg mi volt akkor Németországban, s többször megkérdezték, általában ötévenként egyszer, vajon kiképeztek-e engem az amerikaiak, az angolok, a szövetségesek kémnek, ilyesminek, s én azt szoktam válaszolni, hogy nem képeztek ki, s hogy Németországban akkor igen nagy volt a nyomorúság, s aki érdeklődött vagy kérdezgetett, ilyen szűkös, sommás válasz hallatán jelentősen-hosszan nézett el a fülem mellett, és jelentősenhosszan hallgatott, esetleg ingatta a fejét, mintha azt mondaná, hogy: nem; aztán még hosszabban hallgatott, általában öt évig, s a kérdések sohase mentek túl az említett általánosságokon, senkit se érdekeltek epizódok, a kérdezők igen ökonomikus kérdésekkel szokták beérni, nem tudom, okosan-e. Kezdetben, nagyon régen, kérdezték még ugyan a hónom alját is, látni is akarták, de csak kétszer: először 1946-ban, Komáromban, amikor kiszálltam a vagonból, másodszor két hónap múlva, amikor hivatalosan is leszereltem, leadva a zsoldkönyvemet az illetékes hadkiegészítő parancsnokságon, s amikor semmit se tudtam a zsoldkönyvben fölsorolt kincstári fölszerelésemből visszaszolgáltatni, a pokrócomat se, amely iránt nyomatékkal érdeklődött egy különben közönyösen iktató és pecsételő szakaszvezető. A tányérokat, a mosogatást, az XX Arty konyháját nem kérdezték. Máig se kérdezte senki. Ha mondani kezdtem, ismerőseim elkalandozó pillantása jelezte, hogy kevésbé anekdotikusat szeretnének hallani, mások meg legyintettek, lassút és nagyot bólintottak, mintha azt 43 mondanák: nem.