Új írás, 1972. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1972-12-01 / 12. szám - KÖRKÉP - Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Karinthy Frigyesről és Tabéry Gézáról) - Bajomi Lázár Endre: Arpad Duchamp
reprodukálta. M. Jean részt vett az 1933-as szürrealista kiállításon Éluard, Giacometti, Magritte, Miró, Picasso, Man Ray, Tanguy és mások társaságában. Ugyanebben az évben egyik rajza megjelent abban a ,,botrányos" szürrealista kiadványban, amelyben Breton, Char és Éluard versekkel. Dali, Tanguy, Ernst, Brauner, Arp és Giacometti pedig grafikákkal tisztelgett egy Violette Nozières nevű lány előtt, akinek szülőmérgezési pere óriási port vert fel. Szerepelt az 1935-ös teneriffai szürrealista rendezvényen, s ugyanebben az évben részt vett azon a kiállításon is, amelyet fiatal szakszervezeti aktívák rendeztek a belgiumi bányavidéken; továbbá azon a híres 1936-os amerikai kiállításon, amelyen Barra, a Museum of Modern Art igazgatója, az egész világ avantgarde művészetét felvonultatta - Moholy-Nagyot is beleértve. Mint az avantgarde sok más híve, M. Jean is „kétkulacsos": a képzőművészet mellett az irodalom terén is serénykedik. 1937-ben Álomhalászat címmel verskötete jelent meg. 1942-ben Budapesten publikálta Mnésiques című francia bibliofil kötetét: ezek az „álomnyomok” a szokásos szürrealista álomkultusz jegyében született álomleírások, amelyeket a szerző színes metszetei illusztráltak. M. Jean mellesleg textilrajzoló. A Népfront idején gyárosa megvádolta, hogy sztrájkra buzdítja a munkásokat, s felkínált neki egy budapesti állást, így került hazánkba, ahol majdnem tíz évig élt, s megtanult magyarul. A magyar főváros ostroma alatt a francia szürrealista grafikus egy könyvet olvasott, amelyet a modern francia irodalom legtitokzatosabb alakja írt Maldoror énekei címmel, gróf Lautréamont álnéven. Sokáig azt hittem, hogy költött név nem: valóban élt egy Jules Duhamel de Latréaumont nevű főúr, aki részt vett egy XIV. Lajos ellen szőtt összeesküvésben, s letartóztatásakor megölték. Romantikus történetét Eugéne Sue, a haladó szellemű tárcaregényíró, egy viharos kalandokban gazdag Napkirály-ellenes regényben írta meg. Isidore Ducasse (1846-1870) ezzel a kicsit megváltoztatott álnévvel jegyezte azt az őrjöngő prózavers-eposzt, amelyet Mezei Buda ostroma idején ismert meg. A szürrealisták hisznek a Breton-féle úgynevezett objektív véletlenben. M. Jean nagy hárust csinál belőle, hogy Lautréamont, akinek az apja francia konzul volt Montevideóban, az uruguayi főváros ostroma idején született és Párizs ostroma alatt halt meg, főművének első „mély vizsgálata" pedig Budapest ostroma alatt kezdődött. M. Jean ugyanis azzal hívta fel Mezei figyelmét a Ducasse-Lautréamont nevű üstökös kuszán torlódó és kéjesen tajtékzó művére, hogy „megfejthetetlen!" Magyar barátja nem is hallott még arról a műről, amelyet M. Jean, mint hithű szürrealista (később őt is kizárták...), jól ismert, hiszen Bretonék Lautréamont-t tekintették a szürrealizmus legfőbb és legtüneményesebb előfutárának, szinte az egyetlennek, akit fenntartás nélkül magasztaltak, s akit a legféktelenebb személyi kultusszal öveztek. „Örök érvényű Apokalipszis ez a mű" — írta maga Breton. Soupault szerint pedig „a hatalom és a szabadság legnagyobb példája". Csakugyan: a romantikus kamaszhőbörgést, a nekikeseredett káromlást, az érzékek mesterségesen felszított zűrzavarát és az ész vigyorát olyan fantasztikus magaslatra emelte, melyről a költői merészség és az emberi lázadás egyszerre ostromolhatta az üres eget és a teli poklot. Mondom, Mezei akkor még nem ismerte, bár egy szemfüles újdondász, akit Ady Endrének hívtak, még 1906-ban felfedezte a Budapesti Naplónak írt Gauguin-cikkében egy sokatmondó zárójel erejéig, amelyet érdemes teljességében idézni: „Szegény, titokzatos életű Isidore Ducasse jut az eszünkbe. Ez is olyan francia volt, akinek valahol Montevideóban tetszett születni. Comte de Lautréamont-nak nevezte magát s huszonnyolc éves korában meghalt. Körülbelül ő írta a világ legkülönösebb verseit. Egészen bizonyos, hogy őrült volt, de azt még nem döntötték el, hogy nagyobb bolond lett volna-e, mint zseni. Élni azonban kevesebbet élt Paul Gauguinnél. Ám őrületüket és zsenijüket egy vidékről, egy vérben, egy átokkal hozták." Felettébb érdekes filológiai feladat volna megtudni, vajon honnan ismerte Ady ezt a különös figurát akkor, amikor még szinte ...a kutya sem ismerte. Mindenesetre tény, hogy a „felületes" hírlapíró ezúttal is alaposabbnak bizonyult, mint sok vaskalapos kortársa. Ő már 1906-ban felfigyelt a rejtelmes rémprófétára, kinek első magyarra fordított verse kötetben csak 1958-ban jelent meg, a Somlyó-féle Francia költők antológiája című válogatásban. Még a Francia költők című hatalmas, kétkötetes, 1962-es antológiánkban is csak egy hétoldalas részlet szerepel belőle, Illyés izzó fordításában. Egyébként a Mardoror-ra is alighanem az a sors vár mint Rabelais főművére: nem remélhető, hogy egyhamar megjelenik, heveny kiadhatatlanságok vannak benne. Maga Ducasse is megvallja már az I. Ének invokációjában, hogy „meredek és vad útra" vezeti az olvasót a „méreggel teli sötét lapok kietlen ingoványain keresztül", s megjegyzi: „lángeszemet arra használom, hogy a kegyetlenség gyönyöreit fessem". Ez a „festés" zengő szavak bűbájával történt, és Lautréamont egyik leglenyűgözőbb varázsa éppen az a zúgó zenei zuhatag, amely a világirodalom legszennyesebb vizét zúdítja az olvasóra, aki - s ez a művészet egyik legnagyobb csodája - úgy gyönyörködik ebben a varangyoktól és tetvektől nyüzsgő költeményben, mint ahogyan már Baudelaire Dögét is szépnek találta.