Új írás, 1983. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1983-06-01 / 6. szám - Esterházy Péter: A szabadság enyhe mámora (elbeszélés)
Városlöd, nem Záhony, nem Zsujta (bejött egy nő, beült az ölbe, a látszatok birodalmába), átmegy egy hídon, árnyéka hosszú, azt nézi, mikor „esik bele" az árnyéka a vízbe. Mikor beleesik, megfordul, visszamegy a híd elejére, illetve végére, és újból eljátssza az árnyékot. Árnyékvilágot, mondja a szívében. Leteszi a bőröndjét és a kis, fekete kézitáskát. A parkban hangszerek vannak. Körülnéz, látja-e valaki kisded játékát, az emberek mennek-jönnek. Megemeli a koffert, a koffer megnyúlik és lágy oldala behorpad, ahogy egy arc hosszú éhezés után. Árnyéka a rakparton van, aztán egy göcsörtös, szögletes vonaglással beleesik a vízbe. Hullám tódul a partra, átnedvesednek a rétegek, aztán a lyukakból visszaszivárog a fehérség, a robaj, a nyálka. Súrlódva egy szemcse mozog előre, megmarad emlékeztetőül az érzékek számára. Egy betoncsík lassú ívben kanyarodik, megy rajta, érzi a karjaiban a fáradtságot, egy bokrocska tövébe teszi a koffert, a koffer kipuffad. Nem emeli föl a fejét. Félszemmel látja, hogy az ajtóban a rendőr őt figyeli. Igyekszik közömbös arcot vágni. Azon kell gondolkodnia, mi az a közömbös arc, gyorsan továbbmegy, nagyot rángat a kofferen. A magas épület szélárnyékából kilépve erős szél fú az arcába, oldalt nézi az árnyékát, haja lobog hátra, vászonnadrágja ráfeszül a sípcsontjára, ettől az árnyékon úgy látszik, mintha rövid volna a nadrágszár, és a lábfej is aránytalanul nagynak látszik. De ebbe már belejátszik a távlat is. A magas szürke toronyház mögött, ahová fordul, megint nincs szél, leteszi a koffert, színpadias fintorral a tenyerére néz, torlódások, ritkulások, gyűrődések, szünetek, horzsolódások, átfűződések, betüremlések. Ez az, mondja hangosan, az utcákon senki se jár, fölnéz a négyzetes hasáb alakú toronyházra, egymásra merőleges, szoros, nyitott terek nyomulnak fölfelé. A zárószinten szűrt, szitált zúzalék. Az ajtó nyitva van, a rács szürke, vastag festékkel bevonva, fel van húzva, fent, akárcsak egy roló, kilátszik a vége. Balra üvegfülke van, két ember beszélget magyarul. Leteszi a koffert, én vagyok az, mondja. A fiatalabb bólint, telefonozni kezd, rácsap a villára, nem hallatszik a szokásos csattogó csengetés, igen, mondja a kagylóba a fiatalember, kinyit egy ajtót, nem lehet eldönteni, hogy szoba vagy szekrény, öntvények, vágatok, tégelyek. A fiatalember a kulcscsomót rázza, ez a szobakulcs, ez a liftkulcs. A liftkulcs olyan, mint egy vastag, megmerevedett hernyó, egy pajor, ein Wurm, alumíniumból van, vonakodik hozzányúlni. Fogja meg! - mondja a fiatalember parancsolón, és ránéz. Eltéveszted a hangot, nyuszika, mondja. Visszakézből nagy pofont kap, egyáltalán nem számított rá, lép egyet hátra, de nem tud meggyökerezni, a száj és az orr között melegséget érez, forróság hulláma önti el, és mintha ez a hullám döntené hátra. A kő hideg. Van, ami elmúlt, a jelenéhség. Feje egy vasajtónál van, felkenve nikkel, króm és zománc, fémekkel kiegészítve egy teljes arc, a homályban egy percet az ember elidőz. Az üvegkalitkából kiugrik a másik ember, alacsony, kövérkés, bár alulról nézve minden más. Kertész Ferenc vagyok, bocsánatát kérem, lehajol az alacsony, kövérkés ember, fölemeli, az ajtónak támasztja, félbehagyja a mozdulatot, a fiatalemberhez ugrik. Visszazökken, beveri a vasajtóba a fejét, felszisszen. Kertész Ferenc a fiatalemberrel üvölt, a fiatalembernek szabályosak a vonásai, de egy kicsit el van ernyedve, haja fénylő, lendületes, de a vöröses pajesz leér az erős állig, mint a külvárosokban egy kicsit, az erős áll úgy-ahogy egy kicsit takarja a tokát, a szeme világoskék, de egy kicsit vizenyős, kötött nadrág van rajta vagy pamutnadrág, az öv díszítve van, valami fonás bújik el és elő, csöppet sem lennék meglepve, ha a ravasz tervező, ez a fantaszta, Moebius-szalagot vagy szalagokat rejtett volna oda. A nadrág a puha anyaga miatt követi a comb húsos felületeit, meg vagy őrülve?!, azonnal el vagy bocsájtva. Kertész Ferenc részvéttel néz le, még egyszer bocsánat.