Uj Kelet, 1971. április (52. évfolyam, 6905-6928. szám)
1971-04-22 / 6922. szám
tt német kártérítések frontján*. A három milliós »globális« térítések — A híres 5־ ik paragrafus ־־־ Lapunk egyik legutóbbi számában (április 9.) megírtuk, hogy a nyugatnémet kormány visszatart 3 millió márkát abból a 100 millió márkából, amelyet ״ globális“ kártérítés címén fizetnek ki Magyarországnak és ebből az összegből kívánják kártalanítani azokat az igényjogosultakat, akik Magyarországon jelentkeztek, de időközben Izraelben telepedtek le, véglegesen. Cikkünkkel kapcsolatban többen fordultak hozzánk felvilágosításokért, amelyeket pótlólag közlünk: 1. 1971 január 21-én, megállapodás jött létre a Magyarországi Náciüldözöttek Érdekeit képviselő Szervezet és a bonni pénzügyminisztérium között. Az egyezmény szerint, a nyugatnémet kormány száz millió márkát fizet ki ״ globális“ jóvátétel címén azon igényjogosultak kártalanítására, akik Magyarországon laknak és ezen szervezetnél jelentették be követeléseiket. A globális jóvátétel kizárólag vagyonjogi károkra vonatkozik. Nem foglaltatnak benne ebben az összegben azoknak az igényjogosultaknak a követelései, akik ugyan a fenti szervezetnél jelentették be igényeiket, de 1971 december 31-én már nem bírtak lakóhellyel Magyarországon. Ezen igényjogosultak részére a bonni kormány három millió márkát (kb. 1 millió dollárt) tartalékolt, amelyet egyenesen juttatnak az illetők kezeihez. 2. Ezen alapból csak azok részesülhetnek jóvátételben, akik a náci hatóságoktól Magyarország területén anyagi károkat szenvedtek. Ügyük a berlini Kártérítési Hivatal hatáskörébe esik és a követelések elbírálásánál azok a jogszabályok érvényesek, amelyeket az idevonatkozó jóvátételi törvények írnak elő. (BRUG 5 paragrafus) 3. Jóvátételben részesülhetnek az ékszer, értéktárgyak és ruhaneműekre vonatkozó, követelések is, amelyeket Magyarország területén kívül vettek el a német koncentrációs táborokba deportáltaktól. Ezekben az esetekben a német hatóságok egyezségi alapon kártalanítják az igényjogosultakat. 4. Amennyiben az igénylő maga a károsult, úgy a teljes egyezségi összeg őt illeti meg. Amennyiben örökségről van szó, úgy az örökségnek megfelelő hányadot kapja meg. 5. Az igények benyújtására a német hatóságok külön terminust állapítanak meg. 6. A vallomásokat eskü alatt kell tenni és megfelelően bizonyítani. 7. Miután a végrehajtó hatóságok most készítik el a szükséges szabályzatokat, felesleges és céltalan egyéni kérdésekkel az illetékes hivatalhoz fordulni. Amennyiben ebben a jóvátételi kérdésben megjelennek a végrehajtási utasítások, úgy azokat rovatunk keretében közölni fogjuk. AZ S-IK PARAGRAFUS A német kártérítési törvények visszásságai között is kimagasló helyet foglal el a vagyonjogi (BRVG) törvény 5-ik paragrafusa. Ez a cikkely kimondja, hogy csak azok részesülhetnek vagyonjogi kártérítésekben, akinek igazoltan a nácik vették el vagyonát s az bizonyítottan Nyugat- Németországba érkezett. Sőt ez a rendelkezés odáig megy, ha történetesen valaki igazolni tudja, hogy értékeit a volt Harmadik Birodalom fővárosába szállították, csak abban az esetben ha értékei a mai Nyugat-Németország területére érkeztek. Ez ellen a rendelkezés ellen már több izben tiltakozás hangzott el, de eredménytelenül. Képtelenség volt igazolni, hogy a hitlerista csapatok rabolták el az üldözöttek vagyonát, hiszen erről semmiféle igazolást nem adtak. De ha valakinek mégis módjában volt ezt igazolnia, akkor sem tudta bizonyítani, hogy ezek az elrabolt holmik a mai Német Szövetségi Köztársaság területére érkeztek. Egyes kivételes esetektől eltekintve, a vagyonjogi jóvátételek, holt betűk maradtak. Most a magyar ״ globális“ egyezménnyel, a bonni kormány volt az, amely elismerte ennek a rendelkezésnek a tarthatatlanságát. A ״ globális“ egyezmény, mely kizárólag a vagyoni jóvátételt rendezi, egyáltalán nem beszél azokról a kikötésekről, amelyeket a BRUG híres 5-ik paragrafusa foglal magában. Az egyezmény elfogadja a károsultak bejelentését és nem kívánja meg annak a külön igazolását, hogy az értékek a nyugatnémet területre is érkeztek. Miután maga a német kormány az, amely precedenst teremtett, ajánlatos volna, ha az illetékes hatóságok és szervezetek, újra felvetnék ezt a problémát s követelnék a kérdés igazságos rendezését. A német jóvátételi törvények is módot adnak erre, amelyek általános rendelkezésükben szigorúan előírják, az egyenlő elbírálás elvét! (dr. k. a.) 4 ÚJ KELET 1971. IV. 22 AZ EMLÉKEK VISSZAJÁRNAK Felszabadulás utáni kinézetemről már beszámoltam s elmondtam, hogy jelmezem akkor egy pepita férfizakóból állott, melyből kihullt a pepita s csak a rácsa maradt meg belőle. Alul viszont spárga kötözte lábaimra egy hajdani bakancs foszlányait. Öltözékem természetesen nem illett össze velem, viszont én sem illettem össze saját magammal. Felszabadulás után állandóan az utcán csellengtem, részint mert nyilasék elfoglalták lakásomat s nem akarták visszaadni.. Utóbb, — rendelet alapján — társbérlők lettünk amiről az utókor mint tizennegyedik csapásról fog megemlékezni. Én csak annyit mondok róla, hogy minden nap súlyos szemrehányásokkal illettek, amiért bátorkodtam életben maradni. Hogy pont nekik van ilyen pechük. És ami nem volt hozzám nőve, azt ellopták. Tehát csellengtem az uccán roppant éhesen, de nem csatlakoztam még sem a fosztogatókhoz, kik ezidőszerint minden üzletet feltörtek és kiraboltak. Az én céljaim mások voltak. Körömnyi ceruzával és uccán talált gyűrött irkalappal, az uccákat róttam, a gettó uccáit, testvéremmel, ki a gettóból került elő és úgy nézett ki szintén, mintha önmagának lenne a karikatúrája. — Hagyd a jegyzeteket — mondta testvérem, — úgyse tudsz inni uccán kékrefagyott kezekkel. Inkább álljunk be egy rablócsoportba, hátha tudunk egy kis élelmet szerezni. — Megráztam a fejemet. — Nem. Én mindent fel akarok jegyezni, le akarom rögzíteni spontán a felszabadulás képét, a gettó minden borzalmát, az uccákat, melyek a történésekről beszélnek. Még egy pillantást akarok vetni rájuk, ezekre a szegény legyilkolt halottakra, akik itt fekszenek a hóban össze-vissza. Még egy pillantást akarok vetni rájuk, mielőtt elássák őket s lezárulnak sirkantjaik. Klauzál tér Jókai tér, gettó környéke, ki emlékezzék rátok, ha nem mi? Ki beszéljen rólatok, ha nem mi, a szereplő, szenvedő kortárs, szemtanú? És ki emeljen vétót minden jövendők elé, ha nem mi, megmaradott nemzetség? Ez nem kegyelet. Ez misszió! Éreztem, hogy hanyom kemény mint a kalapácsütés. — Itt befér-írta: BALLA ERZSÉBET dalunk — mondtam lágyabban, a Teréz-templom sarkánál A Klauzál tér egy csatatér képét mutatta. Légvédelmi ágyuk csöve meredezett felfelé, mintha keresnének valamit az égen. Gépfegyvercsonkok, vasdarabok, légiaknák tört darabjai hevertek a hóban s a hóbuckák tetején elnyúlva, halottak feküdtek össze-viszszaságban. Fiatal és öreg nők, férfiak, kisebb nagyobb gyerekek. Rongyaikat a szél lengette. Oly sűrűn feküdtek a hóban,hogy vigyázni kellett a léptekkel, nehogy halottat érintsen lábunk. A Klauzál tér körül négyszögben, magas szeméthalmok füstöltek és büzölögtek. A szeméthalmok alján pedig paplanba, lepedőbe, pokrócba s rongyba csavarva, halottak feküdtek szerte-széjjel. Olyanok voltak, mint a félig kész, festetten, csonka fababák, némi ruhacafranggal. Megmerevedve feküdtek a göngyölegben, csak a fejek látszódtak, a sötétsárga és megfeketedett fák. Valószínűtlen, merev lábak nyúltak ki a göngyölegből. Néhány halott ki is bomlott belőlük, ezek járdaszélre, úttestre gurultak s a szeméthalmok tövébe. Egy kibomlott vörös paplan szakadt vattacsomóján fiatal nő feküdt felhuzott térdekkel, mezítláb, fagyott karjában megkékült csecsemővel. Szemétdombnak támaszkodva, idősebb asszony feküdt félrecsúszott parókával. Feküdtek végig a járdaszéleken, szeméten, kocsimról félretolva, mindenféle korú férfiak, nők, gyerekek. A tér körüli csenevész fák egyikének alján, magányos, mezítelen,kopasz, kövér csecsemő ült, hasán pihentetve két kezét. Olyan volt, mint egy kicsi Buddha-szobor. A tér sarkán állt a csősz, lapátjára támaszkodva, vénen, szomorúan. Nem kérdeztem tőle senkit, de ahogy elhaladtam mellette, mégis megszólalt: — Holnap már ássák őket ideiglenesen itt a téren. Nincs kocsi szállításra. A Jókai téren már ássák őket, ideiglenesen. Több mint száz méter hosszú ott a gödör. De később mind kiszedik s azt mondják, a Dohány uccai templom kertjében kapnak végső nyughelyet.De a Kazinczy uccát tessék megnézni. Ott megáll az ember esze.Tessék velem jönni. — Aztán ballagott mellettünk, nyeles lapátját húzva maga után. Mentünk, botladoztunk a hóban, halottak között. A Klauzál tér és Dob ucca sarkán a kiégett patika ablaktalan üres helyiségében félmeztelen halottak feküdtek a földön, egymás hegyén-hátán. Rongyaik hálóingekre emlékeztettek s igy valószínű, hogy a nyilasok éjjel cipelték ki őket a gettóházakból és ott lődözték le az üres patikában. A sok meszstelen nyakon, háton, mellen, tisztán látható volt a golyók helye. Arra menők megálltak, megnézték őket és szótlanul mentek tovább. Befordultak a Dob uccába, melyet romos házak kövei és téglahalmai torlaszoltak el. A szűk Dob uccában meglehetősen nagy volt a forgalom, csupán a járókelők voltak olyanok, mintha egy iszonyú farsangnak lennének a szereplői. Alig lehetett megismerni, melyik a férfi, melyik a nő,ruházatuk teljes össze-visszasága miatt. Járásuk bizonytalan volt, nézésük tompa, ijedt, mint akik még nem tértek magukhoz egészen. Olyanok voltak mint a dróton rángatott fababák, mikre komikus jelmezeket aggattak. Fehérszakálas bácsi női cipőben topogott magas sarokkal s ehhez zsinóros huszárnadrág lötyögött rajta. Másik szakállas bácsi fején pici micisapka ült s mellén ott virított a sárga csillag. — Miért nem veszi le bácsi a sárga csillagot? kérdezte testvérem. — Mert voltakép a lelkén hordja s talán sose veti le — feleltem helyette én. — Dehát kigyógyulhat belőle egyszer — vitatkozik testvérem. — Kigyógyulhat,de csak saját hazájában. Testvérem tűnődve ballagott mellettem a gidres-gödrös Dob uccán, míg a Kazinczy uccához értünk. Itt átfúrtuk magunkat a tömegben, de legszívesebben viszszafúrtuk volna magunkat, ha lehetett volna. A keskeny Kazinczy ucca járdája halottakkal volt kirakva végig, majdnem a Rákóczi útig, csaknem fél kilométer hosszúságban. Szem és orrvédőkkel, gumikertjükben dolgozó munkások rakták le őket a Kazinczy fürdő ráccsal kerített udvarán még mindig emelet magas hullahegy bűzlött. A gettó leölt s éhenhalt zsidói voltak ezek. ERICH SEGAL: ii55iE5ii!!!!iii!!!iiiIiisi!i!!ii!iii Szerelmi történet iiiiiiiiÉiiiiiEfeiÍBÍiiiiiiiii£ifl1ÍB1abiBB111BRa1111M1a1!!!i111!!!B1b1B1H1MMn1|!HBUti!|1!m1111M8 11. — Kiskorú, még nem töltötted be a huszonegyedik életévedet, vagyis a törvény szerint nem számítasz felnőttnek. — A fenébe a törvénnyel! Lehet, hogy a szomszéd asztaloknál meghallották kitörésemet. Harmadik Olivér ezért határozott éllel súgta a fülembe. — Ha elveszed feleségül, egyetlen fillért nem látsz tőlem többé. Bántam is én már, ki hallja, ki nem, amit mondok. — Tudd meg, hogy mától kezdve én nem akarlak többé ismerni. — Ezzel felálltam az asztal mellől, kiléptem az életéből és elindultam a magam útján. 9. Mindezek után hátra volt még a Jenny apjával való megismerkedésem, látogatás Granstonban, Rhode Islandon, egy kisvárosban, mely Bostontól körülbelül ugyanolyan távolságra fekszik déli irányban, mint Ipswich, a szüleim rezidenciája, északra. A szüleimmel való találkozás kudarca után — őszintén bevallom — nem túlságos lelkesedéssel és bizalommal vártam a Jennifer apjával való találkozást. Ezt pedig úgy értem, hogy rettegve gondoltam a hagyományosan túláradó olasz szülői szeretet káros megnyilvánulásaira. Jenny egyedüli gyermeke volt apjának, anya nélkül nőtt fel és szinte természetellenesen szoros kapcsolat fűzte apjához. S mindehhez még az a tény, hogy anyagilag tönkrement alak voltam. Előre elképzeltem Cavilleri urat egy második Olivero Barretto alakjában, Cranston sűrűn lakott utcáinak egyik házacskájában Rhode Islandon. Most látogatóba indulok hozzá, hogy megismerkedjem a derék, olasz, hetibéres cukrász segéddel és így szóljak hozzá: — Van szerencsém feleségül kérni a kedves lányát, Jennifert. — Mi lehet erre az öregember első kérdése? Nyilván nem az, hogy Barretto úr szereti-e az ő leányát, mert hiszen azzal tisztában van, hogy Jennyt ismerni, egyenlő azzal: Jennyt szeretni. Oh nem, Cavilleri úr valami ilyesmit fog kérdezni majd: ״ Barretti van miből eltartanod a lányomat?” És most képzeljük el a derék Cavilleri úr reakcióját, mikor Barretto értésére adja, hogy ilyesmiről szó sincs, sőt éppen ellenkezőleg, legalább is a következő három éven át Jennifernek kell eltartania Mr. Barrett Olivér IV-et. S vajon mit tesz erre ő? Mit is tehet ugyebár, az ajtóig kiséri a fiatalurat és — legjobb esetben — szépen kitessékeli. Lefogadom, hogy így lesz. Mindezek után talán valamennyire érthető, hogy azon a bizonyos májusi vasárnapi délután miért tartottam be pontosan az országúti közlekedés szabályait és nem száguldottam a 95-ös számú autóúton a megszokott sebességgel. — Mondd újra, Jen ... A türelmesség nem tartozott éppenséggel Jenny erényei közé s ezúttal esze ágában sem volt megrendült önbizalmamat helyreállítani, ismételni újra, meg újra ugyanazt a választ ostoba kérdéseimre, melyekkel szüntelenül ostromoltam. — Csak még egyetlenegyszer, utoljára . .. Jenny, kérlek... — Idehallgass. Felhívtam telefonon. Beszéltem vele. Megmondtam neki. Azt felelte: okay. Angolul mondta, mert mint tudod, de úgy látszik, képtelen vagy megérteni, apám egyetlen szót sem tud olaszul, néhány káromkodást kivéve. — Mit jelent az, hogy ״ okay”? — Azt akarod velem elhitetni, hogy a harvardi jogakadémiára felvettek egy olyan alakot, aki nem tudja elemezni az „okay” szó jelentését. — Jenny, tudod, hogy ez nem törvényes meghatározás. Okay azt is jelentheti, hogy ״ majd megpróbálom valahogyan elviselni”... Jenny megérintette a karomat. Annyira megszűnt, hogy kilencedszer is elismételte az apjával való beszélgetés legapróbb részleteit. — Hidd el, ha mondom, hogy boldog volt, amikor meghallotta. Igazán boldog volt. Mert Cavilleri ur, amikor egyetlen gyermekét, szemefényét a Radcliffe kollégiumba küldte, érezte, tudta is talán, hogy Jenny sohasem fog visszatérni Cranstonba, hogy férjhez menjen a szomszédok fiához (aki történetesen meg is kérte a kezét, mielőtt elbúcsúztak). Caviller úr mindössze azt tartotta kissé különösnek, hogy a lánya jövendőbelijét Barrett Olivér IV-nek hívják. És mindezek után csak annyit kért a lányától, hogy ne szegje meg a Tizenegyedik Parancsolatot. — Melyik a Tizenegyedik Parancsolat? — kérdeztem. — Ne rúgd fenéken a te apádat. — Oh... — Ennyi az egész Olivér, igazán . .. — Tudja, hogy szegény vagyok? — Igen. — És nem bánja? — Nem. Most legalább ebben az egyben hasonlók vagytok egymáshoz. — De azért jobban örülne, ha volna párezer dollárom, igaz? — Mért, te nem örülnél? Így aztán megérkezésünkig befogtam a számat. Jenny apja egy Hamilton Avenue nevű utcában lakott, ahol hosszú sorban álltak egymás mellett a fából épült házak. Az utcákon mindenfelé, gyalogjárón, úttesten rengeteg hancúrozó gyermek és néhány szomorú a létért való küzdelemben megviselt fa. Mialatt a házsorok között végighajtottam parkolóhely után kutatva, úgy éreztem magam, mintha idegen országban járnék. A sok ember mindenfelé, szokatlanul érintett, mert az utca porában játszadozó gyermekeken kívül minden ház tornácán népes családok üldögéltek, nyilván egyéb szórakozás híján azt figyelték ezen a vasárnapi délután, melyik utcaszögleten állok le a kocsimmal. Elsőnek Jenny penderült ki az autóból. A szomszédság ujjongása mint szervezett üdvrivalgás csattant fel, amikor kiderült, ki az autó utasa. Senki más, mint a nagy Cavilleri Jennifer. Miközben kedélyes kiáltozásokat hallgattam, szinte restelltem kikászálódni utána az autóból. — Héj, Jenny ...! — rikkantott örömmel egy idősebb női hang. — Héj! ... Capiduloponé asszonyság! — viszonzta Jenny az üdvözlést. — Kimásztam a kocsiból és magamon éreztem a bámész, figyelő pillantásokat. — Mondd csak, ki az a fiú veled? — érdeklődött torkaszakadtából Capiduloponé. (Úgy látszik, ezen a vidéken nem sokat teketóriáznak az illemszabályokkal, gondoltam magamban.) — Senki! — kiáltott vissza Jenny s ettől egyszeriben magamra találtam. — Az lehet — süvítette felénk Capiduloponé — de a lány, az aztán valaki! — Tudja ő azt — válaszolta Jenny, s ezzel megfordult, hogy a másik irányból bámészkodó szomszédságot is üdvözölje. Miután ezzel is végzett, kézenfogott (idegen voltam én ebben az Édenkertben) és felvezetett a Hamilton Avenue 189/A számú ház lépcsőjén. Sután álltam az ajtó előtt, mely azonnal kinyílt és Jenny engem előretuszkolva igy szólt: — Ez itt az apám — mire Phil Cavilleri, egy rusztikusan formált, negyvenes évei végefelé járó Rhode Island-i férfi — felém nyújtotta a jobbját. Erőteljesen, szívélyesen rázogattuk egymás kezét. — Örvendek, hogy megismerhetem, uram — szóltam elfogódottan. — A nevem Phil — közölte figyelmeztetőn. — Phil vagyok. f Folytatjuk) — Nem lehet agnoszkálni őket — jegyezte meg valaki a tömegben. — A Dohány templom kertjében temetik el őket —mondta csendesen egy öregember.Több szót hallani nem lehetett, de a némaság súlyosabb volt a legterjedelmesebb vádiratnál. Valaki megbökte hátamat s látom a Klauzál téri uccaseprő lapátnyelét s magát az uccaseprőt, lógó bajuszával. Ádámcsutkája rezegett, ahogy megszólalt. ״ Látja kérem? Szégyellem magam és szégyelhetjük magukat mind, ahányan vagyunk. Az egész város, az egész ország és az egész világ” Senki nem felelt. Úgy tettek, mintha nem hallanák és lassan szökdöstek a helyszínről a nézők, mintha nekik ehhez semmi közük nem lenne. Akik összekapaszkodva, sírva, zokogva támolyogtak el a helyszínről, azok a véletlenül megmaradt meggyötört, elárvult szegény zsidók voltak. NAPRÓL -NAPRA ÁLTALÁNOS Az izraeli textilipar egyik kiemelkedő egyénisége, az Op-Ar textilgyár tulajdonosa, A. Jakobovics nem helyesli az ipar- és kereskedelemügyi minisztérium által kidolgozott ötéves tervet az izraeli textilipar fejlesztésére. Többek között azt is kifogásolja, hogy a nagyközönség nem alkot teljes képet az izraeli textiliparról. Ezzel kapcsolatban nemrégiben egy szimpóziumon a következőket mondotta: FORGALOM A A Kneszet főparancsőr tisztje, Jichák Bengál alezredes a múlt héten, Pészách félünnepén, igen elfoglalt ember volt. A pészáchi zarándokok ezrei tettek látogatást a Kneszetben, hogy saját szemükkel lássák, hogyan dolgoznak a nép választottjai. Bengál ennek ellenére örömmel állapította meg, hogy a Kneszet nem kevesebb embert vonz, mint a Nyugati Fal. A legtöbb dolguk a takarító mun-AZ ISMERETLEN Aki ezekben a napokban telefonon hívja Michál Cházáni népjóléti miniszter tel-avivi lakását, a telefon bugása helyett hangszalagra rögzített férfihangot hall, amely közli a telefonálókkal a miniszter új telefonszámát. A hangszalagra felvett hang SKÓT Egy glasgowi turista, Mr. Beyhar ,aki az egyik natanjai szállodában üdül, jellegzetesen angolszász külsejű, magas, kékszemű és pirospozsgás arcú. A vendég elmondotta, hogy mintegy 60 évvel ezelőtt, gyermekkorában Törökországból emigrált Angliába és akkor még Báchár volt a neve. Minthogy vallásos zsidó, külföldi utazásai se VETKŐZTETÉS Az izraeli textilipar helyzetének kivizsgálására kinevezett Médán bizottság sztriptízt csinált a textiliparnak, amely most mindenkit izgat... Utána az ipar és kereskedelemügyi minisztérium textilosztályának igazgatója, Binjámin Toren felé fordulva, a következőket mondotta: — Azt javaslom, hogy vetkőztessék le a dollárt, és akkor egészen másmilyen lesz a kép. KNESZETBEN másoknak volt, akiknek szüntelenül a sok ezer látogató által behozott sarat kellett takarítaniuk. Jichák Návon, a Kneszet alelnöke, megelégedett hangon összegezte a hetet: — Kellemes volt látni a néptömegeket a nép képviselőinek házában. Viselkedésükből azt a következtetést lehet levonni, hogy valóban otthon érezték magukat. SZOCIÁLIS ESET azonban gyenge, elhalt, kissé nyögdécselő, és a telefonáló azt a benyomást szerzi, mintha az illető éhezne. Egyesek meg is kérdezték a népjóléti minisztert, hogy miért nem utal ki sürgős szociális segélyt az ismeretlen hang tulajdonosának . . . TRÜKK ván mindig kóser szállodát keres, az emberek ránéznek és nem akarnak hitelt adni szavainak. — Mindig úgy néznek rám, mintha gól lennék és azt mondják, hogy nincs hely a szállodában. Tősgyökeres angolnak, vagy skótnak hisznek. Ilyenkor a szálloda tulajdonos fülébe súgom, hogy „Smá Jiszráél” és ezek után mindig talál számomra szobát...