Uj Kelet, 1975. december (56. évfolyam, 8326-8352. szám)
1975-12-01 / 8326. szám
M KELET NYÍLT level gromikohoz KÜLÜGYMINISZTER ÚR! Ezt a levelet nem polemizálási szándékkal írom, hiszen a — jelek szerint —a józan érvek kora végleg elmerült. Mindössze aniv reminiszcenciák késztettek arra, hogymegírjam ezt a levelet és éppen önnek, a Szovjetunió külügyminiszterének. Hogy mindezt nem Bahrein, Otome, Bissau, Ruanda, vagy az ellenünk kezét felemelő 72 ország más képviselőjének — az alábbiakban megmagyarázom. Először is azért, mert a fenti országok még nem nagyhatalmak és felelősségük az emberiséggel szemben nem azonos az Ön által képviselt birodalom felelősségével. De a fő ok nem is ez. Bevallom őszintén, valahányszor az Ön nevével találkozom, a hála-érzet bizonyos foka lesz úrrá rajtam. Mert eltekintve attól a szereptől, amit a Szovjetunió a jelenlegi közelkeleti viszályban betölt, nem felejthetem el, hogy az Ön nevéhez fűződik az a mélyen humánus nyilatkozat, amely új fázist nyitott meg népünk történelmében és amely nélkül kérdéses, hogy 1948-ban megszületett volna a zsidó állam. Amikor Ön, a Szovjetunió képviselője, a világ népeinek akkor megalakult fórumán elmondta klasszikusan szép és igaz beszédét, nehezen hittünk a fülünknek. Jól emlékeztünk még arra a dogmatikus, megértés nélküli magatartásra, amelyet az októberi forradalom hordozói tanúsítottak a zsidóság nemzeti gondolataival szemben. Értetlenül álltunk ezzel a magatartással szemben, amely elvben elismerte minden nép önállóságához való jogát — a zsidó nép kivételével. A rabszolgatartó szaudiaiaknak, a zulunégereknek, az imperializmus által mesterségesen létrehozott Jordániának nem vonták kétségbe a létjogát — de minden eszközzel ellenezték a világ egyik legrégibb és legüldözöttebb népének jogát ősi hazájához. Kerestük az önök megváltozott magatartásának magyarázatát és úgy éreztük, hogy megtaláltuk. A nagy fergeteg idején közös ellenség tört az Ön népe és a zsidó nép életére. Senki nem hozott olyan súlyos áldozatokat a második világháború idején, mint a Szovjetunió és a zsidó nép. A zsidó nép nemcsak sokmillió mártírt áldozott jobb holnap reményében, de kétmilliónyi zsidó férfi és nő harcolt fegyverrel a náci hidra ellen küzdő népek sorában. A legtöbb zsidó harcos azonban a Vörös Hadseregben és az orosz partizánegységekben harcolt és esett el — haldokló ajkaikon a bosszú és remény szavaival. Gondoltuk, hogy e közös ellenség elleni küzdelem, a közösen hozott áldozatok közelebb hozták önöket népünk sorsának megértéséhez. Tudtuk, hogy a nemzetközi politikában nemcsak az elvek, hanem elsősorban az érdekek játsszák a főszerepet. Azt is tudtuk, hogy önöknek igen komoly érdekeik vannak a közelkeleti térségben, likvidálni, akarják az angol mandatárius hatalmat Palesztinában. Amikor valaki fuldoklik, mit érdeklik őt, milyen meggondolások vezetik azt, aki feléje dobja az életet jelentő mentőövet? Hittük, mert hinni akartuk, hogy az Ön országának és pártjártak magatartása velünk szemben megváltozott. Történelmi jóvátételnek tekintettük ezt, egy sok évtizedes ideológiai háborúban beállott békeszándéknak. Egy percre sem felejtettük el, hogy az Ön országa. Önön keresztül olyan melegséggel és meggyőző erővel szólt a világ lelkiismeretéhez, hogy a legfanatikusabb cionista sem tehette volna ezt jobban. A Gromiko-nyilatkozat nemcsak történelmi dokumentum, de ״ cionista kiállás” volt a maga idejében. Ön hitvallást tett akkor amellett, hogy Izráel népének joga van Izráel államához, ahhoz az államhoz, melynek kereteit a cionista mozgalom hozta létre. Ön nem felejtette el akkor megjegyezni, hogy vannak reakciós arab körök, akik szembehelyezkednek a zsidó nép méltányos követelésével — de a zsidó népnek meg kell kapnia történelmi hazáját. A nagy szavakat nagy tettek követték. A Szovjetunió és az érdekszférájához tartozó országok támogatták a fiatal zsidó államot politikai síkon, fegyverszállítás által, alijja engedélyezése által — egészen a támadó hét arab állam legyőzéséig. Azóta pontosan huszonnyolc esztendő telt el. Új nemzetközi politikai helyzet alakult ki, új érdekek váltották fel a régieket és a lelkünket ma is melegítő híres Gromiko-nyilatkozatból nem maradt semmi. Ha lehetne, kitörülnék annak emlékét a történelemből. Úgy érezzük, Önök ma már szégyellik, hogy ez a nyilatkozat valamikor egyáltalán elhangzott. Mert lehetetlen megmagyarázni, megérteni, hogy az a kéz, amely 28 esztendővel ezelőtt olyan lendülettel emelkedett a cionista igazság védelmében, ma olyan határozat megszavazására emelkedett, amelynek egyetlen értelme: a zsidó állam likvidálása. Itt nem segítenek a dialektikus magyarázatok, a taktikai driklizések. Ez a szavazás önmagáért beszél. Miért ez a színváltozás, külügyminiszter úr? Vajon kiheverte-e már a zsidó nép a szörnyű vércsapolás nyomait? Vajon nincs-e feltámadóban a neonáci internacionálé, amelynek egyik fő feladata, mint a múltban is , a maradék zsidóság kiirtása? Mikor volt őszinte Andrej Gromiko hangja, amikor egy élni akaró nép érdekében szállt síkra, vagy most, amikor azoknak oldalára állt, azoknak nyújt politikai, erkölcsi és anyagi támaszt, akik életére törnek. Mindennek ellenére nem hisszük, hogy Önök a zsidó otthon elpusztítására törekednek, mert az ellenkezik érdekeikkel. Ezért megkérdezzük: Meddig terjedhetnek egy nagy ország érdekei, amikor úgy véli, — akár átmenetileg is — hogy egy kis nép azoknak útjában áll? Indokolt-e a szocialista humanizmus nevében erkölcsi alapot nyújtani a zsidóság elleni új népirtásra?! Az Ön országa bennünket bélyegez meg, nem pedig a bomlott, primitív rabszolgatartókat, bennünket és nem azokat, akik üldözik és börtönbe vetik az ön kommunista elvbarátait. Ez az elvtelen, pillanatnyi érdekeket szolgáló magatartás előbb-utóbb megbosszulja magát. Nem rajtunk, hanem önökön. Az önök barátai és fegyvertársai Gádáfi, Idi Ámin, Arafát és a többiek. Nem hisszük, hogy hosszú távon ez kifizetődő befektetésnek bizonyul majd. De ez az önök dolga. Külügyminiszter úr! Ön és elvbarátai jól tudják, hogy a cionizmus nélkül nem jött volna létre Izrael állama. Az a tény, hogy 1947 november 29-én Ön meggyőződéssel szavazott a cionista állam mellett, a hagyományos kommunista teória bukását jelentette a nemzetiségi kérdésben. Érdektelen, hogy Önök bevallották-e ezt az ideológiai vereséget, vagy sem. A történelem mondta ki döntését ebben a kérdésben. Az is tény, hogy cionizmus nélkül a zsidó állam nem lehet tartós építmény. És mert hiszek abban, hogy Önök érdekelve vannak államunk fennállásában, hinni szeretném azt is, hogy az Önök november 10-iki szavazása félreértés, tévedés következménye. Lehet, hogy feltevésem naiv, mégis bízok benne, hogy Önök előbb-utóbb szégyellni fogják ezt a szavazást és revidiálják felfogásukat. De ha nem , a zsidó nép ezen is túlteszi magát, mint annyi múltbeli igazságtalanságot, ezt is túléljük majd. A népek élethez való jogát nem lehet kézfelemeléssel megdönteni. Mi élni fogunk az idők végtelenségéig ezen a földrészen, mert élni akarunk és nincs számunkra más hely. Ez a kis földdarab olyan drága a mi számunkra, mint Önöknek a hatalmas orosz hon. Itt nem lesz sem Auschwitz, sem Varsó. Igazunk és erőnk tudatában szembeszállunk mindazokkal, akik életünkre törnek és győzni fogunk, mert nincs más kiút. De boldogok volnánk, ha ebben a küzdelemben az Ön nagy hazája az igazságért küzdők, az életüket védelmezők oldalára állna, akárcsak huszonnyolc esztendővel ezelőtt, amikor az Ön hangján keresztül éreztük az igazi haladás hangját. Ennek reményében fogadja egy izraeli polgár méltó tiszteletének kifejezését. RÖSSEL MORDECHÁJ A Libanonban már hosszabb ideje dúló polgárháború ellenére a beiruti zsidóság november elejéig viszonylagos nyugalomban élt. Most azonban a beiruti hiitközség utolsó napjait éli. A harcok eljutottak Vádi Abu Dzsámilba, a libanoni főváros zsidó negyedéhez. A zsidók fejveszetten menekültek el lakónegyedükből, amelyet szinte pillanatok alatt kifosztottak a különböző fegyveres banditák és „privát milíciák” tagjai. Azok a zsidók, akik különböző okokból nem választhatták a menekülés útját, tétlenül kellett Végignézzék, amint szomszédaik kifosztják lakásaikat és üzleteiket. Néhány száz beiruti zsidónak — mint jelentettük sikerült Európába jutnia, a többiek a fővárostól távolabb fekvő muzulmán, vagy drúz falvakban kerestek menedéket. Az El Cháuádát című beiruti hetilap a napokban terjedelmes riportban számolt be arról, ami az utóbbi hetek folyamán a zsidó negyedben történt. Antoine Chédar, a lap munkatársa azt írja többek között, hogy a lövöldözések hatalmaskárokat okoztak a negyedben. Sáhud Sálim, a beiruti zsidó hitközség rabbija Rásid Káráme miniszterelnöknek telefonnált és könyörgött neki, mentse meg a negyedben rekedt maroknyi zsidót ,aki elmenekült házából és ideiglenesen a zsinagógában bújt meg. Ezt megelőzően egy orvlövész lelőtte a hitközség egyik tagját, aki kimerészkedett az utcára. Káráme utasítása értelmében a helyettes miniszterelnök parancsot adott a libanoni hadsereg Ágá nevű kapitányának, hogy azonnal mentse ki a zsinagógában rekedt embereket. Másnap éppen szombati nap volt és katonai páncélos érkezett a zsinagógához, hogy átszállítsa a rabbit, valamint néhány zsidó családot a biztonságosabb Carhan szállóba, ahonnan később Chamdun városkába vitték őket tovább. Antoin Chédár idézi a libanoni titkosszolgálat egyik 1967- ből számozó jelentését, amelyet annak idején Kámál Dzsumbálát volt belügyminiszterhez továbbítottak. Ez a jelentés azzal a merénylettel foglalkozik, amelyet 8 évvel ezelőtt kíséreltek meg ,amikor pokolgépet helyeztek el a Fransza-utcában lévő zsidó iskola mellett. A jelentés szerint ezt a provolkációt ״ egy bizonyos állam” ügynökei követték el, akik ezzel azt igyekeztek bizonyítani, hogy az arab világban üldözik az ott élő zsidókat. A jelentés szerint azért választották éppen Libanont erre a célra, mert itt a zsidók oly mértékű egyenjogúságot élveznek, hogy magas állami állásokat is vállalhatnak. Példa erre Joszéf Zituni mérnök, a beirúti városháza egyik főtisztviselője, valamiint öccse, aki ugyancsak magas beosztásban dolgozik a földművelésügyi minisztériumban. A jelentéshez statisztikát is mellékeltek, mely számadatokat tartalmazott a libanoni zsidók kivándorlásáról s amelyből megállapítható, hogy az 1967-es háború óta 6000 zsidó hagyta el az országot. Kámnál Dzsumbálát erről annak idején a minisztertanácson is beszámolt és három nappal később látogatást tett a beiruti zsidó nagytemplomban, ahol Sálim rabbi, valamint a zsidó közösség vezetői ünnepélyesen fogadták. Dzsumbálát ez alkalommal beszédet mondott a zsinagógában és megígérte, hogy az állam továbbra is garantálja a zsidó lakosság biztonságát, mert nem tartja idegen elemnek, hiszen több mint 400 éve Libanon történelmének szerves részét képezi. Az El Cháuadát munkatársa dióhéjban áttekinti a libanoni zsidó közösség történetét különböző libanoni városkákban és hangsúlyozza, hogy azok ősei és falvakban éltek, így például az izraeli határ közelében fekvő Rásije el-Faher faluban ma is láthatók a héber feliratok a romokon. Vannak azonban idegen elemek is a libanoni zsidóság körében, akik a XX. század első felében jöttek Libanonba Iránból, Törökországból, Irakból, de elsősorban Szíriából. Ezek viszonylag rövid idő alatt beolvadtak a ״ vátik” libanoni zsidó közösségbe. Pozitív és szinte egyedülálló jelenség, hogy a libanoni zsidók — más arab államok zsidóságával ellentétben — igen szépen aklimatizálódtak a helyi nemzsidó társadalom különböző rétegeiben — írja Chédár, majd a következő mondatban már rácáfol önmagára: ״ A zsidók azonban egyedüllétre kényszerítették önmagukat, ami kivándorlásuk legfőbb oka. Az 1967-es háború előtt több mint 10 ezer zsidó élt Libanonban, többnyire a fővárosban. Mintegy hatezer közülük elhagyta az országot a 67-es háború után, így csak négyezer zsidó maradt Libanonban. Ezek többnyire a leggazdagabb rétegekhez tartoztak.” Az utóbbi években a zsidó lakosság megcsappanása nyomán bezárták a zsidó elemi iskolát, amelyet sportklubbá alakítottak át. A zsidó hitközség tagjai törődnek a kevésszámú szegénysorsúval, és különböző jótékonycélú intézmények révén segítik őket. Ez valóságos tradícióvá vált a zsidó társadalomban — írja az arab újságíró. Chédár a zsidókra vonatkozó megállapításait azzal magyarázza többek között, hogy a zsidó nép természeténél fogva vándor jellegű, amely tulajdonságot generációról generációra öröklik. Szinte természetes, hogy ez a szocio-etnológiai tulajdonság fellelhető a libanoni zsidókban is, akik szépen begyökereződtek ugyan az országban, de továbbra is él bennük a labilitás érzése. Többnyire Olaszországba, Brazíliába, Kanadába és Franciaországba vándoroltak ki. Ma már alig 1700 zsidó maradt Libanonban. Az újságíró azzal magyarázza a libanoni zsidó közösség végleges felszámolódását, hogy 1967 végén kurdok kezdtek letelepedni a Vádi Ábul Dzsámil negyed megüresedett lakásaiban. A zsidók és a kurdok között jószomszédi viszony alakult ki, mert azonos társadalmi réteghez tartoztak. Ennek egyik megnyilvánulása az volt, hogy a kurdok ingyenes orvosi kezelést kaptak a zsidó jótékonysági intézmény rendelőjében, amely Evelyne Suá zsidó orvosnő felügyelete alatt működött. Számos kurd gyermek a zsidó iskolában tanult. A polgárháború első stádiumában a harcok a zsidó negyeden kívül folytak és a zsidókurd jóviszony fennmaradt. A keresztény falangok azonban a zsidó negyed felhasználásával akarták bekeríteni az ellenséget, és az erre való előkészületek folyamán felszólították a kurd közösség egyik vezetőjét, hogy költöztesse ki Vádi Abu Dzsámilből a kurdokat. Ez nem volt hajlandó erre, aminek következtében tűzharcra került sor a kurdok és a falangisták között. A harc során halálosan megsebesült dr. Antoine Auád falangista vezér, oszét Szálem zsidó lakos és egy Muhammed el- Mirá nevű kurd, aki kísérletet tett, hogy־ elszállítsa az utcáról a zsidó holttestét. Ezek után felbomlott minden rend a Vádi Abu Dzsámil negyedben is, és leromboltak, illetve kifosztottak számos zsidó házat ------------ Beirut zsidósága üllő és kalapács között FEGYVERES BANDITÁK KIFOSZTOTTÁK A ZSIDÓ HÁZAKAT ESEMÉNYEK-EMBEREK MIT IRHAK A KAIRÓI LAPOK ? EGYIPTOMI-SZOVJET ALKUDOZÁS AZ ADÓSSÁGOK ÜGYÉBEN Az utóbbi napokban magasszíntű tárgyalások folynak a Szovjetunió és Egyiptom között a két állam anyagi ügyeinek tisztázására. A Szovjetunió követeli az évek óta szállított fegyverek ellenértékét, Egyiptom pedig teljesen fizetésképtelen. Érdemes áttekinteni a két állam gazdasági kapcsolatainak kibontakozását az elmúlt húsz év alatt. Az 50-es évek közepén írták alá az első egyiptomi —szovjet fegyverügyletet, amely új fejezetet jelentett a két állam, sőt ezen túlmenően a Szovjetunió és a közelkeleti térség, valamint a Szovjetunió és Afrika kapcsolataiban. 570 MILLIÓ A Szovjetunió 1958 januárjában 72 millió egyiptomi font összegű kölcsönt nyújtott Egyiptomnak, 12 évre, 2,5 százalékos kamattal, ipari létesítmények felépítésének finanszírozására. Ugyanennek az évnek a végén a Szovjetunió további 44 millió egyiptomi font kölcsönt nyújtott Egyiptomnak az Aszszuáni duzzasztógát első szakaszának finanszírozására. Az évek folyamán a Szovjetunió további kölcsönöket folyósított Egyiptomnak, az utolsó techni-ikai-gazdasági segély volt, amelyet 1971 márciusában folyósítottak különböző falvak villamosítására, több ipari üzem felépítésére és nagyobb mezőgazdasági terület megművelhetővé tételére. Az Asszuáni gát felépítésére vonatkozó megálapodás után még hét gazdasági szerződést írtak alá Egyiptom és a Szovjetunió között. A különféle kölcsönök végösszege 570 millió egyiptomi font volt, amely öszszegnek körülbelül háromnegyed részét fektették iparosításba és villamosításba, a többit pedig a mezőgazdaság fejlesztésére, szakkiképzésére és hasonló célokra. Szovjet hírforrások szerint, Egyiptom a külországoknak szánt szovjet segély egyötödét kapta egymagában. Ez a pénz az afrikai kontinensnek nyújtott szovjet segély összegének 60 százalékával egyenértékű. Egyiptom tartozása a Szovjetuniónak nagyobb mértékben növekedett meg, mint más államoknak. — Egyiptom kérte, hogy Moszkva oly módon könnyítsen anyagi helyzetén, hogy Egyiptomnak maradjon évi 70—80 millió fontja fejlesztési célokra, valamint más államokkal folytatott külkereskedelmének finanszírozására. EGYIPTOM NEM TUD FIZETNI Moszkvai tárgyalásai során az egyiptomi delegáció vázolta a nehéz gazdasági helyzetet és azt, hogy ha nem tesznek sürgősen valamit az alapvető problémák megoldására, Egyiptom belátható időn belül precedens nélküli gazdasági válságba kerül. Az egyiptomi kormány tavaly 910 millió font külföldi kölcsönt vett fel 19 százalékos kamat mellett és nem képes időben fizetni a részleteket. Az egyiptomi ipar- és kereskedelemügyi minisztérium államtitkára közölte, hogy csökkenőben van az egyiptomi ipar számára szükséges szovjet nyersanyag százalékaránya. Hasonló a helyzet a hadiiparban is. Természetes, hogy a Szovjetunió Egyiptom 1. számú fegyverszállítójává vált. Ezzel a fegyverrel Egyiptom három háborút harcolt végig Izrael ellen, 1956-ban, 1967-ben s 1973- ban, nem beszélve a jemeni háborúról. A jom-kipuri háború nyomán még súlyosabbá vált Egyiptom gazdasági helyzete. Kairó módot keresett, hogy kievickéljen ebből a hínárból és különféle baráti államok segítségére siettek. E segítség nélkül a kairói kormány ez év nyarán csődbe került volna. CSÖKKEN A KAMATLÁB Egyiptom elhatározta, hogy revideálja különböző adósságainak visszafizetési feltételeit. Több baráti állam eleget tett Egyiptom kérésének és hozzájárult a kamatláb csökkentéséhez, hogy a visszafizetés határidejét tolják ki 30 évig. Az egyiptomi konszolidációs küldöttség persze Moszkvába is eljutott, ahol kifejtette, hogy az adósság legnagyobb része fegyverszállításból származik és hogy a fegyverszállításokból eredő adósságokat a háború befejezése után szokták rendezni. Nem lehet egyértelműen megállapítani sem azt, hogy az egyiptomi — szovjet tárgyalások kátyúba jutottak, de azt sem, hogy sikerrel jártak. Egyelőre folyik az alkudozás. Kuzmin, a szovjet delegáció vezetője azt válaszolta, hogy az egyik tárgyalófél ebben az esetben nagyhatalom, amelynek baráti elkötelezetességei is vannak, így tehát vizgálat tárgyává kell tenni az esetleges szovjet döntés befolyását adósaira. Kuzmin kollégája, Grisin, kijelentette, hogy Szíria is hasonló helyzetben van az adósságok visszafizetése ügyében és a Szovjetunió csökkentette a törlesztés összegét. A szovjet delegáció azt is követelte, hogy az adósság érdekében Egyiptom fokozza a Szovjetunióba irányuló exportját Nem szabad elfelejteni, hogy a két állam az idén hatalmas, 850 millió dollár összegű árucsere-protokollt írt alá. Más szerződéseket is aláírt a két állam, ipari és villamosítási téren, ami magában foglalja a Tantában, Heliopolisben, Zakazikban és az izraeliek által már „meglátogatott” Nágá Chábádiban lévő villamos erőművek kifejlesztését Mindebből tehát az következik, hogy Egyiptom és a Szovjetunió szövevényes gazdasági kapcsolatai nem szakíthatók meg egykönnyen, mert ezek a kapcsolatok voltaképpen nem fejeződnek be egyik, vagy másik gyár felépítésével , hanem azzal kezdődnek. Ezek a gyárak és más létesítmények ugyanis állandó pótalkatrészeket valamint nyersanyagot igényelnek. MI A KÜLÖNBSÉG MOSZKVA ÉS WASHINGTON SEGÉLYE KÖZÖTT? Egyiptom többek között szenet, fát, kőolaj-termékeket, papírt és ipari nyersanyagot importál a Szovjetunióból gyapot, textiláruk, valamint rizs ellenében. Egyiptom 2,5 százalékos kamatot fizet a Szovjetuniónak, kevesebbet, mint az Egyesült Államoknak, amely 3.25 százalékot igényelt, Olaszországnak (4.44 százalék), vagy akár Franciaországnak (5.42 százalék). Mindent egybevéve, a Szovjetunió által Egyiptomnak juttatot segély kétségkívül azt a célt is szolgálja, hogy Egyiptom gazdaságilag szocialista állammá váljon és a szovjet segély legnagyobb részét a nehéziparba, ileltve az állami gazdasági szektorba fektesse. Ezzel szemben az amerikai segély túlnyomó többségét a magánszektorba fektetik. 1975. XII. UJ KELET 3 NÁGÁ-CHÁMÁDI GÁT