Új Látóhatár, 1989 (40. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 2. szám - A NYUGATI MAGYAR IRODALOM (I.) - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalomkritika
az irodalomban is (így a nyugati magyar irodalomban úgyszintén) mérföldkő. A forradalom leverése után egy erős, — mára kiderült —, önálló arculatú nemzedék vette kezébe a vándorbotot. Ezeknek a valahai fiataloknak köszönhető, hogy a nyugati magyar irodalom magányos alkotók csoportjából egymás munkáját folytató nemzedékek értékszövetségévé vált. Új lapok és folyóiratok, irányzatok szerinti elkülönülés A már említett változások következtében a Látóhatár többé nem egyedüli harcos, hiszen 1956 végén megalakult a Nemzetőr, 57 tavaszán az Irodalmi Újság (a hazai évfolyamszámozását megtartva folytatva) és 1962 májusában-júniusában a Magyar Műhely. Igaz, a Nemzetőr elsősorban politikai orgánum, és az Irodalmi Újság is megkülönböztetett figyelmet szentel a társadalom és a politika dolgainak, de mindkettőnek önálló irodalmiművészeti arca van. Nem is beszélve a nemsokára a kettészakadást is megélő Látóhatárról-Új Látóhatárról, és az avantgardera esküdő fiatalok irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratáról, a párizsi Magyar Műhelyről. Alig kell pár év, és a nyugati magyar irodalom megpezsdül, s ezt a különféle csoportosulások értékharca, egymással folytatott vitája is jelzi. Noha sok olyan író-kritikus van, aki majdnem mindenütt publikál, jól észrevehetően kialakulnak a lapok karakterei. Tollas Tibor a „szabadságharcos írókat" gyűjti maga köré, az Irodalmi Újságban a Nyugat, a Szép Szó valahai munkatársai szerepelnek, és a polgári radikálisoktól a szociáldemokratákig, s az ötvenes évek kommunista íróiig húzódik a határ, a Látóhatár-Új Látóhatár továbbra is a népi irodalom híve, míg a Magyar Műhely — az összes folyóiratot beszámítva itt van legérvényesebben otthon a képzőművészet is! — az avantgarde hagyományok fölvállalója és következetes folytatója. Amikor a Magyar Műhely megalakult, az Új Látóhatár, a Nemzetőr és az Irodalmi Újság már megteremtette önálló arcélét (most elsősorban az irodalmi arcélról beszélek). A korszakot, megítélésem szerint, az Új Látóhatár azon nevezetes vitája zárja le (1968-69), amely András Sándor díjnyertes elbeszélése kapcsán nemzedékeket, gondolkodásmódokat ütköztet, s amelyben már az 56-os nemzedék legjobbjai egyértelműen kinyilvánítják az önálló hang megteremtése iránti jogukat. Az irodalomkritika az újonnan kritikussá (is) avanzsált írók egyre hangsúlyosabb föllépésével lassan kezdi elfoglalni csöppet sem gyenge pozícióit. A hazai irodalomra, irodalompolitikára irányuló értékhelyesbítés természetesen tovább tart — az 1956 utáni dermedés csak nehezen oldódott, egyes írók még mindig a börtönben, a népi irodalom a keresztfán, az új rendet támogató bóvli fölkarolódik, a valódi érték elsüllyesztetik stb. —, szerencsére azonban egyre nagyobb számban születnek azok a nyugati