Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)
1991-06-03 / 32. szám
Alighanem még sosem kínáltak olyan nagyszabású tablót a budai várban rendezett kiállítások a huszadik század művészetéről, mint az a két bemutató, amely a közelmúlt, illetve a közeli jövő szenzációjaként is felfogható. A Budapesti Történeti Múzeumban az olasz kulturális hetek kereteiben megnyílt kiállítás az olasz művészet 1895—1952 közötti korszakát mutatja be; a Ludwig Múzeum pedig, amely a Legújabbkori Történeti Múzeum épületében holnap délben nyílik meg, éppen a legutóbbi évtizedek nemzetközi és hazai törekvéseit szemlélteti. De Chiricótől Manxáig Évszázados folyamat rajzolódik hát ki az egymástól néhány tucat méternyire megrendezett tárlatok segítségével; olyan fejlődésvonal, amely olykor igencsak kacskaringós volt, de, amint kitűnő művek sora bizonyítja, újabb és újabb magaslatokhoz vezetett. Bátran beszélhetünk európai folyamatokról a század első felének olasz művészetét bemutató, Budapesten vendégeskedő tárlat esetében is. Egyrészt azért, mert a rendezők korszakhatárként olyan időpontokat jelöltek meg — az 1895-ös és az 1952-es velencei biennálékat —, amelyek a modern művészet egésze szempontjából is csomópontként értelmezhetők. Másrészt — és főként — azért, mert a novecento olasz művészete mindvégig szoros kapcsolatban állt a kortárs Lancia, német törekvésekkel. A metafizikus festészet nagymestere, a Görögországban született De Chirico számára ugyanolyan fontos volt Párizs, mint a sebesség és az erő dicsőítői, a futuristák vagy éppen a sokaknak inkább „szenvedélyes élete”, mint művei miatt ismerős Modigliani számára. A két világháború között az absztrakció és ellenpontja, az új tárgyiasság éppen úgy jelen volt Itáliában, mint német, francia földön, s ha nem is olyan erőteljesen, mint a náci Németországban, itt is konfrontálódott a hivatalos művészet a progresszív új törekvésekkel. A tárlaton kitűnő művek adnak ízelítőt olyan jelentős művészek munkásságából, mint Medardo Rosso, Umberto Boccioni, Arturo Martini, Felice Casorati, Carlo Carra, Alberto Savinio — az anyag, lévén, hogy jelentős részben a triveneto, azaz a három Velence-tartomány múzeumaiból származik, nem pedig „a” központi, „a” hivatalos modern gyűjteményből, a művészeti intézményrendszer, gyűjteménygyarapítás hazai és külföldi lehetőségein is elgondolkodtatja az a— irigykedő — látogatót. Holnaptól: Liudwig Múzeum Igaz, irigykedésre éppen a következő napokban nem nagyon lesz sem okunk, sem energiánk. Először is végig kell néznünk a holnap délben megnyíló Ludwig Múzeum anyagát a Legújabbkori Történeti Múzeum első emeletén, s ez már csak azért sem lesz kis feladat, mert majdnem kétszáz alkotást kell megtekintenünk. Másodszor, mivel szinte kivétel nélkül elsőrendű munkákról van szó, a művek segítségével valószínűleg hosszabb szellemi kalandra indulunk, hogy az elmúlt három-négy évtized művészeti áramlatait — az absztrakt expresszionizmustól és a pop arttól a konceptig, a fotorealizmustól az újszenzibilitásig — tanulmányozzuk, s a művek révén magával a történelmi korszakkal szembesüljünk. Ha pedig a korszak művészetén, s a történelmi folyamatokon meditálunk, egyet kell értenünk a rendezőkkel, akik a nemzetközi és a magyar anyagot nem egymástól elkülönítve, hanem az egységes egészként felfogott művészet szorosan összetartozó részeiként mutatják be. Robert Rauschenberg és Altorjai Sándor munkái például olyan természetességgel kerülnek egymás mellé, mintha nem is lett volna olyan korszaka a közelmúlt hazai művészetpolitikájának, számára nem léteztek a kortárs külföldi törekvések, s amely éppen a legtehetségesebbeket igyekezett elhallgattatni, margóra, a szellemi, — s nemritkán a fizikai — nem létbe szorítani. De hol van már a tavalyi művészetpolitikus? — rándítja meg vállát a látogató, miközben, még megnyitás előtt végigjárja a termeket. Végre itt is az történik, mint a világ minden „normális” országában. Egy áldozatkész műgyűjtő házaspárnak — az aacheni Iréné és Peter Ludwignak — köszönhetően Budapesten is kezd körvonalazódni egy nemzetközi szempontból sem érdektelen modern gyűjtemény. S a legkellemesebb meglepetés a múzeum megnyitásakor, a Magyar Nemzeti Galériából a gyűjteménybe került magyar anyag miatt egyáltalán nem kell szégyenkeznünk. P. Szabó Ernő „Vidéki gyűjtemények Pesten f t ■T' Fűiig szerelmes műbarátok ^ ^ Arturo Martini: Fűng szerelmes leányka, 1913 Umberto Boccioni: A velencei Canale Grande, 1907 Ünnepi könyvhét A Kollégium Fodor András A Kollégium című kötete (Magvető) tulajdonképpen válogatás, az író feljegyzéseiből azokat a részeket gyűjti csokorba, amelyek magára az intézményre — az Eötvös-kollégiumra —, mint a magyar liberális szabadgondolkodás melegágyára vonatkoznak. Időben azt a három évet taglalja — 1947- től 1950-ig —, amely nagyon kevés alternatívát kínált a kollégiumok padjaiban ülők számára is; a beinduló politikain kulturális gépezet éppen a magyarság étoszát jellemző vonásokat, az Európához kötődő jegyeket készül eltüntetni a szellem infrastruktúrájából — amidőn azonban bőven kínálkozik alkalom megalkuvásra, gyávaságra, önromboló és másoknak ártó jellemtelenségre. A szerző (főhőse ennek a rendkívül izgalmas, cselekmény- és főleg cselekedetgazdag „naplóregénynek’’) nem kíván részese lenni a kollégiumi hagyományokat szétverők internacionalista-giccses örömünnepeinek, egészséges ösztönei, jól választott baráti köre, de neves tanárai is (köztük Bay, Keresztury, Lukács, elsősorban az értékítéleteiben csalhatatlan Fülep Lajos) biztos szigeteknek, pontosan működő bólyaképződményeknek bizonyultak, s mintegy kellő távlatot nyújtottak a körülötte örvénylő világhoz. A Kollégium a magyar dokumentumirodalom emlékezetes darabja. Újdonsága abban (is) rejlik, hogy eddig nem tapasztalt háttérországát rajzolja meg — immáron az Ezer este Fülep Lajossal kiegészítőjeként — egy költői életműnek, s általa egy egész nemzedék kibontakozását, felemelkedését, letöretését, talpraállását fogja át. A Collegium szétveretése 56 eltiprását sejteti, és ha tovább lépünk, előrevetíti azokat a képeket, amelyeket az erdélyi magyar egyetemek, a kárpátaljai magyar iskolák, a felvidéki szellemi központok — szintén internacionalista érdekek által vezérelt — szétzilálása hagyott bennünk. (baglyoni) I. évfolyam, 32. szám 1991. június 3., hétfő KULTÚRA Szegedi Varázsfuvola Studio Mozart Bevalom, elhűltem a meghívó láttán : a szegedi konzervatórium Vaszy Viktor nevét viselő operastúdiója a Mozart-bicentenárium tiszteletére előadja a Varázsfuvolát! Mégpedig egyetlen vendégénekessel (Tamino szerepére Laczó Andrást hívták meg a Magyar Állami Operaházból), és a konzis zenekarral, ráadásul nem is koncertszerűen, hanem színpadon, díszlettel a jelmezben. Holott tudvalevő, hogy apesti Zeneakadémia hallgatói is legfeljebb egy-egy jelenet, maximum egy felvonás keretében léphetnek fel az operavizsgán, hiszen erőpróbának az is éppen elég. Nem vakmerőség akkor egy ilyen remekmű teljes kiállítását növendékekre bízni? De igen, az. Miután ott voltam a premieren, tapasztalatból mondhatom. És azt is, hogy megérte. Nem mintha a produkció hibátlan lett volna — távolról sem. Bizonyos részleteiben , még elfogadhatónak is alig nevezhető. Az egész azonban, a maga naiv őszinteségével, bensőséges oddsadásával úgy festett, hogy Wolfgang Amadeusnak, az örökkévalónak alighanem kedve telt benne. Mert a tehetség csillámpora fénylett rajta, s a fiatalság határtalan lendülete repítette. Igaz, pályakésznek egyelőre csak ketten mutatkoztak a közreműködők népes gárdájából: a Paminát alakító Bálint Zsuzsa, aki jól iskolázott, hajlékony szopránjával, s majdnem kifogástalan állóképességgel tűnt fel, és a természetes humorral megáldott, kedvesen komédiázó, magvas hangon éneklő Fazekas Zoltán, Papageno megszemélyesítője. De ígéretes talentum az új királynőjének félelmetes koloratúráit fölényesen győző Cságoly Csilla, is, noha zeneileg még sokat kell fejlődnie, valamint Tóth Mónika bájos és magabiztos Papagenája, továbbá az Öreg pap szólamában méltóságot és nemes tónust produkáló Busa Tamás. Ők máris felfedezettjei a merész vállalkozásnak, ami nem csekély eredmény. A többiek teljesítménye, bármilyen rokonszenves is, még egyenetlen vagy elfogódott, ám az ő esetükben is érvényes Vaszy Viktor intése: aki sosem teszi magasabbra a lécet annál, amennyit bármikor képes megugrani, abból nem lesz versenyző. Márpedig a művészpályán az ambíció elengedhetetlen követelmény, s Szegeden, úgy tetszik, tudatosan erre nevelik a muzsikuspalántákat. A hangszereseket is természetesen, növendékfejjel megbirkózni a Varázsfuvola zenekari anyagával óriási kihívás, a roppantul kockázatos, még egy olyan tapasztalt karmester irányításával is, mint amilyen Jancsovics Antal. Nekem főképp a csellisták és a fafúvósok munkája tetszett — megjegyzem, Tamino gyönyörű fuvolaszólóit Laczó András maga játszotta, nagyon szépen. Ami pedig a színpadot illeti, ott Horváth Zoltán világos, lényegre koncentráló rendezése, szeretetteljes színészvezetése segítette az ifjú énekeseket. Vitatkoznivalóm csak egy lényeges ponton van: miért nem bízták a három Fiú szólamát gyerekekre? Ebben az előadásban nekik kellett volna énekelni, nem a bubiméretet jócskán meghaladó ifjú hölgyeknek. A bemutató a Szegedi Operabarátok Egyesületének hathatós támogatásával jött létre. Herényi Mária Bach a Deák téren „Századunk számunkra kínált rendjei mind csak részlegesek, töredékesek, a központi rend testéből letört darabkák, amelyek közül néhányan megtartották ugyan teremtő erejüket, de nem irányultak többé a mindent egyesítő középpont felé. Ez eredményezi a világ lelkekre szakadtságát, a lelkek külön életét és ez vezet a zárkózottsághoz és magányossághoz. Ezért keresem azt az energiát, amely képes kiragadni a tények világából és az erőknek egy idő fölötti valóságába sodor. Megbűvölten Bach zenéje felé fordulok. Mert hiszem, hogy az ő művészete nem csak számomra, hanem az emberiség számára is olyan ösvény, amely a középpont, a középponti rend felé vezet. Művészete természeti jelenségként csodálandó, erkölcsi szigor, zenei elkötelezettség és elsősorban szellemiség.” A fenti nemes gondolatokat Kamp Salamon fogalmazta meg, aki folytatva a Zalánfy Aladár professzor által elindított, majd Wekler Jenő karnagy irányításával tovább ápolt Bach-kultuszt a Deák téri evangélikus templomban, a Lutheránia Énekkarral arra vállalkozott, hogy művészeti vezetésével idén is megrendezi — immár másodszor— a Bach-hét hangversenysorozatát! A budapesti Bach-hetet dr. Andrásfalvy Bertalan miniszter és dr. Harmati Béla püspök nyitja meg. A hangversenyek este hét órakor kezdődnek, a belépés díjtalan. A június 3-i orgonaest vendégművésze Ulrich Knörr (Németország); 4-én a szonátaesten fellép Drahos Béla, Hegyesi Gabriella, Dobozy Borbála; 5-én Dobozy Borbála csembalóestje lesz; 6-án a Concentus Hungaricus zenekari estjén Hegyi Ildikó társul a fenti muzsikusokhoz ; 7-én kamarakoncertet ad a Fasang-család: Zoltán, László, Eszter, János, Éva és Árpád, 8-án Zászkaliczky Tamás orgonaestjén Lakos Ágnes működik közre. A záró kantátaesten, 9-én a Lutheránia Ének- és Zenekart Kamp Salamon vezényli, közreműködik Koós Flóra, Németh Judit, Berczelly István, Trajtler Gábor, hangversenymester Tátrai Vilmos, Jalics Kinga SZÉCHENYI ISTVÁN VÁLOGATOTT műveinek a megjelentetése a Szépirodalmi Könyvkiadó talán legnagobb idei vállalkozása lesz. A Magyar Remekírók sorozatban megjelenő, háromkötetes kiadvány korábbi antológiáknál gazdagabb válogatást fog nyújtani — megtalálható lesz benne a Hitel, a Stádium, az 1842-i híres akadémiai beszéd, a Politikai programtöredékek, a Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezéséről, valamintaz Egy pillantás a névtelen „Visszapillantás"-ra. Alighanem a legfőbb újdonság a teljes önismeret eddig csak részleteiben közzé tett szövege lesz. A három kötet ára 1500 Ft. Kedvezményes áron előjegyezhető a kiadóban. KÖNYVHETI KÜLÖNLEGESSÉG. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat a könyvünnepek egyik különlegességét jelentette meg. A Könyv az irodalomért című kiadvány 74 könyvheti szerző — írók, költők, tudósok — rövid önéletrajzát, munkásságát ismerteti, mindezt fényképpel és aláírással kapja az olvasó. A könyv ünnepének kislexikona bevételéből az AKV évente jutalmazni kívánja a legszínvonalasabb és a legsikeresebb kötet szerzőjét, valamint kiadóját. A kötet ezer számozott példányban jelent meg. SVÉD BALETT AZ OPERÁBAN. Két estén , június 2-án és 3-án vendégszerepel a svédországi Göteborgból a Stora Teatern balettegyüttese. Három művet mutatnak be: Két víz között (koreográfia: Robert North), Hét japán levél (koreográfia: Ulf Gadd) és Trójai játék (koreográfia: Robert North) címmel. ----------------------X'34^---------Lakitelek Alapítvány Erkölcsi háttér és szervező erő A jövőképében megrendült, zsibbadt magyar társadalomnak kíván segítséget nyújtani Magyarország újjáépítéséhez a Lakitelek Alapítvány, amelyet Lezsák Sándor és felesége hozott létre 1991 januárjában, ötvenezer forint alaptőkével. — Az alapítvány olyan szervezőerő kíván lenni — mondta a szombat délutáni első sajtótájékoztatón Lezsák Sándor, a kuratórium elnöke —, amely nem politikai csatározásokra fecsérli az erőt, hanem mozgalomként támogatja — az MDF Lakiteleki Nyilatkozata szellemében — a társadalom önszerveződésére irányuló törekvéseket. Elmondta azt is: azért nem vállalt országgyűlési képviselői munkát, hogy ne szakadjon el a mozgalomtól, hanem az alapítvány kínálta eszközökkel adhasson kezdősebességet, bátorítást, anyagi támogatást jószándékú kezdeményezésknek. Nincs behatárolva a skála, lehet az művelődésügy, oktatás, művészet, sport, sajtó, kisebbségek törekvései, emigrációban élő magyarok tapasztalatainak átvétele, vagy akár nemzetközi kapcsolataink bővítése. Részt vettek a sajtótájékoztatón az alapítvány kuratóriumának tagjai is: Gálfalvi György író, a marosvásárhelyi Látó című lap szerkesztője, Ghéczy István Svájcban élő közgazdász, Gyarmati Dezső olimpiai bajnok, országgyűlési képviselő, Tollas Tibor költő, a müncheni Nemzetőr szerkesztője. A Postabanknál vezetett bankszámlán május végéig közel 11 millió forint és több mint 50 ezer dollárnak megfelelő valuta gyűlt össze — az első, néhány száz forintot befizető adakozók kisnyugdíjasok voltak— most, június elsején a kuratórium közel két és fél milliót juttatott belőle 62 pályázónak. Nem nagy pénzekről van szó — de a kuratórium arra számít, hogy jövő ilyenkorra megsokszorozódik a jelenlegi alaptőke — : többnyire 20—30—50 ezer forintos összegekkel tudta most kisegíteni a pályázókat a Lakitelek Alapítvány. A hőgyészi önkormányzat kivételesen 200 ezer forintot kapott, hogy egy tönkrement Apponyi-kastélyban szabadidő- és sportközpontot alakíthasson ki. Erről külön is szólt Baráti Dezső, hangsúlyozva: ez a kivétel azt is példázza, hogy nem pártpolitikai szempontok vezérlik a kuratóriumot, a kritérium a pályázatok céljának erkölcsi, szellemi tisztasága, a közérdek szolgálata. Rövidesen új pályázatokat hirdet a Lakitelek Alapítvány helyi újságok megjelentetésének támogatására, Sorsunk címmel riporter-tehetségkutató céllal, egy másikat 1956 a tankönyveinkben címmel, illetve önéletírói pályázatot az emigrációban élők számára. A Lakitelek Alapítvány támogatásával létrejött az Antológia Kiadó, amely a Püski Kiadóval közösen rövidesen megjelenteti az 1987. IX. 27-i lakiteleki tanácskozás jegyzőkönyvét. (medve)