Új Magyarország, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

II. évfolyam, 93. szám Csodálkozó kisfiú, aki bámészkodva tartja kezében a kimustrált orvos­­ságos üveget. Azt az üveget gondosan tisztára mosták otthon, aztán a gyerek öt krajcárt kapott, hogy azon a patikában vásároljon rózsavizet. A rózsavíz nem volt más, mint olyan kölnivíz, amely Köln városát sohasem látta, hanem a Korompai gyógyszerész saját külön receptje szerint készült. Színe olyan volt, mint a vízé, de ha vizet töltöttek bele, savószerűety megfe­­héredett. Az orvosságos üveg tetejét a mama olyan gyolccsal kötötte be, amelynek máskülönben a lányok kalapvarrásánál volt keletje és organtinnak nevezték, de a műveltebbik varrónő inkább organtüllnek mondta. A kisfiút megtanították locsolni. Az organtin nem engedte bőven a fehér csodafolya­dékot, csak módjával, cseppesen. Üde, hűs szagot árasztott ez a locsolás. Vagyis inkább árasztott volna, ha a kisfiú merte volna locsolni a szemközt jövő leányokat, akik már eleve kihívó védekezéssel vigyorogtak. De ő nem merte, csak még jobban szorította apja kezét. És a tót asszonyok barkát markoltak hozzá az imakönyvhöz, ahogy ott a sétatéren templomba menet elhaladtak. A kisfiú minden egyes lánynál külön halálra szégyelte magát, folyton elpirult és nem tudta, mit kívánjon jobban, hogy múljék már el az öntözés­e pironkodó és kínosan feszengő napja, vagy maradjon így örökké a hunyorgó tavaszi verőfény, amely arcába hunyorít, mikor érzi az apai tenyér szorításának boldogságát. Ahogy ott mennek ketten, a szepességi kis város sarjadó sétaterén, már elszakadtak az emléktől, valósággá váltak időtől füg­getlenül s ha most odamennék, valami útszéli fa mögül megleshetném őket, délceg, karcsú apámat és ötéves fiát, aki görcsösen fogja szabad kezével a rózsavizes üveget és mikor elpirul, zavartan szipákol az orrával... ...és tojást festünk otthon a nagyhéten. Roppant izgalom ez. Az asztalon állanak szakajtóban a főtt tojások. És spirituszlámpa felett a kis serpenyő, amelyben olvadt viasz van. És ecsetek és írótollak. Ecsettel, írótollal a főtt tojás szűzfehér héjára rajzolni és írni lehet. Az olvadt viasz azonnal megke­­ményszik a tojáson. Akkor kell belemártani a börzsönybe. Kétféle börzsö­­nyös lábas van: piros és lila. Abban a tojást jól meg kell hengergetni, akár a pirosban, akár a lilában. A festék megfogja a tojás viasztalan részeit. A viasz alá nem megy. Ha megszáradt, a viaszt óvatosan le kell vakarni. Uj­jongó és csodálkozó öröm, a betűk és ábrák fehér írással válnak elé a piros vagy lila alapból: „Mamának". A másik tojáson virág van, a harmadikon lepke. A negyediken: „Boldog ünnepeket." De a buzgó tojásfestő gyerek, aki különös torzrángásokat művelt szájával munka közben a nagy igyekezettől, rosszul számította ki a teret. A „peket"-tel már visszaérkezett a betűsor elejéhez, mint Kolumbus szerette volna a földgömbön. Fel kell kanyarodnia a „Boldog" tetejébe. Nem baj. A színes tojás kész. A gyerek megborzong a gyönyörűségtől. Először fut rajta végig a művészi alkotás szent és édes borzalma... ...és a kóruson a Máté-passiót éneklik. Katolikus kórus ez, de a gyereket, aki református, odavonzotta a zene imádata. A tanárok, a bölcs és finom egri cisterciták, hagyják. Hadd hallgassa, nem származik abból kára senki­nek. A kórus énekel: „ Utquid perditio haec?" Mire való ez a tékozlás? Mert Máté evangéliuma most beszéli el, hogy Krisztus lábát drága illatszerekkel kenték. „Potuit enim unguentum istud..." Itt a kórus átmegy a szűkített szeptim-akkordba, amely a gyermeklelket kimondhatatlan muzsika-öröm­mel tölti el: „...venundari multo et dari pauperibus."Mert ezt a kenőcsöt drágán el lehetett volna adni és árát a szegényeknek adhatták volna. A gye­rek meghökken. Hát nem helyes ez az érvelés? Nincs igaza a zsidó tömeget jelképező karéneknek? Jézus maga nem tartotta volna jobbnak, ha hívei nem pocsékolják a pénzt drága illatszerekre, hanem a szegényeken segítenek in­kább? Miért tartja Máté evangélista szebbnek, ha jótékonyság helyett illat­szerre költik a pénzt? Isten nyilván fontosabb, mint a szegények. A gimna­­zista mélyen gondolkozik a tömjénszagú zenés homályban, amelyben a gyertyák sárga lángjait optikai csodaképpen ibolyaszín holdudvar környezi. Hagyjátok őt tűnődni, mialatt orrát fúrja. Isten és ember viszonyát fogal­mazza magának tizenkétéves fejében s az orgonaszó varázsa ragadja magá­val a megfoghatatlan lelkiségbe... ...de hittant református könyvből kell tanulni. Az egri Érsekkertben van egy óriás platánfa, közel a melegvíz felőli bejárathoz. Ennek a platánfának egész alacsonyan himbál az a vastag ága, amely a vizsgára való tanulás kedvenc helye. „A nicaeai zsinat 325-ben úgy határozott, hogy Húsvét­on­ HARSÁNYI ZSOLT N­agyheti fotó­m­ontázs népe mindig azon vasárnapon tartassák, amely a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltére következik." A fűben sárga virág rikít, dongva jön a poszméh. A diák kissé odafigyel, aztán tovább magol. „A tavaszi napéje­gyenlőség utáni első holdtöltére következik." De fecskefarkú lepke jön, ing­va lebben a madárfüttyös levegőben. A diák unja a magolást. Abbahagyja. Nézi a pillangót. Aztán elunja azt is és behunyja a szemét. Nem gondol semmire, csak arra, hogy él. S az örökkévalóságot érzi, amely az élet minden percében megsuhan... ...aztán Húsvét hétfő van Andornakon, a borsodmegyei faluban. Ragyo­gó reggel, nyájas és okos hűvösség. A világ kristálytiszta, mindennek élesek és pontosan rajzoltak a körvonalai. Ezt nem volna szabad olajba festeni, ez grafikusnak való. Az udvaron rettentő és boldog sikoltozás. Két legény jött, hogy Marcsa cselédet megöntözzék. Megragadják hahotázva és hurcolják a gémes kúthoz. Marosa rángatja magát, malacként visít, ragadozik és ki­mondhatatlanul élvez. Egyik legény lenyomja a kút oldalához, a másik li­hegve felhúzza a vedret és ráborítja Marosára. „Még sikizol, az anyád min­­denit?" Kapsz még egyet." Felhúzzák a másik vedret, ráborítják. Marcsa sikít, prüszköl, ordít. Haja csapzott, pruszlikja csuromvíz, kilenc szoknyája lucskosan tapad a derekához. Akkor feleresztik. Még mindig sikít. Befut a házba, ügető léptei után kis tócsák maradnak. A konyhából két darab kalác­­csal jön ki. A legények átveszik a kalácsot gőgösen és hetykén. „Istennek ajánlom",­­ mondja Marcsa véghetetlen hálával és mélységes alázattal. Ő mennyire magyarok, mondja ujjongó lélekkel a tornácról szemlélődő hete­dik gimnazista... ...egyszer pedig a kolozsvári főtéren, amelyet elönt a féktelen ibolyaillat, zengenek a húsvéti harangok. Szinte látni, ahogy a napsütötte levegő meg­remeg a hanghullámoktól. Az egyetemi hallgatónak Poe Edgar Allan költe­ménye jut eszébe: „A harangok." Egész mivolta vele zeng a hangokkal és a csodálatos költeménnyel. Amott jön kék ruhájában az asszony, akibe szerel­mes. Jobbról-balról ismerős. Szervusz, szervusz. A katonabanda most érke­zik a Mátyás-szobor tövébe... Oldalt elhalad Barcsay Domokos, a fejedelem, kifeszíti mellét, magasra tartja ripacsos piros orcáját, pepita ruha van rajta. Az asszony most halad el az egyetemi hallgató mellett. Egymás szemébe néznek és most magasztosan zengenek a toronyból Poe harangjai. Költő leszek, gondolja a fiatalember... ...Désen pedig, az állomás felé mendegélvén, oláh parasztokkal találkozik az ifjú szerkesztő. Azokból támadóan árad az avas vajszag, amellyel haju­kat kenik. Elhaladván, köszönnek. „Krisztosz viszkresz." Krisztus feltá­madt. Az ifjú szerkesztő az ortodox vallásra gondol. Oroszországra, ahol még nem volt. Általában külföldön még sehol sem volt. Rómára gondol, ahol most szintén Húsvét van. És Sevillára, amelyről sokat olvasott. És Párizsra, ahol állítólag potomáron lehet ritka könyveket venni a Szajna­­parton. És Londonra. És Amerikára. Az egész világon mindenütt Húsvét van. Olyan nagy a világ és olyan csodálatosan szép lehet. A vágy kimond­hatatlan. Akkora, mint maga az egész világ... ...elöl pedig kis gyerekek jönnek fehér ruhában. Aztán papok. Aztán feke­tébe öltözött asszonyok. Aztán fiatal leányok hozzák vállukon a szoborcso­portot: a Madonna gyászolva hajlik halott fia fölé. A Madonna szívében tőr, ruhájára a festő-szobrász csurgó vért festett. Nagypénteki körmenet Taorminában. Oldalt turisták állanak. Külföldiek. Felágaskodnak, hogy láthassanak valamit. Messze lent a tenger sötétkék fém tükre, a távolban a tűzhányó valószínűtlen és fehér orma. Az író megvárja a körmenet elhalad­­tát, aztán bemegy egy trafikba Daily Mailt venni. A trafikos arca fehérré változik a gyűlölettől. „Nem, nem,­­ siet szólni az író,­­ magyar vagyok, de kíváncsi vagyok az angol lapra." A trafikos megnyugszik valahogyan, de még gyanakszik. Ez a világháború maga. Ölik egymást az emberek, mert különböző nemzetekhez tartoznak. Az író ránéz a trafikosra. Tehetetlenül vállat von. Testvéröccsére gondol, aki elesett. És Krisztusra gondol, akinek véres szobrát most hordják körül odakint. Azt is megölték... És most Húsvét van, az íróasztalnál ülők és rendszertelenül tűnődöm: orgonaszó, ibolyaillat, kereplőhang valamely elfelejtett kis városban, a bar­ka bársonyos szürkesége a barna gallyan, szerelem, zene, fiatalság, nicaeai zsinat, piros tojás, locsolkodás, rántott bárány, Krisztosz viszkresz, körme­net Rómában, áhítatos zsoltár az egri református imaházban, nagyheti pas­sió, de mindenekfelett zengő, áradó, hullámzó, az egész világon körülbongó harangszó. Feltámadt. Egyszer már feltámadt. Mikor támad fel megint végre? Murillo: Krisztus a keresztfán (1675-82 között) Kilenc óra tájt a megfeszített fiatal férfi meg­­gyötrött tetemét mindenestül megülte a zsibbadtság. Hat órától fogva sötétség volt az egész tar­tományban. Hideg harmat csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre, még akin ru­ha volt is, megdermedt ültében vagy áll­á­ban. A megfeszítettnek gyakor böjttől, hit­vány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér keringését megakasztó, mellet, torkot foj­togató függés hozzáfásították a keresztfájá­hoz. Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és halántékát jó volna valamivel visszaszorí­tani. És szomjúságot érzett, retteneteset. Megduzzadt, s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már ma­gáról. Kergetődző látomásai, a kínnak gyö­nyörűsége, küldetéses életének felcikázó ké­pei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repe­ső ihlete, fény, hang, forróság, sajgás, s di­dergés: mind belevesztek egy általános szi­várvány­os szikrázó zúgásba. Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen el­vált testétől, elkülönbözött a keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban, nedves didergésben, elmondha­tatlan egyedülvalóságban. A szakadék mé­lyébe, láthatatlanul, feneketlen. Széle meg­­állhatatlan keskeny. Köröskörül semmi, a mélységben semmi. Semmi és senki. És nyugtalanság fogta el, mintha valamit vár­na, mintha valamitől félne, mintha valami­nek híját érezné. Uj érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen új érzés, amit sosem ismert annak előtte. Új volt, s új volt a rémü­let is, mely megdermesztette, s új volt a szé­dület, mely megingatta. A testnek, s a lélek­nek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a világ minden országainak dicsőségével. Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kívül, belül nem volt miben megfogódzani. S e hiányosság belül még ije­­delmesebb volt, mint kívül. Új volt, ismeret­len volt, iszonyatos volt. Mindezen percig, mióta csak emlékezett, valamitől való teliség, valamiben való bizonyosság, mindig, s min­denben való előre tudás volt minden érzésé­nek alján. A gyermeki sor derengésében, az ifjúi kor rajongásában, a férfiélet higgadtsá­gában, ismeretlenségben és imádat közepett, üldöztetésben és összeütközésben, csodatéte­lek közt és megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában, s a puszta magánosságában, vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása, s a fejedelmek magasztossága el­őtt, tegnap Gethsemánéban, lelki elborulás­­ban, ma a Golgotha hegyén testi gyötrelem­ben, a kereszt alatt roskadva, a keresztre rá­szegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva: ez a bizonyosság, ez a bátor­­ságos maga tudása mindig meg volt benne. S most egyszerre elveszett. Hol van? Hová lett? Keresni kezdte. Fölkiáltott a homályos magasságba, ahol égnek kellett lennie. Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még visszhang sem. A szakadék pe­reme pedig, mintha kifeszített kötél lett vol­na a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és hullámozni. Újra kiáltott, tompa erőfeszítéssel. Kiál­tott jobbra, kiáltott balra, kiáltott maga kö­rül, mind iszonyodóbban, mind szédülőb­­ben, mind hörgőbbben, mindenfelé, valamer­re csak világnak kell lennie, s a világ felett úz az Örökkévaló. Az Örökkévaló... A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami. Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, tes­tében, hátulról, a vállánál fogva, hogy majd­nem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnák szerelmes fia, kiben az megengesz­­teltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által; ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben, s megmondatott a prófé­ták által; ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben, s megmondatott a prófé­ták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől meg­­kisérteték és csodákban hatalmas vala, hogy ő sohasem szólott, mint Mózes, szemtől­­szembe az Úrral és nyilvánvaló látásban, nem homályos beszédek által, hanem az Ur­nák hasonlatosságát látván. Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha, kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tű­nődés közt sem. Soha, a papi fejedelmek, a vének, az írástudók előtt sem. Soha, egy perezre sem. És most... A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e harsogással egy habban hányódott maga is. Most, mikor minden elvégeztetett... Most, mikor betelt minden, ahogy megh­a­tott... Most. Ha nem szólott vele az Úr szinről­ szinte, miképen szokott ember szólani barátjával, ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát: igazság-e akkor ez az igazság? Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt? Hátha csak böjtök látomása volt, tűnődé­sek megjelenése, álmoknak tükröződése? Hátha csak csalódás volt, mint a hidegle­lősöknél látni? Becsületes csalódás, jó lélek­kel elhitt csalódás, a valóság minden megfo­gásaival megfogható csalódás, de mégis csa­lódás? A harsogás mind ordítóbbra vált, a homá­lyosság mind fojtogatóbbá, a talaj mind in­gatagabbá, a hányódás mind iszonyatosabbá. S ha mégsem ő volna ama küldött, kicsoda ő akkor? S ha élete és megfeszíttetése, minden cso­dák és minden beteljesedések mind csak vé­­letlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Ur szinről-szinre való lát­­tatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi lesz akkor ez a halál, mi volt mind e ma­gasztosság, s mi volt mind e kínszenvedés, ha nem megváltatása az emberek fiainak, s nem helye váltása az ember fiának az Ur jobbkeze felől? Bősz fájdalom nyilatt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a keresztfán. Egy percre csak, de e perc alatt, az élet utolsó nyi­­lallatával: gyanú, gyanú, gyanú czikázott végig kihűlő testén, révülő elméjén. - Éli, istenem! - hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett egyet magán. - Eliát látja - suttogott a sokaság, - most jő tüzes szekéren, hogy fölvigye az Urnák jobbkeze mellé... De nem jött senki. - Éli, éli! - kiáltott nagy jelszóval a hal­dokló, - lama sabaktani, miért hagytál el en­gem! Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld megindulá s a kősziklák megrepedezének. Ő pedig kibocsátó lelkét. ------------------------------------------------------­IGNOTUS Kilenc óra tájt 1992. április 18., szombat

Next