Űj Magyarország, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-02 / 77. szám

f­c-T. Érdemek rendje Okos ember nem sokat ad a kitüntetésekre, akkor sem, ha kapja, akkor sem, ha elmarad, hiszen az okos ember tudja, hogy mióta világ a világ, az ér­demeinek elismerése megle­hetősen zavaros és véletlen­­szerű: elég, ha a Nobel-díjas írók névsorát nézegetjük, hogy rádöbbenjünk, mekko­ra hibaszázalékkal működik akár a legmagasabb kémium is, ha kortársak érdemeit kell elbírálnia. Azt is tudjuk, mi­ként folyt az érdemrend-osz­togatás császári és királyi ud­varokban, s vannak emléke­ink a Rákosi- és Kádár-kor­szak kitüntetési „rendjéről". A kitüntetés lehetett elisme­rés, vigaszdíj, alamizsna, alku tárgya, érdekcsoportok küz­delmének eredménye, csak­nem mindig erőteljesen poli­tikai ügy volt. Most, hogy a vörös csillagos ordókat felvál­tották a keresztek, meglehe­tősen bizarr kép bontakozna ki, ha egy-egy alaposan kide­korált közszereplő egyszerre viselné valamennyi kitünte­tését. A kitüntetések erkölcsi fedezete meglehetősen cse­kély volt századunkban, s eh­hez az a gyakorlat is hozzájá­rult, hogy vagy bizonyos po­litikai események, évfordulók táján záporoztak, vagy pedig bizonyos életkort elérve auto­matikusan megkapták azok, akik eleget instanciáztak vagy akik érdemeit valamely elő­terjesztésre jogosult érdek­­csoport hathatósan kiemelte. A szabad választások után kialakult kitüntetési gyakor­lat nem tudott elszakadni a korábbitól. Visszatetszést kelt, különösen az idősebbek körében, akik jól ismerik egy­­egy kitüntetett előéletét, hogy kőkemény bolsevikok, országrontók és népbutítók keblére kerülnek az új rend­szer kitüntetései, kapcsolat­­rendszerük folytán most is kiszorítva a sokat tűrő „igaza­kat", akiknek sem régen, sem most nem jut az elismerésből. Nehéz a földi érdemek mérlegelése, méricskélése, hi­szen itt annyi szempont mű­ködhet, s közrejátszik az em­beri hiúság, büszkeség és kö­zöny is abban, hogy a kitün­tetések több sérelmet szül­nek, mint jogos elégtételt. Szívesen hoznék konkrét pél­dákat is, de akik nem kapnak meg egy-egy elismerést, azok éppúgy szégyenkeznek, mint esetleg a kormányzat illeté­kesei, amikor - többnyire ké­sőn - ráébrednek mulasztá­sukra. E földi „hiúság vásárában" igazi rend sohasem lesz az ér­demek terén sem, arra azon­ban vigyázni kellene, hogy csakis valódi teljesítményt, valódi emberi, magyar tudo­mányos, művészi értékeket jutalmazzanak, igazoljanak vissza, különben a még fris­sen csillogó érdemkeresztek is inflálódnak, ahogyan Rá­kosi és Kádár vörös csillagos rendjelei is szégyenletesek voltak, akár Dobi István, akár Losonczi Pál adományozta őket. Vigyázzanak az őrzők, ha még nem késő! Ne politi­ka, protokoll, kor és presszió döntsön most is, mint annyi­szor. Inkább kevesebbet, de nagyon meggondoltan. Hogy az érdemrend súlya meggörnyessze az érdemte­lent, s felmagasztalja az arra érdemest. Szentmihályi Szabó Péter III. évfolyam, 77. szám 1993. április 2., péntek \^ll ^(5 f-----Politológiai szakácskönyv A választásokig még egy jó év hátra van ugyan, de a liberális hírközpontok már naponta ont­ják a friss választási információ­kat. A pártatlan tájékoztatás szel­lemében ebben a három kor­mányzó párt nagyjából akkora helyen szerepel, mint az Agrár­­szövetség. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbiról nem közöltek prognózist, a legnagyobb kor­mánypártról pedig biztosan állít­ják: elveszíti a fordulót. Ezt gon­dolom, a Bem téren megköny­­nyebbülten olvassák, mert ez már a 90-es választásokon is be­jött. A politológiai szakértők és más mérleghiányos szellemi te­vékenykedők kiegészülve né­hány sokat megért újságíró kol­légával a politikai csemegék oly változatos készletét tárják elénk, hogy a jobb fogyasztás érdeké­ben szükségesnek tartanám né­miképpen­ rendezését. A válasz­tópolgárok étvágygerjedelmé­­nek felkeltése céljából. Lehet ve­­gyítve is alkalmazni közvéle­ménykutatási eredményekkel. A legkedveltebb recept - mit minden jól táplált és rosszul képzett politológus csakis sza­kácskönyve elején tarthat - a kormány pörköltesen. Elkészíté­se egyszerű, praktikus. Igen lak­tató étel. Túlfogyasztása azon­ban mérgezési tüneteket okoz­hat. (Hányinger, fejfájás stb.) Bárhogy hozzákezdhetünk, de a legajánlatosabb, ha leszólítunk egy-két minisztert. Ha ezek ne­tán vonakodnak, kérdezzünk rájuk keményebben, esetleg te­lefonon vegzáljuk a titkárnőjét. Ha kellően földühödött, intéz­­tessünk hozzá interpellációt hozzánk közelálló ellenzéki kép­viselővel. Ha pedig az illető negyven fillérnél nagyobb pon­tossággal elszámolt az árvahá­zak segélyalapjával, ezt az egé­szet elhallgatjuk, nem titkolva azon véleményünket, hogy azért ez mégiscsak csinálhatott valamit, ha ekkora a balhé. Ezt szakértők által hirtelen sütéssel alátámaszthatjuk. Ha két-három alka­lommal megismétel­tük, nyugodtan állít­hatunk újabb kor­mánylistát. Ezt for­rón tálaljuk, gyakori kínálással. Pista, csülökkel. A pista igen kiadós étel, jó beosztással többszörre is elég. Először is megnéz­zük, mondott-e vala­mit aznap. Ha lehet, igyekezzünk olyat találni, hogy ő nem azt mondta, amit ezek állítanak róla, sőt ellenkezőleg. Itt most egy finom fo­gás következik, ame­lyet csak gyakorlot­tabb politológusok­nak ajánlhatunk. Ugyanis ezt az egé­szet visszájára kell fordítanunk, ha lehet ófelnémet és alsórác dialektusú horvát se­gítségével. Ez nagyjából kiad há­rom tanulmányt és két testesebb szakértői megnyilatkozást. Las­san tovább hajtogatjuk a pistát, nem keményen, csak úgy lágyan pistázgatva. Mielőtt újból meg­gyúrjuk, meghintjük a jobb ke­zünkben tartott liszteszacskóból, hogy lássuk a lába nyomát a ma­gyar úton. Szedünk hozzá pár szál liberalizmust (ha friss nincs, szárított is jó) a Szent István par­ki narancsliget mellől, így fo­gyasztáskor jobban érzékelhető az ízkülönbség. Médialeves elnök módra. Ve­gyünk három szép elnököt. Szükségből két kisebb és egy na­gyobb is megteszi. Mossuk meg alaposan, de a levét ne öntsük ki, még szükség lesz rá. Aztán gondosan feldaraboljuk a ke­zünkbe került matériát, a ne­künk nem tetszőket nyugodtan rakjuk ki, ezekkel később majd a független magyar bíróság törő­dik. A médiát lassan csorgatjuk le­felé, hogy jó elnökös legyen. Nem baj, ha a néző hasa alá fo­lyik, mert attól szivárványosan elkékül, s ha a mérgét kiadja, könnyebben megpuhul. A mé­dialeves csak akkor lesz igazán tiszta, ha kellő tapasztalatot gyűjtöttünk a nyasszaföldi tele­víziónál és bérletünk van a leg­kiválóbb bangkoki műintézetbe. Kellő önbizalommal, ekkor már bármit elhihetünk kellően besö­tétült jogi tanácsadóknak. Egy óvatlan, gyönge rántással kiszedjük az összes paragrafus­ból a nekünk tetsző részeket, a többit nyugodtan dobjuk el. A médialeves egyetlen hátránya, hogy nem tartható el sokáig, mert hamar megpimpósodik. Vannak persze új receptek is, melyek elkerülték a poli­tológiai kutatások figyel­mét. Ezek közül néhányat ajánlanék fölvenni a re­­ceptúrába. Kissé pikáns, de igazi ínyenceknek bíz­vást ajánlható a gázsi új módra. Volt egy régi re­cept is, aminek az volt a lényege, hogy Mucsa és valami egészen más kö­zött kellett választani. Er­ről az egészen másról ké­sőbb sose derült ki, hogy mi is akarna az lenni. Én a hentesnél azt hallottam - amiből persze sokat le lehet vonni -, hogy ez ki­zárólag azzal magyaráz­ható, hogy a szakács messziről jött, s összeté­vesztette a Batthyány téri ministráns gyerekeket az ifjúgárdistákkal. És ez saj­nos rossz varázslat. A gázsi új módra megyebá­lon készül, de előtte be­szerezzük az összes sza­badkőműves páholy nagymesterének áldását. Kell hozzá: vakhitbe oltott győ­zelmi tudat, entellektüel fenn­­sőbbség, egy fészekalja madár­tojás, rebegős szárnyú anyama­darak a hiszékenyebb fajtából. Ha mindez együtt van, jöhet a gázsi. Zöldpetrezselyem helyett kormányra szórt átkokkal is dí­szíthető. A gázsi akkor szép, ha világosan kitűnik: nincs más ma­­gyarabb fajta rajta kívül széles Európában. Kedves új étel a fidesz kékre főzve, narancssalátával. Szerez­zünk be pár szép fideszes képvi­selőt. Régebben a nagymamák otthon is tartották, mostanában egyes önkormányzatoknál kiló­ra is mérik. Középliberálisan le­sózzuk, s ha némely fidesz kissé ficánkol, választási szövetséggel lehűtjük. Ha kellően kedvét szegtük, néhány túlkoros félér­telmiségit vegyítünk közé. Vi­gyázzunk rá, főzés közben ne ér­jen semmihez, hadd higgye azt, hogy ő van a lábai közepén. Apránként kivesszük az edény­ből, s közvéleménykutatási eredményekkel locsolgatjuk. A hozzávaló narancsot a már em­lített Szent István parki ligetből importáljuk. Ha egyik-másik fi­desz nem kékül, vagy nem pu­­hul, az biztos még csak szakértő, ezért nyugodtan leadhatjuk az egyetem bejáratánál alapszigor­latok letétele céljából. Lövetős matyi. Különösen ne­héz testi munkát végzőknek (például személyszállító kisipa­rosoknak) készítsük. A matyit meghőmérőzzük, de előtte hi­deg, havas helyre visszük. Ha a matyi hirtelen olvadásnak indul, pár kérdéssel megszúrjuk. Ezek ilyenek legyenek, én már akkor is tudtam, mekkora tudós em­bernek tetszen lenni. A spékelést ebbe az irányba folytassuk to­vább, ha kissé pirosodik, ne ijed­jünk meg, mert akkor dől el, lő, vagy nem lő a matyi. Ha a matyi korábban lőtt, mint gondolta, akkor ezt általában kidobják, vagy magától esik össze. Van­nak helyek, ahol azonban így is szeretik, legfeljebb kevés ecetes hagymát adnak hozzá. Desszertnek különösen javallt a főliberális retorta. Három nagy teljesítményű habverő kell hoz­zá, ezeket állandóan járatjuk, mert sose lehet tudni, mikor mi habosodik. A gépeken az ultrali­berális fokozatot használjuk, mert innen nézvést minden szél­sőjobbra van. Ha az anyag krém­szerűvé pépesedik, bekenünk vele mindent, ami a kezünk ügyébe akad. A kész tésztát, mint egyetlen boldogító anyagot szétküldjük a világba, de figyel­jünk oda, hogy a charta-fiestán kik eszik mohón, s kik fanyalog­va. A maradékot rádióban tart­juk 168 órán át. K. L. P. Mi történik itt?■ Mi, a határokon túl élő egyelőre még túlélők, nagyon figyelünk arra, hogy mi történik itt. Ez a „mit történik itt"-et nem tanító bá­­csis rosszallással ejtjük ki, hanem hol szo­rongással, hol megdöbbenéssel, hol cso­dálkozva és amikor csak lehet, örömmel is, mert hiszen számunkra ez az egyik fó­kusza a vitának, ahonnan jót remélhe­tünk. Ugyanis mi, határon túli magyarok vigyázó szemünket nem Párizsra vetjük, hanem inkább Bukarestre meg Budapest­re. Persze, szívünk szerint leginkább hi­dakat építenénk s próbálunk is itt meg amott cölöpöket leverni, csak hát - kép­letesen szólva - egyelőre, s tán kétkettőre is, még túl erős a sodrás. Így hát,­miközben odahaza a magunk bajai teszik tüzessé talpunk alatt az anya­földet, amit igyekeznek kihúzni alólunk, mi nagyon is figyelünk ideálra. Éljük a reánk szabott sorsot. Időnként hol szó­noklatokkal, hol újságcikkekkel, vagy - ami még veszélyesebb - fondorlatosan vagy nagyon is nyíltan agesszív rende­letekkel - ismét,csak jelképesen szólva - szájon vágnak, így figelmeztetnek arra, hol nem vagyunk közkedvelt polgárai a honnak, melynek földjében őseink por­­lanak. Rosszkedvünk tele Éppen ezért talán a kelleténél érzéke­nyebbek vagyunk. Ámbár, Isten tudja, ez az érzékenység talán a népi öntudat egy formája és éppen ez a mi megtartónk. De miközben az ablakunk rácsát re­­szelgetjük - nem állítom, hogy börtönab­lak, csak azt, hogy rács van rajta - állan­dóan figyelünk mi­tótra s kérdezgetjük egymástól, a Magyarszg­gról hozzánk látogató atyánkfiaitól: rmrorízik itt? Csak klasszikus, odaát nálunk Tagyrvás közt sokszor megtárgyalt példák érde­­zek. Mikor reggel ldnyitjuk a rádiót, és ri­kácsolást, sivalkodást, vad csattogást hal­lunk rekedten üvöltő dalnokkal, lehető­leg amerikaiul - akkor rögtön tudjuk, hogy az a Kossuth rádió. Ideát tényleg ezt kívánja a nép? Hogy dühítsék, felcuk­kolják, ahogy errefelé mondják, már munkábamenetel előtt? Lehet, hogy régi­módi vagyok, lehet, hogy naiv, de ezt nem hiszem. Valamelyik reggel megint csak bekap­csolom a rádiót. Kodály kórusokat hallok. Derűsen zengő, erőt sugárzó zenét. Lám... észretértek. Nem kötelező állan­dóan az ember agyában dobolni, lehet gyönyörködtetni is, boldog muzsikával betölteni a lelket. Ekkor megszólal a rá­dió: Hier schpricht Köln... Tévedésből más sávra kapcsoltam a készüléket. Esze­rint a német sógornak nemcsak anyagi helyzete, de az ízlése is jobb. Vissza Pest­re... Legtöbbször a szokott zenei moslék. Most éppen magyarul hirdeti a remény­telenséget dallamtalan darálással. De el­viseljük, mert várjuk a híreket. Bukares­tet már meghallgattuk, éjjel a Szabad Eu­rópát magyarul és románul, meg Lon­dont is. Halljuk hát, mivel,örvendeztet­nek meg magyar véreink, így próbáljuk kiszűrni a hírözönből az igazságnak leg­alább a foszlányát. Aztán megszólal egy beszédhibás, selypegő hölgy, vagy egy gyomorbajos férfihang. Még a napsütést, a közeledő tavaszt is olyan rosszkedvűen adja tudtunkra, mint aki halálhírt közöl. Hiszen ha csak ennyi volna... de a hí­reket és lapszemlét hallgatva elönt a re­ménytelenség. Illetve csak elöntene, ha még hinnénk a rádiónak. Elnézést kérek a gorombaságért, de gyakran már az az érzésem, egyik-másik szószolva szószol­ló, ha nem is mondja ki, a bárgyúságig hi­székenyeknek hisz és remél. Vagyis: meg lehet etetni velünk égedelmes hazugsá­gokat, ravasz csúsztatásokat, ígérvén föl­di paradicsomot a közeljövőre, de csak arra az esetre persze, ha az ő nyájukban bégetünk. Jégverés Távol áll tőlünk, határon túliaktól, vár­­tatog, ismerve csak az itteni helyzetet, hogy elekeveredjünk a fejbeverésdibe. Legfeljebb aggódunk népünk sorsáért. Ehhez nekünk is jogunk van. Jogunk van undorodni a szégyentelen hazudozástól is. Meggyőződésem, hogy ugyanígy érez és gondolkodik ennek az országnak sok­­millió polgára, ha nem is marad hatásta­lan a rém- és álhírterjesztés. Ezt mi foko­zottan éljük meg, mert számunkra - nem túlzás - élet-halál kérdése Magyarország fölemelkedése. A magyar állam, a ma­gyar nép sikere törvényszerűen kihatna és máris kihat a román közvéleményre is. Ezért szidnak, ezért gyanakodnak „bizo­nyos körök", de talán már milliók sejtik, hogy politikailag, gazdaságilag is jó üzlet lehetne a magyarokkal való összebékü­­lés, akiknek lám, mennyivel jobban megy, mint a románoknak. Persze, így nyíltan ezt ritkán fogalmazzák meg, de hogy sok-sok román fejében járnak ilyen gondolatok, azt mi tudjuk, akik együtt élünk velük. Éppen ezért kérdezzük, sa­ját magunkért is szurkolva: mi történik itt? Deák Ferenc után sóhajtozunk, aki an­nak idején azt javasolta, a sajtótörvény­nek egyetlen paragrafusa legyen: nem szabad hazudni. Erre is klasszikus, közismert példát idézek: lehet, hogy jól képzett profik, de valami nincs rendben azokkal az újdon­dászokkal, rádiósorokal, tévésekkel, akik e számunkra oly fájdalmas választási vere­ség után, 1990 őszén azt prófétálták, hogy a jÖvő évben nem lesz termés, máris összeomlott a rendszer, éhen halunk, mert a most választott kormány kivétel nélkül mindent rosszul csinál. Hirdették ezt olyan drámaian, hogy nemcsak Csík­szeredáig, de Amerikáig elhangzott a két­ségbeesésük. Aztán, 1991-ben kiderült, hogy páratlanul gazdag termést adott a föld. Összejött néhány tényező, a kedve­ző időjárástól odáig, hogy a magyar föld­művelő - bár próbálták rebeszani róla - tudta, hogy mi a dolga és tette is. Tehát nem vált be a „minél rosszabb, annál jobb" prófétáiéinak jóslata. Ha akkor, 1991-ben, a gazdag termés betakarítása után a média valamennyi eszközét felhasználó, éhhalált, végpusz­tulást hird­etők valóban hinnének abban, hogy A HÍR SZENT, akkor azt mondják: hát istennek tévedtünk, zökkenőkkel ugyan, útkereséssel, de mégis csak előre mozdul az ország. Ha igazán profik és talpig emberek, ezt teszik, de mintha né­hány hónappal azelőtt nem jósolták vol­na meg a vegpusztulást, most - mintha vezényeltek volna nekik - országos jajga­tásba kezdtek, hogy itt a vég, túl nagy a termés és erről is csak a kormány tehet, mert mindent rosszul csinál. Belefulla­dunk a búzába, kukoricába. Nem fulladt bele az ország, eladta a fölösleget. Bizo­nyára lehetett volna ügyesebben is, de hát még csak most tanulják - igaz mint éltanulók - hogyan kell eligazodni a nemzetközi gabonatőzsde zegzugaiban. Az igaz szó dicsérete Az ilyen híreszteléseknek az a követ­kezménye, hogy itt és mi is odaát egyre gyanakvóbban hallgatjuk a rádiót és kér­dezgetjük egymástól: mi történik itt? A rosszat felnagyítják, a jót elhallgatják. Aztán halljuk - leginkább külföldi adók­ban - vagy egy-egy hozzánk eljutó cikk­ben olvassuk, hogy nagy tekintélyű nem­zetközi gazdasági kutatóintézetek mi­lyen nagyra értékelik Magyarország tel­jesítményeit. - ,Mi történik itt? - kérdezzük most már derűsebben, mikor tudomásunkra hozzák, hogy ennek az országnak a népe lehet elkeseredett, de nem naiv és nem is élhetetlen; ugyancsak igyekszik kika­paszkodni abból a bizonyos sokat emle­getett gödörből. Elviseli, sőt törleszti a megörökölt elviselhetetlenül nagy adós­ságot. Régi piacai összeomlottak - talált újakat. Nehezen meghódíthatókat, de megbízhatóbbakat. Tehát csak történik egy s más, ami reménységgel tölt el ben­nünket, határon túliakat is. Például az is, amiről a napokban olvas­tam. A keményen ellenzéki Solt Ottilia egy vitában, mint maga mondta, felcsa­pott az ördög ügyvédjének. Megvédte a kormányt. Ilmondta, hogy mi sem könnyebb, mint valós vagy óhajtott kö­vetelésekkel fölhergelni a tömegeket. Ő a szőnyegre került kérdésben ugyan sok mindenben nem ért egyet a kormány el­gondolásával, de vitapartnerei olyasmit kértek számon és követeltek, amit a világ egyetlen kormánya sem tudna teljesíte­ni. Eddig is tiszteltem a képviselőnőt nyíltságáért, keménységéért, ha sokszor nem is értettem vele egyet, de most még jobban észtelem és figyelek a szavára. Hadd éljek egy bibliai példával: mint­ha Noé galambját látnám csőrében a zöld ággal. Hiszen az özönvízből csak együtt szabadulhatunk ki. Méhes György 13

Next