Új Magyarország, 1994. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-19 / 42. szám
12 IV. évfolyam 42. szám 1994. február 19., szombat DOKUMENTUM 0 FöldműV Min. 0 terület || Kossuth Lajos Nr, 1956 A női lábsarok emléke(107.) Szabó László ismert francia színész-rendező. 1956. október 25-én a kincersutii téren, s azt megemtően másodéves műegyetemistaként részt vett a Bem téri felvonuláson. Október 23-án este a Földművelésügyi Minisztériuifksaikaiával állt, amikori Nagy Imre szólt a néphez, s jelen volt az első lövések eldördülésekor is a Rádió mellett. Egy kiskatonára emlékszik, aki egyszer csak összecsuklott. Annyira megijedtek, hogy a Nemzeti Múzeum kerítésén át menekültek el a környékről, s jutottak el egy házba. Másfél órával később már kimerészkedtek a Kálvin térre, ahol felborított villamosok várták őket. A Szabadság hídon át jutottak vissza Budára, ő a 9-es, majd a 63-as villamossal ért a Moszkva térre. Innen már könnyű volt eljutnia a Várba, ahol a Műegyetem kollégiumában lakott. Október 24-én az Akácfa utcában tűnt fel, ahová éppen a Sztálin-szobor maradványa értekezett. Lövéseket hallottak, s gyorsan elpucoltak a helyszínről, momra, hogy tankokból lőnek. A nagy hogy néhány lépcsőn fel kellett menni, detonációtól mozgott a ház, s utána jutottunk le a pincébe, ami elég A bejárati kapu mögé szorultak? tágas volt. Sokan voltunk ott. - Amikor bejutottunk, valamelyik el- _ Sérültek is voltak önök között ? dalon volt egy lejárat, de az is lehet. - Az utánunk jövők már mind kaptak a páncélosoktól, mi még ép bőrrel megúsztuk. Emlékszem valakire, akinek a háta tele volt repesszel. Elmondta, hogy úgy kúszott át a téren. - Mi volt a benyomása, az első lövések honnan jöttek? - Hát igen... Én úgy hallottam, mintha nem a közelünkből jöttek volna a lövések. - Nem a térről? - Vagy a térnek egy teljesen messze eső pontjából. - Látott-e valahonnan torkolattüzet? - Nem. Amikor elcsendesedett a csetepaté, kinéztünk a kapun, és láttuk a halottak egy részét, akik ott feküdtek a Sols dombon. A kapuba behúztak egy halott asszonyt, mellette egy szőke, göndör hajú fiú feküdt, ő is élettelenül. Tudják, ez is milyen érdekes, mert nem abban a pillanatban fél az ember, amikor átéli a történteket, hanem amikor már megmenekült. Ott nemigen volt időnk arra, hogy széjjel nézzünk, de a kíváncsiság azért hajtott minket. Aránylag folyamatosan jöttek be a sebesültek. - Utána még visszamentek a pincébe? - Igen, s átéltünk egy újabb lövöldözést is, azt mondták, hogy a sebesültszállítókra lőttek. (A pártközpont védőinek és a segítségükre siető határőralakulatnak a véletlen tűzpárbajáról van szó - A szerk.) A pincében találkoztam egyik tanársegédemmel, aki a Műegyetemen géptant tanított. Neki is adtam egy darabkát a Sztálin-szoborból. Erre határozottan emlékszem. Mikor az egésznek tényleg vége volt, a Szabadság tér irányában hagytuk el az épületet, én a Margit hídon át mentem haza. Pontosabban előbb felmentem az unokaöcsémékhez és beszámoltam mindenről. A kollégiumban azt hitték, hogy meghaltam. Furcsa metamorfózison mennek át az emlékek. Ennek az a magyarázata, hogy hétévenként kicserélődnek a sejtek, s az emlék is átalakul. Azt azonban sohasem felejtem el, hogy amikor november 10 és 12 között újra a Kossuth téren jártam, a levelek alatt agyvelőrészeket láttam és egy női láb sarkának a maradványát. Még egy nejlonharisnyadarab is tartozott hozzá. Ebben biztos vagyok! - Huszonötödikén délelőtt is lejöttem a Várból - emlékezett Szabó László -, lementem az unokaöcsémékhez, akik a Bem rakpart 26-ban, a harmadik emeleten laktak, pont szemben a Kossuth híddal, s így rálátásunk volt a Parlamentre. Fiatalok jöttek át a hídon és azt kiabálták, hogy átálltak az oroszok és ott vannak az Országháza előtt. Nekem nem kellett más, fölkaptam a „lakómat" és átrohantunk többen is a hídon. A pesti hídfő jobb oldalára érve megállítottak minket a folyamőrök és igazoltattak. - Hányan voltak? - Egy igazoltatott, de többen voltak. Már nem emlékszem, hogy mit kérdezett, belenézett a papírjaimba, majd hagyott tovább menni. - Mit látott? - Az emberek egy kupacban mentek, és semmilyen választóvonal nem volt közöttük. Valamit énekeltek, a Szózatot vagy a Himnuszt. A tömeg nyomán azonnal megindultam én is a tankok felé. - Legyezőszerűen álltak a Parlament előtt. - Igen. Valameddig eljutottam, alighanem az Országház sarkával egy vonalban lehettem a téren, amikor... apró, távolból jövő sorozatokat hallottam. Ha hangban kellene megörökítenem, akkor azt mondanám, hogy nem masszív - brrrrrrrrrr - lövöldözést hallottam, hanem inkább apró sorozatokat: brr, brr, brr, brr. Ez pár másodpercig tarthatott. Az igazi váltás az volt, hogy tömegesen jutottunk - most már tudom - a Kossuth Lajos tér 9-es számú házba. Én valahogy a fal mellé beszorultam. Sok asszonyra emlékszem, érdekes dolog, s aztán egyszer csak elkezdtek komolyan lőni. De akkor már világos volt a szó- Miért foglalkoztatja önt ma is október 25-e, mert hallottuk, hogy riportsorozatunk valamennyi részét olvasta, kiküldték önnek Párizsba? - Mert életemnek egyik fontos mozzanata volt, és azon a délelőttön másodpercektől és a véletlentől függött valamennyiünk élete. Valami sorsszerű volt abban, ami 1956-ban a Kossuth téren történt. - Nem gondolt arra, hogy ötvenhatból esetleg filmet készítsen? - Egy 35-40 oldalas novella készült eddig belőle, talán egyszer rászánom magam, hogy a film nyelvén is szóljak arról, amit húszévesen átéltem. - Hogyan alakult később az élete? Mikor hagyta el Magyarországot? - 1956. november 18-án. Két testvéremmel indultam el a Hess András térről egy teherautóval. - Párizsba került először? - Igen. Ott egy kicsit még jártam egyetemre, aztán abbahagytam és színész lettem. - Azt is hallottuk, hogy New Yorkban is él. - Itt is, ott is. A feleségem és a családom három és fél éve van New Yorkban, most kapom meg én is a zöld kártyát, amivel aztán munkát vállalhatok. Habár belőlem sohasem lesz igazi amerikai. Már késő. Szeretem Amerikát, de a kultúra, amit magamba szívtam, európai. - Tíz éve tán, hogy Sortűz egy fekete bivalyért című, Gion Nándor könyvéből készült, francia-magyar kooprodukcióban megvalósított filmjét díjak sora követte itthon és külföldön. Hogyan emlékszik erre vissza? - Szeretek a magyar kollégákkal dolgozni. Ma is meghat a téma, mert bizonyos értelemben átcseng 1956-ba. A film arról szólt, hogy egy 15 éves gyerek faszénnel rárajzol a talpára egy 18-as számot, hogy ezzel is erősítse esküjét és felvegyék honvédnek. 1849-et írunk... 1956 hősei legnagyobbrészt gyerekek voltak, s ezt sohasem szabad felejteni. K.A.-N.J. L. (Folytatása a szerdai számunkban) Szabó László: „...apró, távolból jövő sorozatokat hallottam." Fotó: Körmendi Iván Egy szkeptikus levél Székesfehérvár, 1994. február 12. Levelet kaptunk Adorján Imrétől, aki riportsorozatunk 60-61. részében szólalt meg. A levelet az alábbiakban mellékeljük. Kedves Kő András és Nagy J. Lambert! Először is köszönöm a dedikált Tököl 1956 c. könyvet és levelüket, de még inkább azt a munkát, melyet a csoportunk tagjainak felderítése érdekében végeztek. Döbrőssy barátomat valóban nagyon felkavarhatta az emlékek felelevenítése. Nem baj, szerintem felejteni nem szabad, csak megbocsájtani. Pletykaként és érdekességként említem, hogy Lázár Pista is nekifogott emlékei rendezéséhez, leküldte véleményezésre az impuzumot és bizony több helyen - ahogyan válaszomban megírtam... - zavaros. Ennek ellenére, csak egy egészen más nézőpont megismerése céljából javaslom, látogassák meg. Tanulságosnak ígérkezik. Egyáltalán nem akarok ráterpeszkedni jövőbeni könyvük mentés fejezetére, de a napokban iratokat keresgélve rábukkantam - mert el volt rejtve - a Reformáció ref. országos hetilap 1956. november 4-10. 1. évf. 1. száma, azt hiszem egyetlen példánya maradt meg a Bereczky Albert-féle Út helyett. Érdekes a szerkesztőség és a cikkeket írók személye. A felelős szerkesztő Gyökössy Endre bácsi ma is elevenen munkálkodó lelkész-pszichiáter. De nem csak ezért küldöm a lap fénymásolatát, hanem saját két kis írásom miatt. Magam is megdöbbentem, mennyire azonos 1956- ban röviden leírt véleményem és az önének adott interjú. Higgyék el, őszinte örömöt okozott a kontroll és ezt szeretném önökkel megosztani és nem igazolásként mellékelem kis cikkemet (mi pedig közöljük - A szerk.), meg a sarokban megbújó híradást. Azért nincs szignálva a lapban, mert azonos volt az Üllői útra kézikocsit kihúzó és a hírt leadó. Önök már tudják - hiszen Csepelre is kihúztuk azt a bizonyos kiskocsit -, hogy ki volt a fuvaros. Számomra egyre furcsább lesz - a riportok olvasása után - az 1956. okt. 25-i, Kossuth Lajos téri mészárlás. Szkeptikus vagyok a teljes igazság és az események pontos és hű felderítését illetően, mégis örülök kitartó fáradozásuknak. Munkájukhoz erőt és sikert kívánva, üdvözlettel. Adorján Imre Vöröskeresztes zászló alatt Teológusok a mentőszolgálatban Amikor először dördültek el a fegyverek a Stúdió előtt, akkor még a mentőszolgálat is el tudta végezni szomorú feladatát, de a Parlament előtt tüntető tömegre zúduló gépfegyvertűznek már annyi volt az áldozata, hogy teherautókat is igénybe kellett venni a sebesültek szállítására. A mi teherautónkon először egy párnahuzatra rúzzsal festett vöröskeresztes „zászló" jelezte, hogy polgári lakosok is beléptek a mentőszolgálatba. A későbbi napok harcaiban továbbra is szükség volt azokra, akik a vöröskeresztes zászló alá álltak. Foglalkozásra, nemre és vallásra való tekintet nélkül verődött össze a mi kis brigádunk is. Akadt benne üzemorvos, ötödéves orvostanhallgató, operaházi balett-táncosnő és segédlelkész, védőnőképzős fiatal lány és technikus. Az ilyen és ehhez hasonló mentők voltak a legbátrabbak. Mindig odamentek, ahol ágyúk dörögtek és gépfegyverek kattogtak. Minket nem a 04-es telefonszámon hívtak ki. Ha nagy volt egy keresztutcánál a harc, a lángok szaladtak előre a tűzben, jelezni a zászlóval: „Ne lőjjetek! Mentők!" Sokszor mégis fegyvertűzben kellett cipelni a sebesülteket, arról nem is beszélve, hogy a Lónyay utcából egy egész mentőbrigádot kellett kimentenünk. Nem eltévedt, hanem sajnos jól célzott golyó találta el ápolónőjüket, és autójukat mozgásképtelenné tette. Különös hősei voltak ennek a zászlónak. A II. sz. Sebészet Klinikán magára vonta a figyelmet az a mentőpár, akinek bátorsága már az eszelősség határán mozgott. Egy háromkerekű kenyérszállító kerékpárra hordágyat tettek keresztbe, erre ült a kísérő ápolónő egy nagy vöröskeresztes lobogóval, s egyre-másra hozták id a sebesülteket olyan helyekről, ahova a rengeteg roncs miatt autóval sem lehetett bejutni. Zászlójuk névtelen hősei ők. A magam részéről egyházi szolgálatnak éreztem munkánkat, amelyre a bizonyságot egy kórházi ágy melletti beszélgetésnél kaptam meg. Egy tizennégy éves sebesült gyermek mondta: „Köszönöm, hogy behoztatok; én azt hittem, hogy lelkészeink csak prédikálni tudnak." A Vöröskereszt munkája még ma sem szűnt meg. Egyremásra jönnek az osztrák határról a vöröskeresztes autók százai. Úgy gondolom, hogy ezeknek az autóknak mindazt a segélyadományt, amit hoznak - kivéve a gyógyszereket -, nem raktárakba kell szállítani, hanem el kell jutniok azokra a helyekre, ahonnan a sebesülteket hozták. Ott most várják fegyveres hőseink, hogy virrasztásuk, fáradságuk, vérhullatásuk után ne csak a békés polgároknak jusson a külföldi segélyekből, hanem elsősorban nekik, akik felszabadították Budapestet. Legyen továbbra is ilyen becsülete a vöröskeresztes zászlónak! A. I. A szerzők minden jogot fenntartanak. A sorozatban megjelent tények, kutatási eredmények, nyilatkozatok részleges vagy teljes idézése, felhasználása - különös tekintettel a személyiségi jog védelmére - kizárólag a szerzők beleegyezésével történhet.