Új Magyarország, 1994. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-19 / 42. szám

12 IV. évfolyam 42. szám 1994. február 19., szombat DOKUMENTUM 0 FöldműV Min. 0 terület || Kossuth Lajos Nr, 1956 A női lábsarok emléke(107.) Szabó László ismert francia színész-rendező. 1956. október 25-én a kince­r­sutii téren, s azt megem­tően másodéves műegyetemistaként részt vett a Bem téri felvonuláson. Október 23-án este a­ Földművelésügyi Minisztériuifk­saik­ai­­­ával állt, amikori N­agy Imre szólt a néphez, s jelen volt az első lövések eldördülésekor is a Rádió mellett. Egy kiskatonára emlékszik, aki egyszer csak összecsuklott. Annyira megijedtek, hogy a Nemzeti Múzeum kerítésén át menekültek el a környékről, s jutottak el egy házba. Másfél órával később már kimerészkedtek a Kálvin térre, ahol felborított villamosok várták őket. A Szabadság hídon át jutottak vissza Budára, ő a 9-es, majd a 63-as villamossal ért a Moszkva térre. Innen már könnyű volt eljutnia a Várba, ahol a Műegyetem kollégiumában lakott. Október 24-én az Akácfa utcában tűnt fel, ahová éppen a Sztálin-szobor maradványa értekezett. Lövéseket hallottak, s gyorsan elpucoltak a helyszínről, momra, hogy tankokból lőnek. A nagy hogy néhány lépcsőn fel kellett menni, detonációtól mozgott a ház, s utána jutottunk le a pincébe, ami elég­­ A bejárati kapu mögé szorultak? tágas volt. Sokan voltunk ott. - Amikor bejutottunk, valamelyik el- _ Sérültek is voltak önök között ? dalon volt egy lejárat, de az is lehet. - Az utánunk jövők már mind kap­tak a páncélosoktól, mi még ép bőrrel megúsztuk. Emlékszem valakire, aki­nek a háta tele volt repesszel. Elmond­ta, hogy úgy kúszott át a téren. - Mi volt a benyomása, az első lövések honnan jöttek? - Hát igen... Én úgy hallottam, mint­ha nem a közelünkből jöttek volna a lövé­sek. - Nem a térről? - Vagy a térnek egy teljesen messze eső pontjából. - Látott-e valahonnan torkolattüzet? - Nem. Amikor elcsendesedett a cse­tepaté, kinéztünk a kapun, és láttuk a halottak egy részét, akik ott feküdtek a Sols­ dombon. A kapuba behúztak egy halott asszonyt, mellette egy szőke, göndör hajú fiú feküdt, ő is élettelenül. Tudják, ez is milyen érdekes, mert nem abban a pillanatban fél az ember, ami­kor átéli a történteket, hanem amikor már megmenekült. Ott nemigen volt időnk arra, hogy széjjel nézzünk, de a kíváncsiság azért hajtott minket. Aránylag folyamatosan jöttek be a se­besültek. - Utána még visszamentek a pincébe? - Igen, s átéltünk egy újabb lövöldö­zést is, azt mondták, hogy a sebesült­­szállítókra lőttek. (A pártközpont védői­nek és a segítségükre siető határőrala­kulatnak a véletlen tűzpárbajáról van szó - A szerk.) A pincében találkoztam egyik tanársegédemmel, aki a Műegye­temen géptant tanított. Neki is adtam egy darabkát a Sztálin-szoborból. Erre határozottan emlékszem. Mikor az egésznek tényleg vége volt, a Szabad­ság tér irányában hagytuk el az épüle­tet, én a Margit hídon át mentem haza. Pontosabban előbb felmentem az uno­kaöcsémékhez és beszámoltam min­denről. A kollégiumban azt hitték, hogy meghaltam. Furcsa metamorfózison mennek át az emlékek. Ennek az a magyarázata, hogy hétévenként kicserélődnek a sej­tek, s az emlék is átalakul. Azt azonban sohasem felejtem el, hogy amikor no­vember 10 és 12 között újra a Kossuth téren jártam, a levelek alatt agyvelőré­­szeket láttam és egy női láb sarkának a maradványát. Még egy nejlonharisnya­darab is tartozott hozzá. Ebben biztos vagyok! - Huszonötödikén délelőtt is lejöttem a Várból - emlékezett Szabó László -, le­mentem az unokaöcsémékhez, akik a Bem rakpart 26-ban, a harmadik emele­ten laktak, pont szemben a Kossuth híd­dal, s így rálátásunk volt a Parlamentre. Fiatalok jöttek át a hídon és azt kiabál­ták, hogy átálltak az oroszok és ott van­nak az Országháza előtt. Nekem nem kellett más, fölkaptam a „lakómat" és át­rohantunk többen is a hídon. A pesti hídfő jobb oldalára érve megállítottak minket a folyamőrök és igazoltattak. - Hányan voltak? - Egy igazoltatott, de többen voltak. Már nem emlékszem, hogy mit kérde­zett, belenézett a papírjaimba, majd ha­gyott tovább menni. - Mit látott? - Az emberek egy kupacban mentek, és semmilyen választóvonal nem volt közöttük. Valamit énekeltek, a Szózatot vagy a Himnuszt. A tömeg nyomán azonnal megindultam én is a tankok felé. - Legyezőszerűen álltak a Parlament előtt. - Igen. Valameddig eljutottam, alig­hanem az Országház sarkával egy vo­nalban lehettem a téren, amikor... apró, távolból jövő sorozatokat hallottam. Ha hangban kellene megörökítenem, ak­kor azt mondanám, hogy nem masszív - brrrrrrrrrr - lövöldözést hallottam, hanem inkább apró sorozatokat: brr, brr, brr, brr. Ez pár másodpercig tarthatott. Az igazi váltás az volt, hogy tömegesen jutottunk - most már tudom - a Kos­suth Lajos tér 9-es számú házba. Én va­lahogy a fal mellé beszorultam. Sok asszonyra emlékszem, érdekes dolog, s aztán egyszer csak elkezdtek komolyan lőni. De akkor már világos volt a szó­- Miért foglalkoztatja önt ma is október 25-e, mert hallottuk, hogy riportsorozatunk valamennyi részét olvasta, kiküldték önnek Párizsba? - Mert életemnek egyik fontos moz­zanata volt, és azon a délelőttön má­sodpercektől és a véletlentől függött valamennyiünk élete. Valami sorsszerű volt abban, ami 1956-ban a Kossuth té­ren történt. - Nem gondolt arra, hogy ötvenhatból esetleg filmet készítsen? - Egy 35-40 oldalas novella készült eddig belőle, talán egyszer rászánom magam, hogy a film nyelvén is szóljak arról, amit húszévesen átéltem. - Hogyan alakult később az élete? Mikor hagyta el Magyarországot? - 1956. november 18-án. Két testvé­remmel indultam el a Hess András tér­ről egy teherautóval. - Párizsba került először? - Igen. Ott egy kicsit még jártam egyetemre, aztán abbahagytam és szí­nész lettem. - Azt is hallottuk, hogy New Yorkban is él. - Itt is, ott is. A feleségem és a csalá­dom három és fél éve van New York­ban, most kapom meg én is a zöld kár­tyát, amivel aztán munkát vállalhatok. Habár belőlem sohasem lesz igazi ameri­kai. Már késő. Szeretem Amerikát, de a kultúra, amit magamba szívtam, európai. - Tíz éve tán, hogy Sortűz egy fekete bivalyért című, Gion Nándor könyvéből ké­szült, francia-magyar kooprodukcióban megvalósított filmjét díjak sora követte itt­hon és külföldön. Hogyan emlékszik erre vissza? - Szeretek a magyar kollégákkal dol­gozni. Ma is meghat a téma, mert bizo­nyos értelemben átcseng 1956-ba. A film arról szólt, hogy egy 15 éves gyerek fa­szénnel rárajzol a talpára egy 18-as szá­mot, hogy ezzel is erősítse esküjét és felvegyék honvédnek. 1849-et írunk... 1956 hősei legnagyobbrészt gyerekek voltak, s ezt sohasem szabad felejteni. K.A.-N.J. L. (Folytatása a szerdai számunkban) Szabó László: „...apró, távolból jövő sorozatokat hallottam." Fotó: Körmendi Iván Egy szkeptikus levél Székesfehérvár, 1994. február 12. Levelet kaptunk Adorján Imrétől, aki riportsorozatunk 60-61. részében szólalt meg. A levelet az alábbiakban mel­lékeljük. Kedves Kő András és Nagy J. Lambert! Először is köszönöm a dedikált Tököl 1956 c. könyvet és leve­lüket, de még inkább azt a munkát, melyet a csoportunk tagjai­nak felderítése érdekében végeztek. Döbrőssy barátomat valóban nagyon felkavarhatta az emlékek felelevenítése. Nem baj, szerin­tem felejteni nem szabad, csak megbocsájtani. Pletykaként és érdekességként említem, hogy Lázár Pista is ne­kifogott emlékei rendezéséhez, leküldte véleményezésre az impu­­zumot és bizony több helyen - ahogyan válaszomban megírtam... - zavaros. Ennek ellenére, csak egy egészen más nézőpont meg­ismerése céljából javaslom, látogassák meg. Tanulságosnak ígér­kezik. Egyáltalán nem akarok ráterpeszkedni jövőbeni könyvük men­tés fejezetére, de a napokban iratokat keresgélve rábukkantam - mert el volt rejtve - a Reformáció ref. országos hetilap 1956. no­vember 4-10. 1. évf. 1. száma, azt h­iszem egyetlen példánya ma­radt meg a Bereczky Albert-féle Út helyett. Érdekes a szerkesz­tőség és a cikkeket írók személye. A felelős szerkesztő Gyökössy Endre bácsi ma is elevenen munkálkodó lelkész-pszichiáter. De nem csak ezért küldöm a lap fénymásolatát, hanem saját két kis írásom miatt. Magam is megdöbbentem, mennyire azonos 1956- ban röviden leírt véleményem és az önének adott interjú. Higgyék el, őszinte örömöt okozott a kontroll és ezt szeretném önökkel megosztani és nem igazolásként mellékelem kis cikkemet (mi pe­dig közöljük - A szerk.), meg a sarokban megbújó híradást. Azért nincs szignálva a lapban, mert azonos volt az Üllői útra kézikocsit kihúzó és a hírt leadó. Önök már tudják - hiszen Cse­pelre is kihúztuk azt a bizonyos kiskocsit -, hogy ki volt a fuva­ros. Számomra egyre furcsább lesz - a riportok olvasása után - az 1956. okt. 25-i, Kossuth Lajos téri mészárlás. Szkeptikus vagyok a teljes igazság és az események pontos és hű felderítését illetően, mégis örülök kitartó fáradozásuknak. Munkájukhoz erőt és sikert kívánva, üdvözlettel. Adorján Imre Vöröskeresztes zászló alatt Teológusok a mentőszolgálatban Amikor először dördültek el a fegyverek a Stúdió előtt, ak­kor még a mentőszolgálat is el tudta végezni szomorú fel­adatát, de a Parlament előtt tüntető tömegre zúduló gép­fegyvertűznek már annyi volt az áldozata, hogy teherautó­kat is igénybe kellett venni a sebesültek szállítására. A mi teher­autónkon először egy párnahuzatra rúzzsal festett vöröske­resztes „zászló" jelezte, hogy polgári lakosok is beléptek a mentőszolgálatba. A későbbi napok harcaiban továbbra is szükség volt azokra, akik a vöröskeresztes zászló alá álltak. Foglalkozás­ra, nemre és vallásra való tekintet nélkül verődött össze a mi kis brigádunk is. Akadt benne üzemorvos, ötödéves or­vostanhallgató, operaházi balett-táncosnő és segédlelkész, védőnőképzős fiatal lány és technikus. Az ilyen és ehhez ha­sonló mentők voltak a legbátrabbak. Mindig odamentek, ahol ágyúk dörögtek és gépfegyverek kattogtak. Minket nem a 04-es telefonszámon hívtak ki. Ha nagy volt egy kereszt­utcánál a harc, a lángok szaladtak előre a tűzben, jelezni a zászlóval: „Ne lőjjetek! Mentők!" Sokszor mégis fegyver­­tűzben kellett cipelni a sebesülteket, arról nem is beszélve, hogy a Lónyay utcából egy egész mentőbrigádot kellett kimentenünk. Nem eltévedt, hanem sajnos jól célzott golyó találta el ápolónőjüket, és autójukat mozgásképtelenné tette. Különös hősei voltak ennek a zászlónak. A II. sz. Sebészet Klinikán magára vonta a figyelmet az a mentőpár, akinek bátorsága már az eszelősség határán mozgott. Egy három­kerekű kenyérszállító kerékpárra hordágyat tettek ke­resztbe, erre ült a kísérő ápolónő egy nagy vöröskeresztes lobogóval, s egyre-másra hozták id a sebesülteket olyan helyekről, ahova a rengeteg roncs miatt autóval sem le­hetett bejutni. Zászlójuk névtelen hősei ők. A magam részéről egyházi szolgálatnak éreztem munkán­kat, amelyre a bizonyságot egy kórházi ágy melletti be­szélgetésnél kaptam meg. Egy tizennégy éves sebesült gyermek mondta: „Köszönöm, hogy behoztatok; én azt hittem, hogy lelkészeink csak prédikálni tudnak." A Vöröskereszt munkája még ma sem szűnt meg. Egyre­­másra jönnek az osztrák határról a vöröskeresztes autók százai. Úgy gondolom, hogy ezeknek az autóknak mindazt a segélyado­mányt, amit hoznak - kivéve a gyógyszereket -, nem raktárakba kell szállítani, hanem el kell jutniok azokra a helyekre, ahonnan a sebesülteket hozták. Ott most várják fegyveres hőseink, hogy virrasztásuk, fáradságuk, vérhullatásuk után ne csak a bé­kés polgároknak jusson a külföldi segélyekből, hanem el­sősorban nekik, akik felszabadították Budapestet. Legyen továbbra is ilyen becsülete a vöröskeresztes zászlónak! A. I. A szerzők minden jogot fenntarta­nak. A sorozatban megjelent té­nyek, kutatási eredmények, nyi­latkozatok részleges vagy teljes idézése, felhasználása - különös tekintettel a személyiségi jog vé­delmére - kizárólag a szerzők be­leegyezésével történhet.

Next