Új Magyarország, 1994. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-23 / 45. szám
■ Nemzeti érdekismeretről és érdekvédelemről ajánlanék az olvasóknak az alábbiakban néhány gondolatot. Polemizálva, helyenként bizonyára szangvinikusan is cáfolva pár hamis értékítéletet, ősrégi előítéletet. Kutyaszorító A tények a következők: idén, az év elején New Yorkban, magyar nyelven megjelent egy könyv, a címe: Kutyaszorító. Szerzője nevét a későbbiekben leírom, itt most csak azért nem, mert ezzel is érzékeltetni akarom, hogy a név teljességgel érdektelen, még pontosabban: esetleges. A 140 nyomtatott oldalnyi szövegnek irodalmi értéke még az előszó írástudó szerzője szerint sincs. (Csoóri Sándor előszavát így kezdte: „Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta meg egy Csehszlovákiában született, s máig ott élő fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal." F. A.) Tudományos igényű állítást egyetlen sornyit nem találni benne. Pamfletnek pedig azért nem minősülhet, mert noha érdekvédelemnek akar látszani (kiemelés tőlem F. A.) - kisebbségi helyzetben élő magyarok érdekvédelmének - voltaképpen ténytöredékek rendszerezetlen gyűjteménye. Olyan gyűjtemény, amely történelmi pontatlansága, tartalmi kuszasága miatt, szellemi teljesítményként értéktelen politikai célzatosságának leleplezése nélkül is. (Az ilyen „érvekkel" nehéz vitába szállni. Cáfolatul hadd idézzek Duraynak az 1968-as eseményekre vonatkozó megállapításaiból: „A cseh közvélemény hagyományos oroszbarátsága, mely a csehszlovák államiságért folytatott harccal kapcsolatos, már az előző húsz évfolyamán meggyengült, de csak augusztus 21. tett határozottan pontot a végére. Végleg szétfoszlott a szláv testvériség rózsaszínű képe, mert ha addig valaki számára nem volt világos, hogy a szláv testvériség egyenlő az orosz, majd a szovjet terjeszkedő politikával, az most a saját bőrén győződhetett meg róla. A kiábrándulás annál keserűbb volt, mert az a mítosz, hogy Csehszlovákia ilyen irányból sebezhetetlen, a második világháború utáni restaurációs és győzelmi hangulatban abnormális méreteket öltött. Ezzel Csehszlovákia odasorakozott a történelmi tapasztalatok terén Lengyelország és Magyarország mellé, ami egy majdan lehetséges - egyelőre csak óhajtott - nemzetközi együttműködés alapját teremtheti meg." Duray e sorokat 1979. februárjában vetette papírra. Ugyan ki gondolt abban az időben a visegrádi négyek jövőbeli együttműködésére? F. A.) A ma is Csehszlovákiában élő önjelölt kisebbségi érdekvédő (kiemelés tőlem F. A.) hosszadalmas elmondása szerint egy félig polgári, félig dzsentricsalád 1945-ben született sarja, ami adatként azért kínálkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát - saját szövege alapján - ez határozza meg elsősorban. Feltehetőleg ebből következik az is, hogy a szocialista eszmék eredendő tagadásában nem a társadalmi gyakorlatban szerzett, ilyen vagy olyan tapasztalatok vezetik, hanem családi örökségül kapott előítéletek. Kétséges számára a felszabadulás előtti Sarló-mozgalom tagjai magyarságvédelmének őszintesége, mert a Sarló vezetői közt kommunisták is voltak. „A Sarlót némely vezetőjének kommunista szimpatizáns volta, majd a párthoz való átállása miatt kiáltották ki a hivatalos ,haladó hagyománynak". És így nyilvánvaló, hogy miért nem kellett nekünk, a jelen tapasztalatok egyértelműen bizonyították a belépés helytelenségét." (Ha Hajdú tárgyilagosságra törekedett volna, akkor az előző oldalról is kellett volna néhány mondatot idéznie. „Kezdetben még elfogadtuk a Sarlót, amíg nem ismertük eléggé, és amíg ki nem alakult klubmozgalmunk saját koncepciója. Később viszont egyre inkább bíráltuk is. A Sarló nem volt tömegmozgalom, hanem elméletileg fogalmazta meg a nemzetiségi kisebbség problémáival összefüggő kérdéseket, melyek nagyfokú tisztánlátásról tanúskodtak ugyan, de két alapvető tévedést is magukban foglaltak. Az egyik az volt, hogy elhanyagolták a tömegmozgalom jelentőségét - a kisebbségi kérdés megoldására tett elméleti javaslatok csak papíron maradtak -, és ezért eltávolodtak a valós politikai és társadalmi igényektől. ...A másik, sokkal szerencsétlenebb tévedésük pedig azon alapult, hogy a nemzetiségi kérdést osztályproblémaként kezelték, és megoldhatónak tartották azáltal, hogy a különböző nemzetiségű osztályharcosok egy frontba állnak. Mindamellett vitathatatlan, hogy volt osztálytartalma is a nemzetiségi kérdésnek, mert a magyar munkásság, parasztság és általában a magyar proletariátus háromszorosan is kiszorult a hatalomból (mint magyar, mint proletár vagy földnélküli, és mint magyar proletár vagy pldnélküli." F. A.) Az 1981-ben kelt írás alaphangját a teljes tagadás határozza meg. Nem a jobbító szándék hajtotta kritika, nem a nehéz múlt bevallása és a tanulságok levonása a célja. Duray a szocialista rendszer elvi alapjait gyűlöli, kisebbségi panaszainak előadása csak az intonációhoz szükséges hangulati elem... A teljes tagadás szelleméből fakadó gondolatmeneteket mindig is fenyegeti az a veszély, hogy hatásuk a kívántnak pontosan az ellenkezőjébe csap át; végső kicsengésében ez jellemzi ezt a 140 oldalt is. Az elemi józanság hiánya túlságosan is szemet szúr. Éppen emiatt soha nem is lett volna okunk e „mű" tudomásulvételére, ha a könyvhöz előszót New Yorkba nem egy Budapesten élő költő küld. Fájdalom - küldött. (Hajdú János írása elején a tényekre hivatkozott. Az olvasóra bízom, hogy az imént idézett szövegből maga állapítsa meg mi az, ami tény, s mi az, ami negatív érzelmekbe ágyazott vélekedés, minősítés, címkézés. F. A.) Az előszó Csoóri Sándor arra vállalkozott, hogy a maga mondanivalójával megalapozott kisebbségi érdekvédelemként hitelesítse Duray Miklós fellépési kísérletét a csehszlovák realitások ellen. S voltaképp ő az, aki arra is vállalkozik, hogy elvileg és földrajzilag általánosítsa a támadást valamennyi szocialista szomszédunkkal szemben. Csoóri Sándor a kusza, mint már jeleztem volt, képtelenségekbe átcsapó Duray-szöveget ráadásul visszahozza a politikai praxis földközeli szférájába. Azzal, hogy normatív következtetéseket ajánl. Szó szerint: „Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény, a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata. Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül. Elsőül rögtön az egypártrendszert kell említenem. A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol a pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vállalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a következő népszavazáson a milliós-kétmilliós kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét. A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszüntetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam - ha képletesen is - rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá. A harmadik alapok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet." (Kár, hogy Hajdú János az ezt követő mondatot már nem idézte, ami így szól: „Amit a román király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó pártvezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is 10-15 évig, mint pl. Márton Áron." Később majd látni fogjuk, hogy a mondat kihagyása nem lehetett véletlen. F. A.) Tudatlanság vagy tudatzavar Csoóri Sándor három „alapokát" minden mást megelőzően vizsgáljuk meg történelmi igazságtartalma szerint. Ő a többpártrendszerben bizonyított biztosítékot lát a nemzetiségek szélsőséges elnyomása ellen. Általánosságban erről nem érdemes vitatkozni, mert az semmiféle eredményre nem vezet. Konkrétan, a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, a tény az, hogy a történelmi Magyarország politikai pluralizmusa sem nyújtott hatékony biztosítékot, érdemi politikaváltásra lehetőséget nemzetiségi ügyekben, sem a két világháború közötti rezsim. Sem szomszédainknál, sem itthon. Vigyázat: a politikai hatalmat ma gyakorló kommunista pártoknak ez semmilyen melléfogásukért, vagy az önmaguk által hirdetett eszmei pozíciókról történt lecsúszásáért felmentést nem ad. De a többpártrendszernek - mint ellenjavallatnak - történelmi fedezete nincs... (Az igaz, hogy a többpártrendszer egymagában nem orvosság a kisebbségek bajainak gyógyítására, de még mindig elviselhetőbb körülményeket teremt, mint a diktatúra. Ha Hajdú Jánosnak ma is ilyen rossz véleménye van a többpártrendszerről, akkor miért törekszik arra, hogy egy pluralista parlament tagja lehessen? F. A.) ...A magántulajdon, mint biztosíték a kisebbségi kiszolgáltatottság ellen? Ha Csoórit az 1945 előtt legkülönbözőbb korszakok és rezsimek tulajdonnal nem rendelkező többsége foglalkoztatja - lelke rajta. De felnőtt magyar ember tudatából miképp eshet ki az a tény, hogy a világnak ezen a részén a sovinizmus és a fajgyűlölet rákos szövedéke semmilyen szikével nem metszhető szét. (Csakugyan? Még „szocialista" szikével sem? F. A.) Tulajdonnal rendelkezett és „jogilag" létbiztonságnak örvendett a keresztény cséplőgép-tulajdonos, miközben Auschwitzba hurcolták a zsidóbérlőt. Elismerték ugyan (valamelyes csehszlovákiai korlátozással) a feudális birtokjogot a trianoni határ mindkét oldalán, de 1938-at követően megnézhette magát az a „visszacsatolt" észak-erdélyi román kistőkés vagy dél-szlovákiai szlovák értelmiségi, aki kisebbségi jogait kérte volna számon. Azt pedig sem Horthy, sem Tiso szlovák állama, sem a királyi román rezsim nem kérdezte polgáraitól 1941-ben, hogy mi az anyanyelvük, a Donnál együtt pusztultak. Nem a szocialista kortárs, hanem azoknak a jórészt polgár áldozatoknak a mártíremlékművei előtt térdre ereszkedő polgári utókor kérdezi Csoóritól, hogy tudatlanság vagy tudatzavar terméke-e a tézise. (Vagy netán gyanús volt Willy Brandt imája a varsói gettó áldozatainak emlékművénél?) (Nagyon szerencsétlen, hogy Hajdú János a magántulajdon elleni érvei közé Auschwitzot is belekeverte. Duray Miklós is, Csoóri Sándor is világosan kifejti, hogy számukra a kisebbségi kérdés nem faji kérdés. Csoóri pl. ezt írja: „Duraynak személyes sorsa miatt is nyomós okai lehetnének az elfogultságra, sőt a gyűlöletre is. Ő azonban egyenes testtartással kerüli ki a csapdájukat. Jól tudja, hogy a kisebbségi kérdés nem faji kérdés, még ha azt eszkábálnak is belőle. A kisebbségi kérdés mindig a többség kérdése is, azaz társadalmi kérdés." Ezt a részt miért nem idézte Hajdú János, vagy Duraytól a következő mondatokat: „A felszámolt magyar nagybirtokokat szlovák települők között osztották szét. A magyar nincstelenek nem kaptak egy négyzetlábnyi területet sem, hacsak nem temetőhelynek. Arra viszont szívesen adtak... Ezek az intézkedések sem elvileg, sem gyakorlatilag nem különböztek az alig pár évvel ezelőtti árjásításoktól és zsidótlanításoktól..." F. A.) A harmadik tézis: az egyház, mint a kisebbségek védője. Melyik, hol és mikor? Mert természetesen pontosan tudjuk, hogy a protestáns egyházak mikor és hol léptek fel a polgári szabadságjogok evilági értelmezőjeként és védőjeként, hitelesítve, képviselve valódi kisebbségi érdekeket is. Azt is tudjuk, hogy a majdnem mindig Habsburgpárti magyar katolikus klérus a kisujját sem mozdította volna óhitű erdélyi románok jobb sorsáért, jogáért az anyanyelvhez, ősi szokásaihoz. (Az egyházaknak a kisebbségvédelemben játszott szerepét Hajdú János - nyugodtan meg merem kockáztatni, marxista neveltetése folytán - teljesen félreérti. Itt nem arról van szó, hogy vannak „haladó" egyházak, mint pl. ahogy a sztereotip beidegződés folytán a protestáns egyházakat általában így nevezik, és vannak „reakciósok" (mai szóhasználattal inkább fundamentalistáknak neveznénk őket), hanem arról, hogy a hívek a hittételek különbözőségétől eggetlenül leki vigaszt, támogatást, közösségi összetartó erőt kaptak az egyházaktól, a gyülekezetektől. Az „Erős vár a mi Istenünk" nem csupán biztató ének, „szólam" volt, hanem élő valóság. Ez a tartás jellemezte egyébként a román ortodox egyházat is, ha diszkriminatív megkülönböztetésekben volt része. F. Á.) Voltak és vannak emberi méltóságtudatukat hitükből származtató Duna menti emberek is. De annyit talán még Csóri Sándor is megenged, hogy nemzetiségi jogaikat rendszereink elvi alapjaira hivatkozva számon kérni mióta tanulták meg a hívő állampolgárok milliói is minden szocialista országban. (A mondat nem egészen érthető, lehet, hogy korabeli sajtóhibáról van szó. F. Á.) Mióta „a marxizmus ideológiai kartácstüze megtépázta" őket... (Nemzetiségi jogokat elvi alapokra hivatkozva számon kéni diktatúrákban nem lehetett, vagy pedig számolnia kellett a következményekül, emberek millióinak a Gulag-szigetekre, a Duna-deltába való elhurcolásával. Ez nem elvi, ideológiai, hanem egzisztenciális kérdés volt. A kisebbségek vezetőit - ideértve a lekészeket, püspököket is - kellett először börtönbe vetni, hogy a „lefejezett" közösség kínjában még éülni se tudjon, így vetették börtönbe Márton Áront és papok százait, valószínűleg ezért „felejtette el" Hajdú János a Márton Áronra vonatkozó mondatot Csoóri Sándortól idézni. F. A.) ...Csoóri Sándor szóban forgó írását, melyről az olvasó tájékoztatására még azt is el kell mondani, hogy nem előzmények nélküli, mert korábbi amerikai útjain ottani magyar klubokban nem is egy, később nyomtatásban is napvilágot látott beszédében igen közel jutott mostani téziseihez, tehát ezt a mostani megnyilatkozását július-augusztusi számában a nyilas emigráció nevében üdvözölte a Nemzetőr című orgánum. (A nyilasokról Hajdú János később még szól, majd ott teszem meg idevonatkozó észrevételeimet. F. Á.) Az ugyancsak Kutyaszorító címen megjelent dolgozat írója - miután egy lélegzetvétellel állítja azt is, hogy a magyar kormány csak Moszkva bábja, meg azt is, hogy ugyanez a kormány részlegesen visszaállította Magyarországon a kapitalizmust, s ez utóbbiban - úgymond - még a gaz nyugati bankárok is részt vesznek kölcsönök folyósításával, arra a következtetésre jut, hogy „el a kezekkel Csoóri Sándortól! Mert ő egyedül többet ér és jelent a magyar népnek, mint a jelenlegi bábkormány." (A Nemzetőr című lapban megjelent cikk idevonatkozó része így szól: "... a mai magyarországi adminisztráció, helyzete és körülményei miatt nem alkalmas a magyar nép érdekeinek képviseletére és védelmére. Hatásköre csak odáig terjed, hogy a Szovjetunió érdekeinek feltétlen kiszolgálása, a belföldi és külföldi magyarirtás tűrése, támogatása és végrehajtása (abortus!) fejében, az új osztály hatalmon és jólétben tartása érdekében, a kapitalizmus részleges visszaállításával, nyugati kölcsönökkel és nem egy más fontos terület elhanyagolásával (pl. egészségügy) egyedüli céljának tekintse, hogy az ország lakosai feleehessék és ihassák magukat - mint ezt utóbbi idők filmjeiben és TV-ripotjaiban szégyenkezve láthatjuk - és bágyadtan emésztve tűrjék jobbágysorsukat." S. A.) Mi a hamisítás? Az ilyképp méltatott szerző politikai tudata és műveltsége bármennyire bizonyíthatóan híján van is a nyilvános politizálásra képesítő történelemismeretnek és az ismeretekből ugyancsak kötelezően levonandó tanulságoknak, az talán hazaszerető és nemzeti önfenntartó ösztöneit mégis felrázhatná, hogy ugyanannak a cikknek a bevezetőjében, amelyben őt védelmükbe (!) veszik, olyan módon támadják a Szovjetuniót, ahogy azt egy globális politikai összefüggésekben gondolkodó nyugati értelmiségi sohasem tenné. A Nemzetőr ugyanis Csoórit visszhangozva azt írja, hogy a Szovjetunió internacionalizmusa harsány és igézetes, de hamisításon nyugszik. (A harsány, az igézetes és hamisítás szavakat Csoóri Bevezetőjében maga is használja, s a következő gondolatmenetben fordulnak elő: A be nem avatkozás „szent elvének" a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa, a másodikat a harsány és igéretes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt. Bedel Smith amerikai küldött az 1946-os párizsi béketárgyaláson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára nehezen érti meg, hogy a faji kisebbségek fönn akarnak maradni, amikor asszimilálódhatnak. " Tősgyökeres amerikai lángelméjűség! Roosevelt özvegye az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának akkori elnöke ugyanazt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak kinyilatkoztatására. " F. A.) Mi a hamisítás? Az, hogy 1945-ben Európa nagyobbik felét, köztük ezt az országot is a Szovjetunió szabadította fel? Vagy talán az nem igaz, hogy a szovjet külpolitika meghatározó alapvonása a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása? Mi az, hogy harsány és igéretes? Éppen a legújabb történelmi kutatások bizonyítják, hogy a Szovjetunió egyetlen félrevezető gesztust sem tett 1945-ben abban a vonatkozásban, hogy a második világháború politikai szaldója mutathatott-e akárcsak egyetlen pontnyi kedvezményt is - szomszédaival szemben - Magyarországnak. Ez lehet fájdalmas, mert a Horthy-korszak hagyatékát e tekintetben is át kellett venni. De ezért a Szovjetuniót támadni politikai balgaság. A szerzőtől meg kell kérdezni: nem gyötrelmes-e az a tudat, hogy kezéből most olyan írást adott ki, amire üdvözlő egyetértéssel reagálhatott egy nyilas? A felállított egyenletnek nem olyan próbája ez, amelynek ismeretében még akkor is vissza kellene rettenni tézisei következményeitől, ha a tények és a lehetőségek egyébként pozitív és progresszív visszaigazolást nyertek volna?... (Hajdú János olyan „egyenletet" állított fel, amelynek egyik tagja, a „nyilas", ebben a konkrét esetben hamis. Nincs kétségem aziránt, hogy nyilasok, a nyilasokra jellemző érzelmi és tudati mentalitások hordozói 1983-ban is léteztek. De ott is nyilast kiáltani, ahol csak polgári demokrata ellenfelek vannak, jó szolgálat a valódi nyilasoknak. A Hajdú által felállított egyenlet tarthatatlanságát az azóta bekövetkezett események ékesen bebizonyították. Ugyanis a sokáig nyilasként kikiáltott Nemzetőr emigráns lap főszerkesztőjét, Kecskést Tollas Tibort a szabad Magyarország köztársasági elnöke, Göncz Árpád 1991. június 30-án a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített zászlórendjével tüntette ki. Szegény Göncz Árpád! Egy nyilast kitüntetni! Hogyan követhetett el ekkora „bakit"? F. Á.) Amit a józan ész diktál (Hajdú János tanulmányának utolsó részéből csak egy bekezdést idézünk. Azt, amelyben gátlástalanul kimutatja személyes ellenszenvét Csoóri Sándorral szemben. S még csodálkozva méltatlankodik, hogy ezek után Csoóri nem hajlandó vele szóba állni? F. Á.) ...Meggyőződésem, hogy a mai magyar közvélemény sokkal körültekintőbben tájékozódó, semhogy jelentős rétegei hagynák magukat átterelni a Csoóri által sugallt politika útjára. Csoóri Sándor - azt hiszem - túlságosan is messzire jutott az önszuggesztió révén sámán-vátesz szerepének kidolgozásában, semhogy reálisan tudná érzékelni megnövekedett - szerencsére megnövekedett - képességünket nemzeti érdekeink racionális és fegyelmezett érvényesítésére. Legalábbis pamfletjében semmi jele nincs ennek. Holott a racionális hazafiság elmélyítésére vállalkozni napon is költőhöz méltó feladat volna.'' Hajdú Jánosnak szinte minden mondata fdváítja a gondolkodó olvasó ellenérzését. Hogyan akar a többpártrendszerű politikai küzdőtérre lépni az, aki ennyire nem képes belátni és beismerni egykori torzításait és ma is ezzel a szellemiséggel akar választókat toborozni? Május 8-ig van időnk elgondolkozni azon, hogy a mai magyar demokráciának ilyen nézetek képviselőire van-e szüksége. ifj. Fasang Árpád Tények és érvek a választási kampány (torzító) tükrében II. A Hajdú János: Utószó egy előszóhoz, az Élet és Irodalom 183. szeptember 16-i számában megjelent írása több mint másfél oldalt tesz ki, így annak teljes terjedelmű közlésére - hely hiányában - nem válalkozhatunk. Három tematikus egységet azonban teljes terjedelmében idézünk. Észrevételeinket - Csoóri Sándor és Duray Miklós gondolatainak segítségül hívásával - zárójeles megjegyzésnek szánjuk és az olvasóra bízzuk a végső következtetések levonását Célunk az, hogy Hajdú Jánost Hajdú Jánossal cáfoljuk meg. Szólaljon meg hát a nyitány, gördüljön fel a függöny egy műfaját nehezen meghatározható (a tragikomédiához közel álló) darab bemutatására. IV. évfolyam, 45. szám J// 1994. február 23., szerda ÁLLÁSPONT