Új Magyarország, 1994. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-23 / 45. szám

■ Nemzeti érdekismeretről és ér­dekvédelemről ajánlanék az olva­sóknak az alábbiakban néhány gondo­latot. Polemizálva, helyenként bizonyá­ra szangvinikusan is cáfolva pár hamis értékítéletet, ősrégi előítéletet. Kutyaszorító A tények a következők: idén, az év elején New Yorkban, magyar nyelven megjelent egy könyv, a címe: Kutyaszo­rító. Szerzője nevét a későbbiekben le­írom, itt most csak azért nem, mert ez­zel is érzékeltetni akarom, hogy a név teljességgel érdektelen, még pontosab­ban: esetleges. A 140 nyomtatott oldal­nyi szövegnek irodalmi értéke még az előszó írástudó szerzője szerint sincs. (Csoóri Sándor előszavát így kezdte: „Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elvisel­hetetlen sors íratta meg egy Csehszlovákiá­ban született, s máig ott élő fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal." F. A.) Tudományos igényű állítást egyetlen sornyit nem találni benne. Pamfletnek pedig azért nem minősülhet, mert noha érdekvédelemnek akar látszani (kiemelés tőlem F. A.) - kisebbségi helyzetben élő magyarok érdekvédelmének - volta­képpen ténytöredékek rendszerezetlen gyűjteménye. Olyan gyűjtemény, amely történelmi pontatlansága, tartal­mi kuszasága miatt, szellemi teljesít­ményként értéktelen­­ politikai célza­tosságának leleplezése nélkül is. (Az ilyen „érvekkel" nehéz vitába szállni. Cáfo­latul hadd idézzek Duraynak az 1968-as eseményekre vonatkozó megállapításaiból: „A cseh közvélemény hagyományos oroszba­rátsága, mely a csehszlovák államiságért folytatott harccal kapcsolatos, már az előző húsz évfolyamán meggyengült, de csak au­gusztus 21. tett határozottan pontot a vé­gére. Végleg szétfoszlott a szláv testvériség rózsaszínű képe, mert ha addig valaki szá­mára nem volt világos, hogy a szláv testvé­riség egyenlő az orosz, majd a szovjet ter­jeszkedő politikával, az most a saját bőrén győződhetett meg róla. A kiábrándulás an­nál keserűbb volt, mert az a mítosz, hogy Csehszlovákia ilyen irányból sebezhetetlen, a második világháború utáni restaurációs és győzelmi hangulatban abnormális méreteket öltött. Ezzel Csehszlovákia odasorakozott a történelmi tapasztalatok terén Lengyelor­szág és Magyarország mellé, ami egy maj­dan lehetséges - egyelőre csak óhajtott - nemzetközi együttműködés alapját teremt­heti meg." Duray e sorokat 1979. február­jában vetette papírra. Ugyan ki gondolt ab­ban az időben a visegrádi négyek jövőbeli együttműködésére? F. A.) A ma is Csehszlovákiában élő önjelölt kisebbségi érdekvédő (kiemelés tőlem F. A.) hosszadalmas elmondása szerint egy félig polgári, félig dzsentricsalád 1945-ben született sarja, ami adatként azért kínálkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát - saját szövege alapján - ez határozza meg elsősorban. Feltehetőleg ebből következik az is, hogy a szocialista eszmék eredendő ta­gadásában nem a társadalmi gyakorlat­ban szerzett, ilyen vagy olyan tapaszta­latok vezetik, hanem családi örökségül kapott előítéletek. Kétséges számára a felszabadulás előtti Sarló-mozgalom tagjai magyarságvédelmének őszinte­sége, mert a Sarló vezetői közt kommu­nisták is voltak. „A Sarlót némely veze­tőjének kommunista szimpatizáns vol­ta, majd a párthoz való átállása miatt ki­áltották ki a hivatalos ,haladó hagyo­mánynak". És így nyilvánvaló, hogy mi­ért nem kellett nekünk, a jelen tapasz­talatok egyértelműen bizonyították a belépés helytelenségét." (Ha Hajdú tár­gyilagosságra törekedett volna, akkor az elő­ző oldalról is kellett volna néhány mondatot idéznie. „Kezdetben még elfogadtuk a Sar­lót, amíg nem ismertük eléggé, és amíg ki nem alakult klubmozgalmunk saját koncep­ciója. Később viszont egyre inkább bíráltuk is. A Sarló nem volt tömegmozgalom, ha­nem elméletileg fogalmazta meg a nemzeti­ségi kisebbség problémáival összefüggő kér­déseket, melyek nagyfokú tisztánlátásról ta­núskodtak ugyan, de két alapvető tévedést is magukban foglaltak. Az egyik az volt, hogy elhanyagolták a tömegmozgalom jelentősé­gét - a kisebbségi kérdés megoldására tett el­méleti javaslatok csak papíron maradtak -, és ezért eltávolodtak a valós politikai és tár­sadalmi igényektől. ...A másik, sokkal sze­rencsétlenebb tévedésük pedig azon alapult, hogy a nemzetiségi kérdést osztályproblé­maként kezelték, és megoldhatónak tartották azáltal, hogy a különböző nemzetiségű osz­tályharcosok egy frontba állnak. Mindamel­lett vitathatatlan, hogy volt osztálytartalma is a nemzetiségi kérdésnek, mert a magyar munkásság, parasztság és általában a ma­gyar proletariátus háromszorosan is kiszo­rult a hatalomból (mint magyar, mint pro­letár vagy földnélküli, és mint magyar proletár vagy pldnélküli." F. A.) Az 1981-ben kelt írás alaphangját a teljes tagadás határozza meg. Nem a jobbító szándék hajtotta kritika, nem a nehéz múlt bevallása és a tanulságok le­vonása a célja. Duray a szocialista rend­szer elvi alapjait gyűlöli, kisebbségi pa­naszainak előadása csak az intonáció­hoz szükséges hangulati elem... A teljes tagadás szelleméből fakadó gondolatmeneteket mindig is fenyegeti az a veszély, hogy hatásuk a kívántnak pontosan az ellenkezőjébe csap át; vég­ső kicsengésében ez jellemzi ezt a 140 oldalt is. Az elemi józanság hiánya túl­ságosan is szemet szúr. Éppen emiatt soha nem is lett volna okunk e „mű" tu­domásulvételére, ha a könyvhöz elő­szót New Yorkba nem egy Budapesten élő költő küld. Fájdalom - küldött. (Haj­dú János írása elején a tényekre hivatkozott. Az olvasóra bízom, hogy az imént idézett szövegből maga állapítsa meg mi az, ami tény, s mi az, ami negatív érzelmekbe ágya­zott vélekedés, minősítés, címkézés. F. A.) Az előszó Csoóri Sándor arra vállalkozott, hogy a maga mondanivalójával megalapo­zott kisebbségi érdekvédelemként hite­lesítse Duray Miklós fellépési kísérletét a csehszlovák realitások ellen. S volta­képp ő az, aki arra is vállalkozik, hogy elvileg és földrajzilag általánosítsa a tá­madást valamennyi szocialista szom­szédunkkal szemben. Csoóri Sándor a kusza, mint már jeleztem volt, képte­lenségekbe átcsapó Duray-szöveget rá­adásul visszahozza a politikai praxis földközeli szférájába. Azzal, hogy nor­matív következtetéseket ajánl. Szó sze­rint: „Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mö­göttük a törvény, a szocializmus végig­gondolatlan eszmerendszere és gya­korlata. Hadd említsek néhányat a bajt kivál­tó okok közül. Elsőül rögtön az egypártrendszert kell említenem. A többpártrendszerű országok nacio­nalizmusa eleve nem lehet olyan fékte­len és diktatórikus, mint az egy párt irá­nyította országoké. Hisz ahol a pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vál­lalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a kö­vetkező népszavazáson a milliós-két­milliós kisebbség könnyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mér­legét. A másik ok, amely legalább ennyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszüntetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a ki­sebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az állam - ha képletesen is - rászorult a tej­re, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántu­lajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéle­tesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá. A harmadik alapok: a kisebbséget lel­kileg, nyelvileg, morálisan védő egyhá­zak megroppantása. A marxizmus ideo­lógiai kartácstüze a többségi nép vallá­sos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet." (Kár, hogy Hajdú János az ezt követő mondatot már nem idézte, ami így szól: „Amit a ro­mán király sose mert volna elkövetni, azt a szocializmus világnézetére hivatkozó párt­vezérek szemrebbenés nélkül elkövették: olyan kimagasló erkölcsiségű püspököket börtönöztek be indok hiányában is 10-15 évig, mint pl. Márton Áron." Később majd látni fogjuk, hogy a mondat kihagyása nem lehetett véletlen. F. A.) Tudatlanság vagy tudatzavar Csoóri Sándor három „alapokát" minden mást megelőzően vizsgáljuk meg történelmi igazságtartalma szerint. Ő a többpártrendszerben bizonyított biztosítékot lát a nemzetiségek szélső­séges elnyomása ellen. Általánosságban erről nem érdemes vitatkozni, mert az semmiféle eredményre nem vezet. Konkrétan, a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, a tény az, hogy a törté­nelmi Magyarország politikai pluraliz­musa sem nyújtott hatékony biztosíté­kot, érdemi politikaváltásra lehetőséget nemzetiségi ügyekben, sem a két világ­háború közötti rezsim. Sem szomszéda­inknál, sem itthon. Vigyázat: a politikai hatalmat ma gyakorló kommunista pártoknak ez semmilyen melléfogásu­kért, vagy az önmaguk által hirdetett eszmei pozíciókról történt lecsúszásáért felmentést nem ad. De a többpártrend­szernek - mint ellenjavallatnak - törté­nelmi fedezete nincs... (Az igaz, hogy a többpártrendszer egymagában nem orvos­ság a kisebbségek bajainak gyógyítására, de még mindig elviselhetőbb körülményeket te­remt, mint a diktatúra. Ha Hajdú Jánosnak ma is ilyen rossz véleménye van a többpárt­rendszerről, akkor miért törekszik arra, hogy egy pluralista parlament tagja lehessen? F. A.) ...A magántulajdon, mint biztosíték a kisebbségi kiszolgáltatottság ellen? Ha Csoórit az 1945 előtt legkülönbözőbb korszakok és rezsimek tulajdonnal nem rendelkező többsége foglalkoztatja - lelke rajta. De felnőtt magyar ember tu­datából miképp eshet ki az a tény, hogy a világnak ezen a részén a sovinizmus és a fajgyűlölet rákos szövedéke sem­milyen szikével nem metszhető szét. (Csakugyan? Még „szocialista" szikével sem? F. A.) Tulajdonnal rendelkezett és „jogilag" létbiztonságnak örvendett a keresztény cséplőgép-tulajdonos, mi­közben Auschwitzba hurcolták a zsidó­bérlőt. Elismerték ugyan (valamelyes csehszlovákiai korlátozással) a feudális birtokjogot a trianoni határ mindkét ol­dalán, de 1938-at követően megnézhet­te magát az a „visszacsatolt" észak-er­délyi román kistőkés vagy dél-szlováki­ai szlovák értelmiségi, aki kisebbségi jo­gait kérte volna számon. Azt pedig sem Horthy, sem Tiso szlovák állama, sem a királyi román rezsim nem kérdezte pol­gáraitól 1941-ben, hogy mi az anyanyel­vük, a Donnál együtt pusztultak. Nem a szocialista kortárs, hanem azoknak a jórészt polgár áldozatoknak a mártírem­lékművei előtt térdre ereszkedő polgári utókor kérdezi Csoóritól, hogy tudat­lanság vagy tudatzavar terméke-e a té­zise. (Vagy netán gyanús volt Willy Brandt imája a varsói gettó áldozatai­nak emlékművénél?) (Nagyon szeren­csétlen, hogy Hajdú János a magántulajdon elleni érvei közé Auschwitzot is belekeverte. Duray Miklós is, Csoóri Sándor is világo­san kifejti, hogy számukra a kisebbségi kér­dés nem faji kérdés. Csoóri pl. ezt írja: „Du­raynak személyes sorsa miatt is nyomós okai lehetnének az elfogultságra, sőt a gyűlöletre is. Ő azonban egyenes testtartással kerüli ki a csapdájukat. Jól tudja, hogy a kisebbségi kérdés nem faji kérdés, még ha azt eszkábál­­nak is belőle. A kisebbségi kérdés mindig a többség kérdése is, azaz társadalmi kérdés." Ezt a részt miért nem idézte Hajdú János, vagy Duraytól a következő mondatokat: „A felszámolt magyar nagybirtokokat szlovák települők között osztották szét. A magyar nincstelenek nem kaptak egy négyzetlábnyi területet sem, hacsak nem temetőhelynek. Arra viszont szívesen adtak... Ezek az intéz­kedések sem elvileg, sem gyakorlatilag nem különböztek az alig pár évvel ezelőtti árjásí­­tásoktól és zsidótlanításoktól..." F. A.) A harmadik tézis: az egyház, mint a kisebbségek védője. Melyik, hol és mi­kor? Mert természetesen pontosan tud­juk, hogy a protestáns egyházak mikor és hol léptek fel a polgári szabadságjo­gok evilági értelmezőjeként és védője­­ként, hitelesítve, képviselve valódi ki­sebbségi érdekeket is. Azt is tudjuk, hogy a majdnem mindig Habsburg­­párti magyar katolikus klérus a kisujját sem mozdította volna óhitű erdélyi ro­mánok jobb sorsáért, jogáért az anya­nyelvhez, ősi szokásaihoz. (Az egyházak­nak a kisebbségvédelemben játszott szerepét Hajdú János - nyugodtan meg merem koc­káztatni, marxista neveltetése folytán - tel­jesen félreérti. Itt nem arról van szó, hogy vannak „haladó" egyházak, mint pl. ahogy a sztereotip beidegződés folytán a protestáns egyházakat általában így nevezik, és vannak „reakciósok" (mai szóhasználattal inkább fundamentalistáknak neveznénk őket), ha­nem arról, hogy a hívek a hittételek különbö­zőségétől eggetlenül leki vigaszt, támoga­tást, közösségi összetartó erőt kaptak az egy­házaktól, a gyülekezetektől. Az „Erős vár a mi Istenünk" nem csupán biztató ének, „szólam" volt, hanem élő valóság. Ez a tar­tás jellemezte egyébként a román ortodox egyházat is, ha diszkriminatív megkülön­böztetésekben volt része. F. Á.) Voltak és vannak emberi méltóságtu­datukat hitükből származtató Duna menti emberek is. De annyit talán még Csóri Sándor is megenged, hogy nem­zetiségi jogaikat rendszereink elvi alap­jaira hivatkozva számon kérni mióta ta­nulták meg a hívő állampolgárok mil­liói is minden szocialista országban. (A mondat nem egészen érthető, lehet, hogy ko­rabeli sajtóhibáról van szó. F. Á.) Mióta „a marxizmus ideológiai kartácstüze megté­pázta" őket... (Nemzetiségi jogokat elvi ala­pokra hivatkozva számon kéni diktatúrákban nem lehetett, vagy pedig számolnia kellett a következményekül, emberek millióinak a Gu­­lag-szigetekre, a Duna-deltába való elhurcolá­sával. Ez nem elvi, ideológiai, hanem egzisz­tenciális kérdés volt. A kisebbségek vezetőit - ideértve a lekészeket, püspököket is - kellett el­őször börtönbe vetni, hogy a „lefejezett" közös­ség kínjában még éülni se tudjon, így vetették börtönbe Márton Áront és papok százait, való­színűleg ezért „felejtette el" Hajdú János a Márton Áronra vonatkozó mondatot Csoóri Sándortól idézni. F. A.) ...Csoóri Sándor szóban forgó írását, melyről az olvasó tájékoztatására még azt is el kell mondani, hogy nem előz­mények nélküli, mert korábbi amerikai útjain ottani magyar klubokban nem is egy, később nyomtatásban is napvilá­got látott beszédében igen közel jutott mostani téziseihez, tehát ezt a mostani megnyilatkozását július-augusztusi számában a nyilas emigráció nevében üdvözölte a Nemzetőr című orgánum. (A nyilasokról Hajdú János később még szól, majd ott teszem meg idevonatkozó észrevé­teleimet. F. Á.) Az ugyancsak Kutyaszo­rító címen megjelent dolgozat írója - miután egy lélegzetvétellel állítja azt is, hogy a magyar kormány csak Moszkva bábja, meg azt is, hogy ugyanez a kor­mány részlegesen visszaállította Ma­gyarországon a kapitalizmust, s ez utóbbiban - úgymond - még a gaz nyu­gati bankárok is részt vesznek kölcsö­nök folyósításával, arra a következte­tésre jut, hogy „el a kezekkel Csoóri Sándortól! Mert ő egyedül többet ér és jelent a magyar népnek, mint a jelenle­gi bábkormány." (A Nemzetőr című lap­ban megjelent cikk idevonatkozó része így szól: "... a mai magyarországi adminisztrá­ció, helyzete és körülményei miatt nem al­kalmas a magyar nép érdekeinek képviseleté­re és védelmére. Hatásköre csak odáig terjed, hogy a Szovjetunió érdekeinek feltétlen ki­szolgálása, a belföldi és külföldi magyarirtás tűrése, támogatása és végrehajtása (abor­tus!) fejében, az új osztály hatalmon és jólét­ben tartása érdekében, a kapitalizmus részle­ges visszaállításával, nyugati kölcsönökkel és nem egy más fontos terület elhanyagolá­sával (pl. egészségügy) egyedüli céljának te­kintse, hogy az ország lakosai feleehessék és ihassák magukat - mint ezt utóbbi idők film­jeiben és TV-ripotjaiban szégyenkezve lát­hatjuk - és bágyadtan emésztve tűrjék job­bágysorsukat." S. A.) Mi a hamisítás? Az ilyképp méltatott szerző politikai tudata és műveltsége bármennyire bi­zonyíthatóan híján van is a nyilvános politizálásra képesítő történelemisme­retnek és az ismeretekből ugyancsak kötelezően levonandó tanulságoknak, az talán hazaszerető és nemzeti ön­fenntartó ösztöneit mégis felrázhatná, hogy ugyanannak a cikknek a beveze­tőjében, amelyben őt védelmükbe (!) veszik, olyan módon támadják a Szov­jetuniót, ahogy azt egy globális politi­kai összefüggésekben gondolkodó nyugati értelmiségi sohasem tenné. A Nemzetőr ugyanis Csoórit visszhan­gozva azt írja, hogy a Szovjetunió inter­nacionalizmusa harsány és igézetes, de hamisításon nyugszik. (A harsány, az igézetes és hamisítás szavakat Csoóri Beve­zetőjében maga is használja, s a következő gondolatmenetben fordulnak elő: A be nem avatkozás „szent elvének" a jóváhagyásá­ban mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhisze­mű dilettantizmusa, a másodikat a har­sány és igéretes, de hamisításon nyugvó in­ternacionalizmusa miatt. Bedel­ Smith ame­rikai küldött az 1946-os párizsi béketárgya­láson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára nehezen érti meg, hogy a faji kisebb­ségek fönn akarnak maradni, amikor asszi­milálódhatnak. " Tősgyökeres amerikai lán­­gelméjűség! Roosevelt özvegye az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának akkori elnöke ugyanazt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszte­letben tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak kinyi­latkoztatására. " F. A.) Mi a hamisítás? Az, hogy 1945-ben Európa nagyobbik felét, köztük ezt az országot is a Szovjetunió szabadította fel? Vagy talán az nem igaz, hogy a szovjet külpolitika meghatározó alap­vonása a nemzeti felszabadító mozgal­mak támogatása? Mi az, hogy harsány és igéretes? Ép­pen a legújabb történelmi kutatások bi­zonyítják, hogy a Szovjetunió egyetlen félrevezető gesztust sem tett 1945-ben abban a vonatkozásban, hogy a máso­dik világháború politikai szaldója mu­tathatott-e akárcsak egyetlen pontnyi kedvezményt is - szomszédaival szem­ben - Magyarországnak. Ez lehet fáj­dalmas, mert a Horthy-korszak hagya­tékát e tekintetben is át kellett venni. De ezért a Szovjetuniót támadni­­ po­litikai balgaság. A szerzőtől meg kell kérdezni: nem gyötrelmes-e az a tudat, hogy kezéből most olyan írást adott ki, amire üdvözlő egyetértéssel reagálha­tott egy nyilas? A felállított egyenletnek nem olyan próbája ez, amelynek isme­retében még akkor is vissza kellene ret­tenni tézisei következményeitől, ha a tények és a lehetőségek egyébként po­zitív és progresszív visszaigazolást nyertek volna?... (Hajdú János olyan „egyenletet" állított fel, amelynek egyik tag­ja, a „nyilas", ebben a konkrét esetben ha­mis. Nincs kétségem aziránt, hogy nyilasok, a nyilasokra jellemző érzelmi és tudati men­talitások hordozói 1983-ban is léteztek. De ott is nyilast kiáltani, ahol csak polgári de­mokrata ellenfelek vannak, jó szolgálat a va­lódi nyilasoknak. A Hajdú által felállított egyenlet tarthatatlanságát az azóta bekövet­kezett események ékesen bebizonyították. Ugyanis a sokáig nyilasként kikiáltott Nemzetőr emigráns lap főszerkesztőjét, Kecskést Tollas Tibort a szabad Magyaror­szág köztársasági elnöke, Göncz Árpád 1991. június 30-án a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített zászlórendjével tüntette ki. Szegény Göncz Árpád! Egy nyilast ki­tüntetni! Hogyan követhetett el ekkora „ba­kit"? F. Á.) Amit a józan ész diktál (Hajdú János tanulmányának utolsó ré­széből csak egy bekezdést idézünk. Azt, amelyben gátlástalanul kimutatja szemé­lyes ellenszenvét Csoóri Sándorral szem­ben. S még csodálkozva méltatlankodik, hogy ezek után Csoóri nem hajlandó vele szóba állni? F. Á.) ...Meggyőződésem, hogy a mai ma­gyar közvélemény sokkal körültekin­tőbben tájékozódó, semhogy jelentős rétegei hagynák magukat átterelni a Csoóri által sugallt politika útjára. Csoóri Sándor - azt hiszem - túlságo­san is messzire jutott az önszuggesztió révén sámán-vátesz szerepének kidol­gozásában, semhogy reálisan tudná ér­zékelni megnövekedett - szerencsére megnövekedett - képességünket nem­zeti érdekeink racionális és fegyelme­zett érvényesítésére. Legalábbis pamf­­letjében semmi jele nincs ennek. Holott a racionális hazafiság elmélyítésére vál­lalkozni napon is költőhöz méltó fel­adat volna.'' Hajdú Jánosnak szinte minden mon­data fdváítja a gondolkodó olvasó ellen­érzését. Hogyan akar a többpártrend­szerű politikai küzdőtérre lépni az, aki ennyire nem képes belátni és beismerni egykori torzításait és ma is ezzel a szel­lemiséggel akar választókat toborozni? Május 8-ig van időnk elgondolkozni azon, hogy a mai magyar demokráciá­nak ilyen nézetek képviselőire van-e szüksége. ifj. Fasang Árpád T­ények és érvek a választási kampány (torzító) tükrében II.­ ­A Hajdú János: Utószó egy előszóhoz, az Élet és Irodalom 183. szeptember 16-i számában megjelent írása több mint másfél oldalt tesz ki, így annak teljes terjedelmű közlésére - hely hiányában - nem válalkozhatunk. Három tematikus egységet azonban teljes terjedelmében idézünk. Észrevételeinket - Csoóri Sándor és Duray Miklós gondolatainak segítségül hívásával - zárójeles megjegyzésnek szánjuk és az olvasóra bízzuk a végső következtetések levonását Célunk az, hogy Hajdú Jánost Hajdú Jánossal cáfoljuk meg. Szólaljon meg hát a nyitány, gördüljön fel a függöny egy műfaját nehezen meghatározható (a tragikomédiához közel álló) darab bemutatására. IV. évfolyam, 45. szám J//­ 1994. február 23., szerda ÁLLÁSPONT

Next