Új Magyarország, 1994. augusztus (4. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-06 / 183. szám
14 IV. ÉVFOLYAM, 183. SZÁM magazin 1994. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT „A magyar irodalomnak terebélyes fája nőtt Nyugaton, de... A fiatalok, akikben megszólal az írói küldetés tudata, az érvényesüléshez szószéket keresve, a nemzetitől idegen lapokhoz kényszerülnek. Őrségváltás előtt vagyunk, amelynél a jövő érdekében nem nélkülözhetjük a fiatal írókat. De ehhez szószék kell..." (Szitnyai Zoltán: 1893-1978) HABENT SUA FATA LIBELLI! - régtől fogva igaz, hogy a könyveknek is megvan a maguk sorsa. A „rázósabb"alkotásokat minden korban üldözték a művészetekkel is szemmel tartó diktátorok: szobrokat öltöztettek föl, festményeket módosítottak, vitatkozó, kételkedő emberek kerülhettek máglyára és hasonló sorsra juthattak nyomdatermékek. Magyarországon a két világháború közötti években, ha nem is túl gyakran, de előfordultak sajtóperek, elkobzások, terjesztési tilalmak, de a szellemi alkotások különféle árnyalataira való törekvést a hatalom ritkán gátolta, büntette. Alkalmasint néhány hetes, hónapos fogházra ítéltek írókat, ám ezt senki nem vette komolyan, mert a börtönben is róhatták a sorokat. Kevesen tudják, hogy 1934 őszén a Markó utcai cellamagányban vetette papírra Veres Péter Az alföld parasztsága című eszmefuttatását. Lehetne bírálni az 1920-tól Szálasi „nemzetvezetői" kinevezéséig tartó korszak egyfelől kultúrfölényes törekvéseit, másfelől a silány lektűrirodalom (ponyva) terebélyesedésének engedélyezését, de azt el kell ismerni, hogy nem parancsokkal formálták az ízlést. Jól megfértek egymás mellett a népiek és urbánusok, valamennyi alkotó megtalálhatta a műveinek gondozására vállalkozó kiadót, vagy saját pénzéből is fizethette a nyomdaköltséget. Ez a nemzedék főleg annak okán szemlélte gyanakvással az 1945 utáni politikai fordulatot, mert az otthon maradottak gyorsan észrevették, hogy az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag törekvését sutba vetik az egyeduralomra törekvők, s nem az lett többé elsődleges, „ami szellemben érték és magyar". Az ismét vesztett háború borzalmaiból eszmélődő nép jóideig nem törődött a tollforgatók viaskodásával, hogy a tegnapi „nyugatosok" miért tartják távol magukat Sinka Istvántól, Erdélyi Józseftől, vagy az „újholdasokból” kik barátkoznak a Szovjetunióból visszatértekkel: Illés Bélával, Gábor Andorral, Gergely Sándorral. Lukács György és Révai József viszont kihasználták a huzakodást: fokozatosan csöpögtették a köztudatba, hogy „A megdőlt rendszer irodalmától az újnak el kell határolnia magát". A Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya 1945-ben adta ki az első és második jegyzékét „A fasiszta, szovjetellenes és "antidemokratikus sajtótermékek"ről, majd harmadik, sőt negyedik lista bővítette az előbbieket. Sokan estek áldozatul eme rendeleteknek: Gábor Áront az 1941-ben megjelent, Túl a Sztálin vonalon című hadiriport kötete miatt tartóztatták le 1945. augusztus 7-én az oroszok és koholt vádak alapján sokéves kényszermunkára ítélték. A hírhedt Gulágról 1960-ban térhetett haza. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a két nagy rivális, Püski és Cserépfalvi sem úszta meg a dorgálást. Az előbbinek azt rótták vétkéül, hogy kiadta Bary József vizsgálóbíró emlékiratait a tiszaeszlári bűnperről, és hosszú éveken át elősegítette olyan „jobboldali érzelmű" írók műveinek kiadását, mint Kodolányi, Sinka, Erdélyi, Féja, Németh László. De a baloldaliságát hangoztató Cserépfalvi is hiába mondogatta, hogy ő gondozta József Attila verseinek többségét, nála kapott először nyomdafestéket a Csendes Don. A büntetni akarók csak azt nézték, megjelentette a második zsidó törvény szövegét a hozzáfűzött magyarázattal, továbbá Málnási Ödön két könyvét is, noha tudta, hogy a történész Szálasi Ferenc egyik tanácsadója, és ő jegyezte Matolcsy Mátyás egy kötetét is. (A szerző a Nyilaskeresztes Párt vezető tagja volt!) Csupán elméleti kérdés azt latolgatni, hogy az 1945-től 1948-ig Nyugatra távozott tollforgatókból mennyien kerülnek vádlottak padjára, a közlési tilalommal büntetettek közé, ha maradnak. Nem lehetett kiszámítani, hogy miféle szempontok figyelembevételével küldtek börtönbe, vagy emeltek mennyire értelmiségieket. Ragyogó példa erre a két jeles történész esete, hiszen Hóman Bálintot népbírósági perben nyilvánították háborús bűnösnek, Szekfű Gyulát viszont 1945 után kinevezték Magyarország első moszkvai nagykövetének. Egyikük 1951 júniusában halt meg a váci fegyházban, másikukat kirakatemberként engedik zülleni, hogy súlyos alkoholizmusa vigye 1955-ben sírba. Mi lett volna, ha Alföldi Géza (1944 őszén a Szálasi-kormány propagandaminisztériumának államtitkára), Nyisztor Zoltán katolikus pap (1945-1946-ban a politikai rendőrség és a szovjet katonai hatóságok foglya), Nyírő József (az erdélyi magyarság védelmezőjeként a románok üldözték), vagy a Nyugat felé hátráló seregben tisztként szolgáló tollforgatók döntenek úgy merő hazaszeretetből, hogy nekik a szülőföldjükön kell vállalni sorsukat. Nincs erre felelet, de az tény, hogy ezekből a hontalan írókból egészen az 1990-es rendszerváltásig nagyon keveseknek adtak lehetőséget az otthoni bemutatkozásra. Bocsánatot sem kaptak az „ötágú síp" hasonlatának elméletével vitatkozók, mert a távolból is azt figyelték, hogy miféle emberek nyálazzák a csutorát. „Tanult zenészek" lévén tudták: ez a hangszer azért szól hamisan, mert az ötágú sípba is egyfelől fújják a levegőt. A következetesen „látók" közé tartozott - és így lesz ez már végső leheletéig - az Erdélyben. Válaszúton 1908. január 8-án született Wass Albert. A gimnáziumot Kolozsvárt végezte, majd a debreceni agráregyetemen tanult. A diploma kézhezvétele után a jelentősen megcsappant birtokra tért vissza: nagyapja még hatezer holdon gazdálkodott a Mezőségen. Grófi rangot a később szentté avatott László királytól kapta családja. A fiatal arisztokrata megtapasztalta az első vesztes háború határmódosító következményeit, mert a Romániához csatolt területeken kisajátították a nagyobb, öröklött földeket: nekik 200 hold legelőt és 800 hold erdőt hagytak. De a sok adósság mellett ebből is jutott kenyérre. Wass Albert a harmincas évek közepén csatlakozott a Szépmíves Céh alkotóihoz. Alapító tagja lett a csoportosulásnak és egyre-másra jelentek meg könyvei, cikkei, tanulmányai. Először versekkel jelentkezett, de később szinte csak prózai művei láttak napvilágot. Baumgarten-díjat is kapott 1940-ben a Farkasverem (1934) című regényéért. A magyar honvédség egyenruhájában lépte át 1945 húsvétján az osztrák határt, és ettől kezdve tartozott a menekültek seregéhez. Németországban, fizikai munkásként dolgozott 1951 augusztusáig, ekkor utazhatott négy fiával Amerikába, de nem tudott angolul. Farmon kapott munkát, csinálta. Később tanár lett a Florida Military Academy katonaiskolában, aztán, 1957 januárjában katedrát kapott az University of Florida egyetemen, ahol német és francia irodalmat, történelmet tanított. De közben mindig írt, kilincselt, szervezett, mert szomorúan tapasztalta, hogy Erdélyről, a kisebbségbe kérettekről - ha azok magyarok - semmiféle sajtótermékben nem közölték észrevételeit angolul. A Magyar főnemesek az emigrációban című, 1983-ban megjelent vaskos interjúkötetben azt mesélte Dunai Ákosnak, a Katolikus Magyarok Vasárnapja hetilap akkori szerkesztőjének: - 1963 tavaszán skót-amerikai új feleségemmel Miamiban voltunk, ahol ünnepi szónoka voltam a magyarok március 15-i ünnepségének. Műsor után egy fiatal magyar odajött hozzám, s könnyes szemmel mesélte, hogy levelet kapott otthonról, Kolozsvárról. Édesanyját agyonverték a román rendőrök az utcán, mert magyarul beszélt. Hazamenet elkeseregtem ezt a kocsiban mellettemülő feleségemnek. Nagyot sóhajt, rámnéz: „And what are you going to do about it?” Mit tehetek, vontam meg a vállamat bús magyar módra. „Megmondom, mit tehetsz, fogd be a szádat és ne beszélj róla. Elég panaszkodást hallottam tőletek magyaroktól, nem akarok hallani többet. Vagy tegyetek valamit, vagy hallgassatok!" Igazi skót beszéd volt ez. A skótok mindig „tesznek", sohasem „beszélnek". Vezettem a kocsit hazafelé, s hallgattam. Aztán úgy egy jó óra múlva ezt mondtam neki: Hát valamit megpróbálhatunk. Azt amit Erdélyben esi Borbándi A magyar emigráció életrajza 1945-1985 náltunk az első világháború után, amikor megalapítottuk az Erdélyi Szépmíves Céhet. Mindenki előre befizette a tagdíjat, s az egybegyűlt tagdíjakból kinyomtattuk számukra a könyveiket. Ha találok ebben az országban csak ötszáz magyart, aki hajlandó előre lefizetni tíz dollár tagdíjat, kiadhatunk ebből évente két, talán három könyvet is!" Így született meg az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, és 1964-ben három könyvet adtak ki, köztük Zathureczky Gyula (1907. júl. 5-1987. jún. 6., író, 1951 augusztusától 1972 júliusáig a SZER munkatársa) helyzetelemzése is napvilágot látott. A Transylvania, the Citadel of the West volt az első olyan angol nyelvű írás, amely hiteles tárgyilagossággal ismertette Erdély helyzetét, történelmét. Ebből a füzetből a floridai képviselő 500 példányt vitt Washingtonba és ott osztotta az amerikai honatyák között. Közel nyolcvan szenátor és képviselő, valamint a Fehér Ház illetékese küldött köszönőlevelet a figyelmességért, de nem merő udvariasságból jelentkeztek. A Czéh hűséges támogatói először évi 10, majd 20 dollárral járultak a tetemes költségekhez, ám mint annyi más jó kezdeményezés, ez is fölmorzsolódott a közönyön, az anyagi áldozatokra is képesek hevesülésén. Pedig, ha valamennyi erdélyi menekült, akok Észak-Amerikába, a gazdaságilag fejlett nyugati államokba kerültek, csupán egy szolid ebéd vendéglői árával járult volna hozzá a könyvkiadáshoz, akkor... Fölösleges a választ ragozni, mert belefacsarodik szívünk, lelkünk, hiszen jól tudjuk, hogy az „életünket és vérünket, de a zabot már nem" magatartásúak általában ismerték az írói felelősségből, tisztességből példát mutatók műveit. A hatvanas évektől egy nemzedéknyi időn át a legolvasottabb nyugati szerzők első helyein Márai Sándor, Wass Albert, Gábor Áron, Tollas Tibor, Szitnyai Zoltán, Dunai Ákos osztoztak, továbbá Mindszenty József és Horthy Miklós az emlékirataikkal. Még a legádázabb hecczsurnaliszták is meghátráltak, amint a mérhető siker került szóba, de minden adandó alkalommal hírlapi hajszákban támadták a valamiért éppen célbavetetteket. Wass Albertet is gyakorta kaszabolták: alig érkezett Amerikába, a Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélése miatt följelentették, hogy antiszemita és ezt megtetézték a románok kiadatási kérelmével, mert 1946-ban, Kolozsvárt negyvenkettedmagával (köztük volt az apja is) halálra ítélték. Ezeket a papírokat az igazságügy-minisztériumban valaki eldugta a fiók aljára és ott is maradtak volna, de az Erdélyi Világszövetség megalakulása után (1970-től) többfelől ágyúzták. A magyar kormány részéről „félbolond irredenta" becsmérléssel nevezték fasisztának, a „Special Task Force" nevezetű nácivadász szervezetnél pedig a kiutasításra vonatkozó javaslatot latolgatták, arra hivatkozva, hogy bevándorlásakor letagadta háborús ésnépellenes múltját. Ez a jól szervezett össztűz 1979 októberében történt, aztán hirtelen csönd következett. Dunai Ákos könyvében a folytatásról is említést tett: - ...néhány itteni élelmes fiatal újságíró, kik mellettem álltak, többször is felhívták a román követséget, s megtudták onnan, hogy ők örömmel átvennének s hazaszállítanának engem, hogy végrehajtsák az ítéletet, azonban a halálos ítéletről nem tudtak értesíteni, mert nem tudták a címemet, de nincs tudomásuk arról, hogy tagja lettem volna bármiféle „náci pártnak". „Bűneimet" 1940-ben „követtem el, amikor a magyar hordák rátörtek Erdély békés román lakosságára és utasításomra vérfürdőket rendeztek". A falubeliek, az astori amerikaiak pompásan mellettem álltak 1979 őszétől. Két újságírót például sörétes puskával kergettek ki a faluból, mert távollétemben fényképezni merték házamat. S ha idegen jön, és egy boltban vagy valahol utánam érdeklődik, még ma is el- fölhívnak engem, s megkérdezik, mit tegyenek az idegennel: küldjék fel hozzám, vagy kergessék el? Gyermekeim szemében én valami Don Quijote-szerű vén, bolond, kardot csörtető, dárdát lengető, páncélos, idejétmúlta hős vagyok, kit aggódó szeretettel tisztelnek és csodálnak. De követni...? Mit szólna a világ! Ahogyan Fáy Ferenc, úgy Wass Albert sem tudott, akart szűkebb hazájától elszakadni. Valamennyi jelentősebb regényében Erdéllyel foglalkozott. Ember az országút szélén (München, 1950), Adjátok vissza a hegyeimet! (Bad Wörishofen, 1949), A fontinelli boszorkány (Buenos Aires, 1950), Elvész a nyom (Cleveland, 1954), Kard és kasza /// (Astor Park, 1974-76) című köteteit többször is kiadták, néhányat lefordítottak angolra, spanyolra, németre. Nyírő József és Tamási Áron furfangos székelyeinek humora, derűs nyugalma is ott lelhető néhány könyvébe, bizonyítékául annak, hogy költő is, bár csak az 1948-ban, Kölnben megjelent, A láthatatlan lobogó az ismert versgyűjteménye. (200 számozott példányban hagyta el a nyomdát 1948-ban a Százéves M az ismeretlen bujdosóról, de ez a verseskötet olyan könyvészeti ritkaság, hogy a lexikonokban sem említik! Alkalmanként később is papírra vetette rímes gondolatait, mert vallotta és hirdette, hogy az lesz gyökértelenül hontalan, aki elszakad az anyanyelvtől és legföljebb csak álmaiban, imáiban keresi az ikes igéket. Nehéz kideríteni pontosan, hogy miként is kapott lábra a hír 1992 májusának közepén: elhunyt Wass Albert, az erdélyi származású magyar gróf és író. A Nemzetőr (München), illetve a Szabad Európa Rádió egyik szerkesztője arra kért, búcsúztassam el a magatartásában, büszkeségében, méltóságában mindig arisztokratának maradt férfit, de bánatomban elkövettem azt a hibát, hogy nem ellenőriztem a szóbeszéd valódiságát. Öreg masinám elé ültem és minél inkább töprengtem a hozzá méltó szavak összerakosgatásán, úgy gyámoltalanodtam, kerestem tétovázva a betűket. A SZER Kutatóosztályán alaposan átnéztem a nyolcvanas évek végétől megjelent sajtótermékeket, folyóiratokat, hogy hol, kik adtak egyfajta elégtételt a Céh alapítótagjának, a jogfolytonosságot tovább őrizőnek. Nem kényeztették el még parányit sem, csupán az Amerikában élő híveinek egyike támogatta két könyvének hazai megjelenését 1990-ben (Faninelli boszorkány, Halálos köd Holtember partján), de a sok évtizedes magyarság szolgálatát, munkásságát értékelő dolgozat csak a Délsziget 1989/15. számában kapott helyett. (A szerző, Dunai Ákos 1989. október 4-én autóbaleset következtében hunyt el München közelében, 32 évesen távozott a földi létből!) Hazai földön utoljára Makay Gusztáv írt Wass Albertről 1944-ben a Magyar Csillagban, majd a Benedek Marcel szerkesztette Magyar Irodalmi Lexikon harmadik kötetében (1965. Budapest, 562. oldal) egy hasábon át foglalkoztak vele, de erősen posztsztálinista stílusban, és kis híján lefasisztázták. A „spenótnak" csúfolt, a Magyar Irodalom Története sorozat IV. kötetében (Budapest, 1982.) már szolidabb hangvételben ecsetelték pályafutását (360-361. oldal), ám feltehetőleg azért kegyelmeztek neki, mert Ember az országút szélén című regényében azt fejtegette, hogy a két világháború közötti rendszer „az úri osztály csődje volt". Szerencsére Wass Albert nem halt meg 1992 májusában, két esztendővel később, az életútját összegző tanulmány készítésekor is jó egészségben figyelte a második demokratikus választás végkimenetelét, és azt üzente haza: „az idő lemarja a gyomokat. / A víz szalad, a kő marad, / a kő marad." (Folytatjuk) Hajnal László Gábor: Lehen az író hami akarat! (Kik és miért maradtak mindmáig szellemi száműzetésben?) I KOSA kIADÓ WASS ALBERT lyOfT* 17 s/am 1V9. tíiojüs 23. Catholic Hunsarians’ Sunday KIADÓHIVATAL • EDITORIAL OFFICE P.O. Box 42067 Cleveland. Ohio 44142 Tel.r (216) 243-2646 • FAX: (216) 243-7182 (USPS 291-640) ino 17 V 23. 19Á3 Egye« szAfo Ara: 70cent A külföldi magyaraAgkatohktta hetilapja Catholic Hungarian Weekly in Norm Aiihtí Prio of one c»>py: 70 cema