Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-17 / 218. szám
Legyen az iró hasznos akarat! (Kik és miért maradtak mindmáig szellemi száműzetésben?) „A magyar irodalomnak terebélyes fája nőtt Nyugaton, de... A fiatalok, akikben megszólal az írói küldetés tudata, az érvényesüléshez szószéket keresve, a nemzetitől idegen lapokhoz kényszerülnek. Őrségváltás előtt vagyunk, amelynél a jövő érdekében nem nélkülözhetjük a fiatal írókat. De ehhez szószék kell..." (Szitnyai Zoltán: 1893-1978) „EGY ÉNEKESEN SZÓLÓ, EGY HATALMAS POÉTA / TÖBBET VÉGHEZVISZEN, MINT SZÁZEZER SENEKA!" - figyelmeztette jövőbelátón honfitársait a 18. század végén Bessenyei György (1747-1811), a bécsi magyar testőrség tagjából költővé és a felvilágosodás vezéralakjává lett nemesember. Vajon mire alapozta ezt a megállapítását a sokáig csak fegyverforgatáshoz értő, a parancsokat gondolkodás, feleselés nélkül teljesítő katona?! Különös lélektani jelenség, hogy az unalmas őrszolgálatokban, börtönökben, hadifogoly- és menekülttáborokban mily sokan keresték a rímek barátságát. Talán nem véletlen, hogy a szabadságukért, hazájuk védelméért több évszázadon át küzdő népeknél fontos szerepe volt a verseknek, mert a végvári magányban (Balassi Bálint) és az öldöklő csatatereken a megszenvedett nappalok-éjszakák-tapasztalatok hitelesítették. De még ennél is bonyolultabb a helyzet a valamiért rács mögé kerültek esetében, hiszen elzárva a családtól, barátoktól, a külvilágtól, kevés önmegtartó kapaszkodójuk maradt a sorsuk jobbításán komolyan töprengő raboknak. A politikai foglyok némelyikénél pedig (mióta csak létezik az efféle ítélet) az ál-lmatlan éjszakákon, a megalázottság sebeit gyógyítgató zsibbadtságban előtüremkedtek a visszatoloncolhatatlan szavak. Magyarországon soha nem volt egyszerre annyi értelmiségi és az „angyalbőrből" kivetkőztetett hivatásos katona börtönben, mint a második világháborút követő tíz esztendőben. A cellákban hosszú évekre összezártak észjárása, kora, politikai nézetei általában ritkán egyeztek ezekben az években (Oszd meg és uralkodj!), ám az idő múlásával közös szórakozást leltek abban, hogy elkobozhatatlan szellemi zugáruként verseket fabrikáltak. A recski kényszermunkatábortól Kistarcsáig, a hírhedt gyűjtőfogháztól a Markó utcai intézményig szívszorító költészet formálódott. A Nemzetőr kiadásában megjelent FÜVESKERT (Bécs, 1957) antológia szerkesztője. Tollas Tibor visszaemlékezéséből idézünk rövid fejezetet: „1954-ben, a bányából visszatoloncolva, , a váci fegyházban sorsszeszélyből összekerültünk páran verskedvelő fiatalok. Az enyhülés lehetővé tette, hogy a munkaidőből elcsent percekben, séták alatt átkiáltott szavakban és este a közös zárkák vitáiban valamiféleirodalmi élet induljon meg. Pótolni akartuk az elvesztett éveket, az elrabolt ifjúság veszteségeit. (...) A munka minden részlete illegálisan folyt. Lopni kellett a papírt, lopni a tintát s lopni az időt a megírásra. Akéziratok hozzám futottak be, rendszerint toalettpapíron. Ezekből kellett szalmazsákon kucorogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznom. Zárkánk ajtaja előtt figyelőről kellett gondoskodni, ki veszély esetén riaszt, így nem is egyszer semmisült meg gyalsan több hónapi munka eredménye is. Az első kötet negyedévig készült. A siker minden nehézségért kárpótolt. A fiatalok lelkesedése, a kötet nyomán keletkező érdeklődés, újabb és újabb munkatársak szemérmes jelentkezése, további munkára serkentett bennünket. Összesen 12 kötetünk készült el a szabadságharc kirobbanásáig, amelyből sajnos csak hármat sikerült kimenteni...!" Szabó Lőrinc szerint a világ tele van versekkel, csak meg kell hallani, és aki képes a hangokat, ritmusokat, gondolatokat sorokba rendezni, az a költő. Az más lapra tartozik, hogy az ízlésdiktátor kritikusok hogyan vélekednek a FÜVESKERT alkotóiról, bár azt a tényt nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy külhoni kiadású magyar könyvet mindmáig nem fordítottak le annyi nyelvre, mint ezt az antológiát. Németül (Im Frührot, München, 1957), oroszul (Bratia po Krovi, Buenos Aires, 1958), olaszul (II Giordano Erbaso, Firenze, 1958), spanyolul (Siras en las Catacumbas, Buenos Aires, 1959), norvégül, dánul (Trostalt, Ed., Oslo, 1959), angolul (From the Hungarian Revolution, New York, 1966). A szerkesztő, Tollas Tibor ebben az antológiában közölt versével - Bebádogoztak minden ablakot - került menekülése után a leghíresebb emigrációs lírikusok élvonalába olyannyira, hogy rajta kívül senkinek nem adatott meg az évtizedeken át tartó töretlen siker. Ezt a versét valamennyi októberi megemlékezésen szavalták, miközben odahaza a szigorúan tiltottak csoportjába tartozott. Könyveit becsempészni, róla a nyilvánosság előtt beszélni nagyobb bűn volt, mint egykoron a pápai vizeken kalózkodni. Tevékenységét - szerte a világon vitatták és dicsérték, veszekedett dühvel vicsorogtak rá és szerették. A fanyalgó ítészek azt rótták vétkéül, korszerűtlen versezettel törekszik a népszerűségre, könnyen megjegyezhető, fülbemászó ritmusokkal (ahogy a két világháború között Papp-Váry Elemérné és társai) akar az érzelmekre hatni. „Mint koporsóba be vagyunk szegezve, / Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. / Simogatnánk a sugaras napot, / S bebádogoztak minden ablakot." Tollas Tibor 1920. december 21-én született a Borsod megyei Nagybarca községben. Apja, Kohlmann Tamás ezredes azzal büszkélkedhetett, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt, 1848-ban táborkari honvédezredesként harcolt az osztrák és orosz seregek ellen a magyar szabadságért. A kamaszodó fiú is folytatta a családi hagyományt és a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolából Budapestre, a Ludovika Akadémiára került, ahol 1941-ben avatták hadnaggyá. Különféle hadibeosztásokban kapott feladatokat és 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét kezén súlyosan megsebesült. A háború után, az úgynevezett demokratikus honvédség tisztjeként szolgált, de 1947-ben hamis vádakkal letartóztatták és 10 év börtönre ítélték. A politikai perek felülvizsgálatakor, 9 esztendő múltán szabadult 1956 júliusában. A forradalom napjaiban összekötő tiszt volt a budapesti Nemzetőrségnél és november elején lapalapításra hívta össze a Füveskert szerzőit, de az újság végül külföldön, bécsi szerkesztéssel jelent meg Münchenben 1956. december 1- én. Azóta irányítja folyamatosan ezt az örökös támadások kereszttüzében létező sajtóterméket, járta a földkerekség magyarok lakta településeit. Magyarországon egészen a rendszerváltásig politikai ellenségnek nyilvánították, a „spenót"-nak csúfolt Magyar Irodalomtörténet IV. kötetében pár sorban „elintézték" az akkor már öt kötetes Tollas Tibort, „...nemegyszer szélsőséges hangon, tónusban támadt és támadja a hazai politikai eseményeket és kulturális életet. Elsősorban ez a tény biztosít népszerűséget a költőnek, legalábbis az ún. .szabadságharcos' emigráció köreiben." Bizonyos csoportok, feltehetőleg otthoni buzdításra és javarészben hamisított okiratok fölhasználásával azzal próbálkoztak a hatvanas évek közepétől, hogy besározzák, erkölcsi hitelét kikezdjék. Vele együtt akarták a Szabadságharcos-, valamint a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetsége vezetőit kátyúba rántani, mert szinte mindahányan katona-, illetve csendőrtisztként szolgáltak a Horthy-rendszerben és később pedig konokul harcoltak a kommunisták egyeduralomra törekvése ellen. Az 1956-os népfelkelés leverése után viszont a nyugatra menekültek támogatásával számos akciót szerveztek annak érdekében, hogy az ENSZ-ben tűzzék napirendre a kivégzett fiatalkorúakat és nőket sújtó barbárság elítélését. Csaknem tízmillióan tiltakoztak a világon egyedülálló guillotine-törvény ellen, ismét összefogott 94 nemzet és a magyar üggyel foglalkozást az UNO Különbizottsága 12:4 arányban megszavazta. A Nemzetőr kezdeményezését olyan lapok támogatták, mint a Neue Züricher Zeitung, a Gazette de Lausanne, a Frankfurter Allgemeine, a Figaro, a Le Monde a Crist und Welt, a Die Zeit. Mindezzel párhuzamosan a Rákóczi-lobogók mintájára hímzett selyemzászlót hordoztak végig 1959-től Amerika nagyvárosaiban a bitóra juttatott Tóth Ilona nevével és az akkori alelnök Nixon is fogadta a magyarok küldöttségét. Kádáréknak - érthető okokból - ez nem tetszett, mint ahogy a Gloria Vidis 1956 című antológia (München, 1966) kiadása sem, hiszen ebben a világ számos híressége, köztük a baloldaliságból kiábrándultak is szerepeltek költeményeikkel, véleményeikkel, hangsúlyozván az eltiport forradalom jelentőségét. Rengeteg bírósági tárgyalás és idegölő esztendők után csillapodtak, de nem szűntek meg végérvényesen a vádaskodások, ugyanakkor Tollas Tibor „kinőtte" magát. A Csak ennyi fény maradt (Brüsszel, 1959), a Járdaszigeten (München, 1967), kötetei után napvilágot látott Eszterlánc (München, 1969), az Irgalmas fák (München, 1975) és az Évgyűrűk (München, 1979) már elvitathatatlanul igazolták a tiszta hangot, tehetséget. Ekkoriban került kapcsolatba a „búvó patak" nemzedék bátrabbjaival, azokkal, akik nyugati útjaikon merték fölkeresni és tartották vele a kapcsolatot, hiszen az emigráns magyar sajtótermékek közül elsőként a Nemzetőr adott hírt az 1989. május 18-19-én tartott „sorsfordító" lakiteleki találkozóról. A későbbiekben aztán egyre szorosabb lett ez a barátság a Fiatal írók József Attila Köre és majdani JAK néhány tagjával, de leginkább Lezsák Sándorral. Fontos erről említést tenni, mert a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben a Katalizátor Iroda gondozásában a Forgószélben (München, 1983) és a Varázskor (München, 1988) kötetei féligmeddig szamizdat kiadásban ismét megjelentek, ám utána, amikor hivatalosan már nem tekintették „ellenségnek" Magyarországon, irodalmi körökben csöndes közömbösséggel figyelték sikeres otthoni előadóestjeit. Rangosabb folyóiratok nem kértek tőle verseket, „elmulasztották" tárgyilagosan bemutatni a bő negyven esztendő termését, csupán a lakiteleki Antológia Kiadó vállalta 1992-ben, hogy Hazafelé címmel sajtó alá rendezzék a 275 oldalas könyvét. Tollas Tibor és Lezsák Sándor barátsága közismert, miként az is, hogy az MDF kormányzásának éveiben filmet készítettek életéről a Gulyás-testvérek (bemutatta a televízió), gyakran utazott haza és nagy lelkesedéssel találkozott az elcsatolt területeken élő magyarokkal, örült amikor interjúkat készítettek vele, boldogan vette át a magas állami kitüntetést, de költészetének alapos elemzése, méltánylása elmaradt. Pedig azt remélte, hogy a vérbe fojtott forradalom után felnövekvő nemzedékek töprengő elfogulatlansággal olvassák a hontalanságban is népükért gürcölő, ám a szülőházából politikai okok miatt kitagadott tollforgatók írásait. Mentőtanúknak hitte az otthoni értelmiségiek többségét, hogy legalább ők fölmentik a hamis vádakkal körbenyilazott emigránsokat és csak a művek minőségét tekintik mérvadónak. Csalódnia kellett, mint rajta kívül oly sokaknak: „A kör bezárul, nincs vég és kezdet, / nincs zord halál, csak téli álom. / Szivárvány hídján a remény reszket afény gyűrűje csupasz ágon." Tollas Tibor pálya-, kor- és sorstársa az 1920. július 25-én, Kőröshegyen (Somogy vármegye) született Csenevi Rudolf. Budapesten nevelkedett, jogi tanulmányokat folytatott és a háború kezdetekor önként ment a frontra. A fegyverletétel napjáig harcolt azért, amiben hitt, majd Nyugatra került csapatával. Az ausztráliai Melbournebe 1949 júniusába érkezett, azóta ott él, és volt gyári munkás, állami tisztviselő. Két újságot is szerkesztett: 1950-51-ben a Magyar Harangok, tíz évvel később a Magyar Szó kiadásával bíbelődött, de mindkét lap megszűnt, mert nem akadt a fönnmaradáshoz szükséges előfizető, támogató. Micsoda önrugdosó erőre lett lévén szüksége ahhoz, hogy az anyagi csőd, a kimerültség szakadékénak szélén is verseljen: „Kibontom tarisznyám és megszegem a múltamat." Irodalmunk szegénylegényei azonban szinte mindig büszkék voltak és bőséges elemózsia nélkül is cipelték évszázadokon át a vérfoltos málhákat: „üvegszemek, üvegszemek / könnyezzétek testvéremet." Ideje lenne végre az örökösen durcáskodó kritikusoknak is megérteni a honvágy dalok lényegét, mert nincs miért azon fanyalogni, hogy a hazától régtől távolélőinek nagy élmény lenne ülni a fűszagú árokparton és nézni a Pest felé zakatoló vonatokat. " A „spenót" szerkesztői nem tartották említésre méltónak Csepelyi Rudolfot, de a közkedvelt ausztráliai költőnőt, Novák Máriát (Pókfalva, Zala vármegye, 1922) is kihagyták a lexikonból, noha 1972-ben közös kötetük jelent meg Szüret címmel. (Rajtuk kívül Botond István volt a harmadik szerző.) A lila lelkű helytartók valamiért rájuk is haragudtak, és ez nem véletlen, hiszen a távoli földrészen is őrizték - vigyázzák - magyarságukat, a nyelv tisztaságát. Képtelenek ebben a kegyetlenül anyagelvű világban csak azért káromkodni, trágárul beszélni, mert ez a divat és nem félnek attól sem, hogy az ügető bánat lován ülő tiszta lelkű alkotókat megöli a közöny. „A költő szégyellje magát, / hogy nem tud mást, csak verset írni, / hogy szavába dallamot rejt / és önmagával összevérzi." A magányosok magányosai lennének a becsületesek, a tegnapjaikat nem tagadók?! Napjainkban kinek morzézzák a fájdalom rejtjelzéseit? Korábban azt tapasztalhatták, hogy a vörös palástos keselyűk a vándorok elestére vártak, tehát nem volt szabad elbukni, botladozni. Csepelyi Rudolf a Világmadár (versek, Adelaide, 1983) és a Lassított tűzijáték (válogatott prózák, Melbourne- Sydney, 1990) műveivel befészkelte magát a majdani egyetemes magyar irodalomba. Mostanában - egyelőre - még az elszemtelenedett vámszedők döntenek értékekről, tőlük függ a bocsánat és kegyelet, hiszen a „muszájherkulesek" gőgjével ragaszkodnak pünkösdi királyságukhoz. De az emigrációs magyar irodalom kitagadottjai Csepelyi Rudolf tanácsát vélik fontosnak: El kell tenni az időt, még akkor is, ha ez a korosztály már aligha kóstolgathatja szürcsölgetve a cukrozott napok ízét! Az ész, a lélek és a szív diskurálásai döbbenetes eredményre vezetnek a keresztény örömök hirdetőinél, különösen azoknál, akiket meglegyintett jó néhányszor a „semmi rettenete". A második világháborúban, illetve az 56-os forradalomban felnőttként résztvevő és fegyverrel harcoló tollforgatók közös jellemzője, hogy nem lehet őket tüsszentőporos badarságokkal, kelekótya hangvételű kritikákkal ingerelni. ,,A homály sohasem lehet ok arra, hogy ne higgyünk a fényben!"-fölismerés szerencsései nem dörömbölnek az eléjük, köréjük emelt közöny deszkapalánkján. Csepelyi Rudolf azt írta egyik versében: „Kiskoromban fehér kezem volt..."- míg a másikban arról kérdezősködik: „Ettél már Békét? Milyen?" -, de ezek a kamaszos csodálkozások arra figyelmeztetik a száműzötteket, hogy nem szabad haragudniuk bántalmazóikra. Az emigrációban töltött évtizedek szolidságra tanították a magyarságukat nem hőzöngésre használó írókat, akik úgy akarnak meghalni - állva -, mint a fák. Fölszállunk veled ködanyánk, mikor a nap már félig megette testünk és visszatérnek a tört valók, —■ miből tegnap ettünk, visszatér a rettenet, és a kék sugár-kalodák kulcsokt kezünkre csuklanak... (Folytatjuk) 1992-ben a lakiteleki Antológia kiadó jelentette meg e kötetét Tollas Tibor