Uj Magyarság, 1943. október (10. évfolyam, 222-247. szám)
1943-10-03 / 224. szám
A MAGYARSÁG VASÁRNAP, 1943 OKTÓBER 3 Az első esztendő gyönyörű volt. Egész színpadi pályám legszebb éve. Éreztem, hogy szerepről szerepre emelkedem. Nemcsak a közönség kegyében. A magam szemében is. Pedig — pályatársaimhoz mérten — elég szigorú szemlélője voltam önmagamnak. A sikereim nem részegítettek meg. De éreztem, hogy jó úton vagyok. Jött vendégszerepelni Somló Emma. A „Tanítónő“-ben lépett fel. A címszerepet játszotta. Nagy sikere volt. A lapok szinte áradozva írtak róla. Mindjárt le is szerződtették. Én ifjú Nagy Istvánt játszottam. Ezúttal először. — Magával élvezet játszani — mondta Somló Emma. — Nagyon igaz hangjai vannak. Ez az ifjú Nagy István aféle dúsgazdag félúr-félparaszt. Magabízó, keménykötésű koponya. Udvarol a tanítónőnek. És minden reggel nagy virágcsokrot küld neki. Nagyon vágott nekem ez a szerep. Szerettem játszani. Könnyű is volt. Szinte a kabátom ujjából kirázhattam. Csak természetes hát, hogy a lapok is elismeréssel írtak rólam. Sőt az egyik lap szerint játékomnak nem egy részlete művészi színvonalon állott. Az apámat, az öreg Nagy Istvánt Szentgyörgyi játszotta. Az anyámat Laczkó Aranka. A plébánost Dezséry Gyula. Mindhárman remekeltek. Nemsokára újabb vendégünk érkezett. Egy szép fiatal asszony. Elvégezte a színiakadémiát. De aztán férjhez ment és lemondott a színipályáról. Kolozsvári úrilány volt. Pesten laktak, de nyáron hazalátogattak Kolozsvárra. Ilyenkor a fiatalasszony néha fel is lépett. Ezúttal a „Tanítónő“ címszerepét játszotta. Közvetlen az előadás előtti Gálosi Zoltánnal beszélgettem, amikor az öltözőbe bekopog egy hófehér hajú elegáns úr. — Betegh Péter vagyok — szólt udvariasan bemutatkozva. — Előadás után a vendégművésznő tiszteletére szerény vacsora lesz a „Nyehó“-ban. Megtisztelve éreznék magunkat, ha eljönnétek. Az öregúr szmokingban volt. Mi is hazaküldtünk hát Zolival a szmokingjainkért és megköszönve a szíves meghívást, előadás után elmentünk a „Nyehó“-ba. Biz az nem szerény vacsora volt, hanem kétfogásos lakoma kitűnő borokkal és finom pezsgővel fűszerezve. Úgy emlékszem, hogy a színháztól csak mi ketten voltunk ott Zolival. Nagyon kellemes úri társaság volt. Nők és férfiak. Lehettünk tán húszan vagy huszonöten is. S bizony jóval elmúlt éjfél, mikor készülődni kezdtünk. — Hölgyeim és uraim! — szólalt meg Betegh Péter. — Nem megyünk haza! A főtéren az összes kocsik rendelkezésiekre állanak. A kocsisok már tudják, hova kell hajtaniok. Beültünk hát a kocsikba. Azaz, hogy csak a nők ültek be. A kocsi kevés volt. A férfiak hát a kocsisok mellételepedtek. Vagy ki hova tudott. Én a felhágón állva s két kezemmel a hintó két oldalába kapaszkodva határoztam. Mindenki tudta, hogy Betegh Péter házába megyünk. Néhány perc alatt ott is voltunk. Hát — uramfia — a nagy ebédlőteremben gazdagon felterített úri asztal várt bennünket. Kezdődött az újabb lakoma korhelylevessel és folytatódott finom hideg sültekkel, tortákkal és mindenféle jóval. A hosszú asztalon rengeteg pezsgősüveg. Betegh Péter nagyon figyelmes házigazda volt. Odajött hozzám. — Te nem szereted a pezsgőt! .. Nem iszol! — Szeretem, de ... — kezdtem volna a mondókámba. — De jobban szereted a bort! Ugye? — vágott a szavamba. — Én is jobban szeretem. Na gyere velem. Levitt a pincéjébe. Magával hozta az inasát is. — Melyik évben születtél? — Megmondtam. Akkor még meg mertem mondani. Sőt hencegtem vele. Az öregúr szétnézett a sok hordó közt s hamarosan rámutatott az egyikre. — Ez is abból az esztendőből való. Mi ketten ebből fogunk inni. Azután az inasának szólt. — Ebből hozzál fel! A kedves öregúrral mi hát azt a bort ittuk, amelyik egyidős volt velem. De jó bor is volt, mondhatom! Bornak ő talán még jobb volt, mint én színésznek. Az idő repült. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az óramutató nyolc felé jár. — Hiszen nekem nyolc órakor próbám van! Engedj meg bátyám, mennem kell! — mondtam az öreg Betegh Péternek. Alig akart elengedni. Meg kellett ígérnem, hogy a próba után visszajövök. Vissza is mentem. Még mindig együtt volt a társaság. Éppen hozták a villásreggelit. Hát ilyen volt a vendégszeretet a kincses városban! Már ekkor bent jártunk a nyárban. Közeledett a színházi szünet. Hatheti szünet teljes gázsival! Boldogan indultam a vakációra. A zsebemben volt néhány nagy szerep. Köztük az „Ember tragédiájá"-ból Ádám, továbbá Othellóból és Bánk bánból a címszerep. Őszre való csemegék. Azért adták ide, hogy már a nyáron ízlelgessem őket. A vakáció alatt felléptem Marosvásárhelyt a „Kuruc Feja Dávid“-ban és „Ocskay Brigadéros“-ban. Ekkortájt jelent meg a kolozsvári „Színházi Hét“-ben a következő kis tréfa: Szereposztás. A szerepekben előírt instrukciók szerint a kolozsvári Nemzeti Színházban a szereposztások így történnek: Szürke, jelentéktelen, elhagyott szegény lány: Dezséry Emma. — Ezüst kacagású tudatlan bakfis: Berlányi Vanda. — Természetes, öntudatos, modern asszony: Somló Emma. — Félvilági, kacér, feslett erkölcsű némber: Horváth Paula. — Mélyen kivágott, arrogáns, gőgös: Hettyey Aranka. — Táncokat fejedelmileg lejtő, gyönyörűen beszélő és keveset éneklő szubrett: Berky Lili. — Mindenes: Simon Marcsa. — Női imitátor: Bernáth Margit és Mészáros Aranka. — Paraszt apa: Szentgyörgyi István. — Jókedvű bohém: Dezséry Gyula. — Világfi: Fehér Gyula. — Öntudatos, szép megjelenésű szalonbetyár: Pajor Ödön. — A bősz magyar: Pataki József. — Nyálas zsidó: Mátrai Kálmán. (Keresztény volt.) — A drótember: Hetényi Elemér. — Buta fiú: Gálosi Zoli. — Szocialista: Körmendy Kálmán. — Humorember: Nagy Gyula. — Megcsalt szerető: Kardos Andor. Ezért a tréfás, de legnagyobb részt igen találó „szereposztás“-ért nem haragudhatik senki. Még Hettyey Aranka sem. Hiszen éppen az ő — azóta elhalt — testvérének a tollából került ki az! A vakáció után megérkeztem Kolozsvárra. Reggel nyolc óra volt... Egyenesen a színházhoz mentem. Aláírtam a jelentkezési ívet. Próbám nem volt. Kiállottam hát a színház elé a színészekkel beszélgetni. Egyszer csak jön Gergely Lajos, a nagyerejű székely ügyvédbojtár Móriccal, a közös jóbaráttal. — Szervusz Jóska! Megjöttél? — Amint látjátok! Itt vagyok — Na akkor gyere! — Hova? — Ne kérdezd, csak gyere! Megindultunk a villanegyed felé. Útközben hozzánk csatlakozott Benedek Laci, a kitűnő szigorló orvos. (Ma európai hírű orvostudós). Amintt egy villa előtt elhaladunk, utánunk kiált valaki. — Hova mentek? Gyertek be. Versényi Tibor volt. Szintén melegszívű jóbarát. Egyébiránt banktisztviselő és kitűnő vadász. Tiboréknál valami családi ünnep volt. Mindjárt ott is marasztottak ebéden. Addig célbalövéssel és sörözéssel töltöttük az időt. Az ünnepi ebéd bizony eltartott estig! — Megérkeztem reggel és csak késő este mehettem haza a lakásomra. Ilyesmi is csak Kolozsvárt történhetik! Megismerkedtem az öreg Sámy Lászlóval. Táblabíró volt. Kristálytiszta puritán jellem! Ilyenek lehettek a régi jó táblabírák. Ő csak Józsi öcsémnek hitt, én meg Laci bácsinak. Szép úri háza volt a Magyar utca elején. Ott lakott az édesanyja is. Az öreg Sámy néni Könyves Tóth Mihálynak, a régi híres református püspöknek volt a leánya. Igazi nagyasszony volt. Már túl a nyolcvanon, de még mindig jó erőben. Lakosztálya a kertre nézett. Gyönyörű két szobája volt. Antik bútorok, régi képek. Mintha egy száz év előtti lakásba lépett volna az ember. A villanyt nem engedte bevezettetni Gyertyavilág mellett olvasott — pápaszem nélkül. Nagyműveltségű, okos asszony volt. Sokat tudott. Sokat látott. Mint fiatal lány személyesen ismerte Kossuthot, Petőfit, Aranyt, Jókait és a szabadságharc kimagasló alakjait, akik 1849-ben gyakran megfordultak Debrecenben , édesapja házánál. Elbeszéléseit áhítattal hallgattam. Olyan jó előadó volt, hogy szinte látta az ember, amit elbeszélt. Laci bácsi sokszor kivitt szőlejébe is. A szőleje szomszédos volt a házigazdáméval. Jó barátok voltak. Egyikük se ment a másik nélkül a szőlőbe. De nem mentek nélkülem se. — Művész úr! — szólt a házigazdám. — Tessék kijönni. Ott lesz Laci bácsi is! — Józsikám gyereke is — szólt Laci bácsi. — Ezek az én szomszédaim nem isznak! Legalább lesz, akivel kocintsak! A színháznál hamar elkezdődtek az „Ember tragédiájáénak próbái. Évát Hettyey Aranka játszotta. Lucifert Szentgyörgyi István, Péter apostolt Dezséry Gyula. Pista bácsin a jelmezes próbán valami denevérszárnyú régi jelmez volt. A darabot én rendeztem. Nem álltam meg hát szó nélkül. — Pista bátyám! Ez a jelmez nem jó! Az öreg rám néz.Egy pillanatig gondolkozik, végre megszólal. — Lehet, hogy nem jó, Jóska öcsém. De hát milyen a jó? Én soha életemben nem láttam ördögöt. Nem tudom, hogy szokott öltözni. — Nesze neked nagy képű rendező! — gondoltam magamban. Hát hiszen nem a jelmez teszi a színészt. Jó Lucifer volt Pista bácsi a denevér szárnyakkal is Szép sikerünk volt. A lapok teljes elismeréssel írtak rólam is. Nagy szó! Hiszen még élénk emlékezetünkben élt E. Kovács Gyula hatalmas Ádámja. Kényes volt a helyzetem a „Bánk mádban is. Kovács Gyula kitűnő Bánk bán volt. Mindjárt a nagy Lendvay után következett! S most játsszam el én! Hozzá még díszelőadáson, az országos tisztviselők kongresszusa alkalmával! örökké feledhetetlen marad előttem Szentgyörgyi remek Tiborca. Mikor a harmadik felvonásban megláttam homlokán a régi sebhelyet, ő meg a féle meghatódott szeméremmel elmotyogta a hozzá fűződő emlékeket, egyszerre könny szökött a szemembe! ... Odaléptem hozzá ... Megöleltem .. És megcsókoltam a homlokát... így állottunk sokáig... A meghatottságtól alig tudtam szóhoz jutni. Egyéni játék volt. A pillanat hatása alatt született. De hogy helyénvaló volt, megmutatta a felharsanó tapsvihar, amely éppen úgy szólt nekem, mint Szentgyörgyinek. Eljátszottam még Kisfaludy Sándort is a „Himfy dalaiéban. Ezt a szerepet a házigazdám szőlejében tanulgattam, ahova szabad bejárásom volt. — Jóska öcsém! Igaz volt minden szava! — mondta az előadás után Dezséry Gyula. — Tudja-e, hogy megríkatott? A kiskésit neki! A színiakadémián apa szerepekkel traktáltak, itt meg szerelmes hősöket játszom! ... Bizony gyönyörű volt az én első kolozsvári esztendőm! A szép kolozsvári napok írta: Pataki József ELSŐ ÉS UTOLSÓ Regény ❖ írta: 'lalsworthy ❖ fordította: Kéry László 12 Az út végén megpillantotta a vén templom körvonalait s azon túl magának a törvényszéknek a tetejét. Egy tűzoltókocsi csengője szólalt meg, a lovak vágtatva jöttek, ragyogó szerszámban, körmük csattogott, az emberek kiáltoztak. íme, egy szenzáció! Ártatlan, becsületes, megszokott esemény. Az utcasarkon egy cifra nő a szemébe nézett, kacsintott: „Jóestét!“ Még ez is megszokott, tűrhető. Két rendőr egy részeget támogatott. Megnyugtató, közönséges látvány. Csupán múló rosszérzést, érdeklődést és utálatot ébreszt. Esni kezdett. Keith boldogan vette tudomásul az arcába csapódó esőcseppeket. Ez is olyan valóságízű dolog, nem excentrikus, olyasvalami, ami naponta megtörténik. Át akart menni az úttesten. Most, hogy már az utolsó omnibusz is elment, csak kocsik robogtak eszeveszett gyorsasággal. Keithnek jólesett ez a szokásos kockázat is, amit az úton való átkelés jelent. Amíg átment — mellette kocsik suhantak, arcába eső csapódott —, végre visszanyerte biztonságát, sikerült lerázni azt az érzést, hogy valaminek a karmaiba került. Határozottan lépkedett affelé a sarok felé, amelyről az ő utcája kanyarodott be. De amikor letért a sötét utcára, újra megállt. Egy rendőr is befordult a másik oldalon. Nem... biztosan nem! ... Lehetetlen! Mind egyformák, így ránézve ... ezek a rendőrök. Lehetetlen! Gyorsan tovább sietett, belépett a házába. De amint felment a lépcsőn, nem tudta megállani, ha az életébe kerül is, hogy ki ne lessen a lépcsőház ablakán a függöny mögül. A rendőr, mintegy huszonöt yardnyira, méltóságteljesen lépkedett és látszólag nem igen ügyelt semmire. IV. Keith szokása szerint öt órakor ébredt. Nem emlékezett semmire. De amint a dolgozószobájába lépett, újra feltámadt a rémítő árnyék. A lámpafényes szobában égett a tűz, a kávé már készen volt az asztalon, épúgy, mint tegnap délután, mikor Larry ott állt a fal mellett. Egy pillanatig küzdött önmagával, kiitta a kávéját és leült az íróasztalhoz, hogy áttanulmányozza az ügyeket. Ez három órát szokott igénybe venni minden nap. Egy szót sem tudott tisztán kivenni az iratokból. Minden összekeveredett előtte, homályos képek villantak meg előtte, félelem szállta meg. Egy teljes félóráig nem tudott mozdulni szellemi tehetetlenségéből. Aztán elővette azt az ügydarabot, amelyik délelőtt féltizenegykor először fog sorrakerülni, ezzel feltétlenül tisztába kell jönnie valamennyire. Erőt vett magán, próbálta koncentrálni gondolatait, de csak nagy nehezen tudott felülkerekedni a szívére nehezedő gondon. Mégis, mikor félkilenckor felállt és átment a fürdőszobába, kimondhatatlan nagy elégtételt érzett, hogy győzött az akaratereje. Fél tíz körül Larrynál kell lenni. Holnap indul egy hajó Argentínába. Ha Larrynak azonnal el kell tűnni, akkor még pénzről is kell gondoskodni. Aztán reggelinél elolvasta az újságból a tudósítást: „Gyilkosság a Soho-ban. A rendőrség kiderítette a Soho-beli gyilkosság áldozatának személyazonosságát. Mint emlékezetes, a megfojtott férfi holttestére tegnap reggel bukkantak rá egy Glove Lane-i átjárózugban. Egy embert letartóztattak“. Szerencsére túl volt már a reggelin. A hír valósággal beteggé tette. Lehet, hogy Larry már rácsmögött ül ebben a pillanatban s várja, hogy ítélkezzenek felette. Lehet, hogy még előbb letartóztatták, mint ő a lányt meglátogatta. Ha Larryt elfogták, akkor a nőt is belekeverik a dologba. És mi lesz akkor az ő, a Keith helyzete? Hülyeség volt az átjáróhoz menni és a lányt meglátogatni! Tényleg őt követte az a rendőr hazáig? Bűnrészes! Keith Darirant, királyi tanácsos, közéleti férfi! Erőszakkal, szinte heroikus elszántsággal kényszerítette magát, hogy megszabaduljon ettől a remegtető érzéstől. A pánik sohasem használ. Szembe kell nézni a helyzettel. Még sietni sem volt hajlandó. Lassan szedte ősz-esze az aznapi iratokat, egy-két levélbe is belenézett, aztán kocsiba ült és a Fitzroy Streetre hajtatott. Amint ott állt a szürke reggelben és várt, hogy csengetésére kijöjjön valaki, szobra lehetett volna a határozott embernek, annak a férfinak, aki mindig tudja, mit akar. Pedig minden erejére szüksége volt, hogy ne remegjen a hangja, mikor megkérdezi: — Darrant úr itthon van? — és hogy nyugodt arccal várja meg a feleletet.-Nem kelt még fel, kérem. — Nem baj, bemegyek azért. Majd én felköttem. Keith Darrant vagyok. Míg Laurence hálószobája felé haladt, végtelen megkönnyebbülést érzett de volt annyi önuralma, hogy erre gondoljon: „Ennél a letartóztatásnál jobbat nem is kívánhattunk volna. Legalább rossz irányba terelik a szimatjukat, míg Larry el nem menekül. A lányt is el kell tüntetni valahová, de semmiesetre sem Larryval“. A pánik elmúlt, Keith teljesen megerősödött elhatározásában. Amit a hálószobában látott, felbosszantotta, Larry hanyatt feküdt, kezét összekulcsolta a feje alatt, cigarettázott. Mellette egy széken nagy halom cigarettavég füstölgött, befertőzve az egész szobát, az a halvány arc, kiugró pofacsontok, beesett hús, mélyen ülő kék szemek — micsoda pusztulás képét tükrözték! (Folytatjuk.) —18___