Új Művészet, 1997 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1997-03-01 / 3. szám

MATT A MŰVÉS­Z­E­T­N­E­K ? Van megoldás (folytatás a 15. oldalról) laphoz, melyben békejobbot kínálnak, bocsánatkérésre kényszerülve ugyan, jól­lehet bizonygatva, hogy művükben elis­meréssel idézték az olasz feladványszerző végjátéktanulmányát. Ezzel az ügy, a „lo­vagiasság szabályai szerint” le is zárult. 5. A könyv utóélete Ha vártak is a szerzők szakmai vissz­hangot — nem a botrányt, hanem értő, alapos elemzéseket vagy kritikát — e vá­rakozásukban csalódniuk kellett. Legfel­jebb néhány udvarias „megemlítés” je­lent meg, és a „L’Echiquier” — természe­tesen — közölt méltatást. Valódi szakmai értékelés, a mélyben megbúvó gondolat felfedezése azonban — nem történt meg. S az idő múltával a feledés homálya borult a könyvre. A Duchamp életrajzokban kö­­telességszerűen említésre kerül, a műv­é­­szek azonban könnyen teszik át a sakk­szakmában járatosak asztalára. A sakko­zók pedig gyakorlatilag nem vesznek róla tudomást. S ha már a megjelenés idején sem volt nagy a reakció, érthető, hogy a feledés közönye borul azóta is a műre. Mi lehet ennek az oka? A könyvnek — kétségtelen — gyakorló játékosok számára alig van haszna. Kitű­nő magyar nagymesternek ajánlgattam, aki elmagyarázta, hogy az oly jelentős oppozíció a legritkább esetben jön csak létre a „megfelelő mezők” alapján „mű­ködő” pozíciókból, majd hányavetin így reagált: — „A „megfelelő mezők” állás ritka, egy sakkozó összes versenyjátszmái közül összesen egy vagy két alkalommal fordulhat csak elő. Elméletének megta­nulására nem érdemes gondot fordítani. S ha az én játszmámban történne , nincs szükségem előre bebiflázni: kabátgomb­jaimon kiszámolom a helyes lépéseket.” 6. Sakkelmélet és művészetelmélet A „megfelelő mezők” bonyolult jelen­ség. Az oppozíció ennek csupán sajátos, lényegesen egyszerűbb válfaja. Egy fo­lyamat — sakkban a végjáték — végső, a küzdelem kimenetelét eldöntő fázisa. Mint a művészi alkotásban az utolsó né­hány mozdulat, a mű befejezése. Megelő­­zi a „teremtő aktus”. A készülő, kialakuló­ban lévő mű jelenti a súlyosabb problé­mát, az igazi gondot — amiképp sakk­ban a „megfelelő mezők”. Az oppozíció a sakk alapelemei közé tartozik, a kezdő játékos is megtanulhatja — meg is kell tanulnia, hiszen ismerete nélkül nem tud a küzdelemben győzni. (Amiképp a kép­zőművésznek megtanítható a rajzolás, festés, mintázás...). Ezzel szemben a „megfelelő mezők” ismerete: ritka, nagy szellemi erőfeszítést kívánó, nem-tan­anyag tézis. A kettő azonban — mutatja ki elemzésében és mondja ki a könyvvel Duchamp­­ és Halberstadt): szorosan ös­­­szefügg. Akárcsak a művészetben az al­kotó folyamat és az elkészült mű. A gondolat áttehető, „lefordítható” sakk — végjátéktanulmányba. Hiszen ott szabály: ha van feladvány (probléma), akkor van megoldás is. Szinte hihetetle­nül súlyosnak tűnő problémákban is rej­tőzhet racionális megoldás. Az Életben is, a Művészetben is. A kérdés csupán: ki alkotja meg a feladványt? Duchamp elmondta, leírta amit kigon­dolt. Már csak megfelelő módon, amúgy Duchamp-osan el kell rejteni az üzene­tet. Kapóra jön, hogy a könyvnek nem akadt értő elemzője, s ha lenne is, a bot­rány azt is feledtetné. Aztán, 1966-ban Pierre Cabanne „rákérdez” a könyvre. Duchamp, láttuk, azonnal lekicsinylően válaszol („egyetlen sakkozót sem érde­kel”). Állítása tovább él a Duchamp-iro­­dalomban. Még a sakkban járatos jó ba­rát, Henri-Pierre Roché (11) is ugyanezt hangoztatja. Hubert Damisch (5) az első, aki — 1979-ben — közli, hogy milyen jelentős valójában Duchamp-nak ez a sakkfelad­ványba rejtett „üzenete”. Francis Nau­mann (10) pedig kiemeli Duchamp Ca­­banne-nak adott nyilatkozatából, hogy „ez a végjátékfeladvány a sakkjátékoso­kat nem érdekli”. Ebből kiindulva ele­mez további Duchamp-alkotásokat, me­lyek (látszólag) ellentétes entitásokat, vagy épp azonos entitásokban rejlő ellen­téteket „békítenek össze”. Innen vezeti le Duchamp egyik kedvelt gondolatát, „az ellentétek összebékítésé”t. És a Du­champ személyiségébe mintegy „beépí­tett” békülékenységet, egyezségre való hajlandóságot, amit Duchamp mostoha­fia, Paul Matisse (9) leplezett le. Vissza­emlékezésében úgy állítja be Duchamp-t, mint kinek számára egyezségek folyama­tos kötése és fenntartása volt az út, hogy szabadságát mindenkor megőrizze. Ezért nem bonyolódott soha vitákba s tért ki a határozott állásfoglalás elől — vélemé­nyét lehetőség szerint megtartva magá­nak. Sorsának fura fintorát láthatta Du­champ abban, hogy összebékülést hir­dető könyvére a megbántott olasz végjá­tékszerző oly — feltehetően jogos — dühvel horkant fel. IRODALOM 1. Bianchetti, Rinaldo: Contribi”o alia teória dei finali di soli pedoni. Florenze, 1925 2. Berger, J: Formen und Eigena' en der Opposi­tion in Bauernendspiel. Magyai Sakkvilág, 1927, 12, 161—166. pp. 3. Bottlik Iván: személyes közlés 4. Cabanne, Pierre: Dialogues with Marcel Du­champ. A Da Capo Paperback, 1979,77—78. pp. Magyarul „Az eltűnt idő mérnöke címmel jelent meg. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991 5. Damisch, H.: The Duchamp Defense, October 10, 1979, 22—24. pp. 6. Duchamp, Marcel, Halberstadt, Vitalij: L’Opposi­­tion et les cases conjugées sont réconciliées. L’Echiquier, Bruxelles, 1932 7. Ébersz Kornél: Magyar Sakkvilág, 1930, 15., 193. p. 8. Ébersz Kornél: Die Königsbewegungen im Bauerwendspiele. Magyar Sakkvilág, 1931, 16, 49-55, 84—87, 106—115 és 261-265. pp. 9. Matisse, Paul: Some More Nonsense about Du­champ. Art in America 68, 81—82, 1980 10. Naumann, Francis M.: Marcel Duchamp: A Re­conciliation of Opposites, in,,Marcel Duchamp, Artist of the Century”, ed. R. E. Kuenzli and F. M. Naumann, The MIT Press, Cambridge, Mass., 1989 11. Roché, Henri-Pierre: Vie de Marcel Duchamp, La Parisienne, January, 1955 12. Dr. Vajda Árpád: A II. nizzai nemzetközi sakk­verseny, Magyar Sakkvilág, 1931,16, 97—99. pp. 57 1997 MÁRCIUS

Next