Új Művészet, 1997 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
MATT A MŰVÉSZETNEK ? Van megoldás (folytatás a 15. oldalról) laphoz, melyben békejobbot kínálnak, bocsánatkérésre kényszerülve ugyan, jóllehet bizonygatva, hogy művükben elismeréssel idézték az olasz feladványszerző végjátéktanulmányát. Ezzel az ügy, a „lovagiasság szabályai szerint” le is zárult. 5. A könyv utóélete Ha vártak is a szerzők szakmai visszhangot — nem a botrányt, hanem értő, alapos elemzéseket vagy kritikát — e várakozásukban csalódniuk kellett. Legfeljebb néhány udvarias „megemlítés” jelent meg, és a „L’Echiquier” — természetesen — közölt méltatást. Valódi szakmai értékelés, a mélyben megbúvó gondolat felfedezése azonban — nem történt meg. S az idő múltával a feledés homálya borult a könyvre. A Duchamp életrajzokban kötelességszerűen említésre kerül, a művészek azonban könnyen teszik át a sakkszakmában járatosak asztalára. A sakkozók pedig gyakorlatilag nem vesznek róla tudomást. S ha már a megjelenés idején sem volt nagy a reakció, érthető, hogy a feledés közönye borul azóta is a műre. Mi lehet ennek az oka? A könyvnek — kétségtelen — gyakorló játékosok számára alig van haszna. Kitűnő magyar nagymesternek ajánlgattam, aki elmagyarázta, hogy az oly jelentős oppozíció a legritkább esetben jön csak létre a „megfelelő mezők” alapján „működő” pozíciókból, majd hányavetin így reagált: — „A „megfelelő mezők” állás ritka, egy sakkozó összes versenyjátszmái közül összesen egy vagy két alkalommal fordulhat csak elő. Elméletének megtanulására nem érdemes gondot fordítani. S ha az én játszmámban történne , nincs szükségem előre bebiflázni: kabátgombjaimon kiszámolom a helyes lépéseket.” 6. Sakkelmélet és művészetelmélet A „megfelelő mezők” bonyolult jelenség. Az oppozíció ennek csupán sajátos, lényegesen egyszerűbb válfaja. Egy folyamat — sakkban a végjáték — végső, a küzdelem kimenetelét eldöntő fázisa. Mint a művészi alkotásban az utolsó néhány mozdulat, a mű befejezése. Megelőzi a „teremtő aktus”. A készülő, kialakulóban lévő mű jelenti a súlyosabb problémát, az igazi gondot — amiképp sakkban a „megfelelő mezők”. Az oppozíció a sakk alapelemei közé tartozik, a kezdő játékos is megtanulhatja — meg is kell tanulnia, hiszen ismerete nélkül nem tud a küzdelemben győzni. (Amiképp a képzőművésznek megtanítható a rajzolás, festés, mintázás...). Ezzel szemben a „megfelelő mezők” ismerete: ritka, nagy szellemi erőfeszítést kívánó, nem-tananyag tézis. A kettő azonban — mutatja ki elemzésében és mondja ki a könyvvel Duchamp és Halberstadt): szorosan összefügg. Akárcsak a művészetben az alkotó folyamat és az elkészült mű. A gondolat áttehető, „lefordítható” sakk — végjátéktanulmányba. Hiszen ott szabály: ha van feladvány (probléma), akkor van megoldás is. Szinte hihetetlenül súlyosnak tűnő problémákban is rejtőzhet racionális megoldás. Az Életben is, a Művészetben is. A kérdés csupán: ki alkotja meg a feladványt? Duchamp elmondta, leírta amit kigondolt. Már csak megfelelő módon, amúgy Duchamp-osan el kell rejteni az üzenetet. Kapóra jön, hogy a könyvnek nem akadt értő elemzője, s ha lenne is, a botrány azt is feledtetné. Aztán, 1966-ban Pierre Cabanne „rákérdez” a könyvre. Duchamp, láttuk, azonnal lekicsinylően válaszol („egyetlen sakkozót sem érdekel”). Állítása tovább él a Duchamp-irodalomban. Még a sakkban járatos jó barát, Henri-Pierre Roché (11) is ugyanezt hangoztatja. Hubert Damisch (5) az első, aki — 1979-ben — közli, hogy milyen jelentős valójában Duchamp-nak ez a sakkfeladványba rejtett „üzenete”. Francis Naumann (10) pedig kiemeli Duchamp Cabanne-nak adott nyilatkozatából, hogy „ez a végjátékfeladvány a sakkjátékosokat nem érdekli”. Ebből kiindulva elemez további Duchamp-alkotásokat, melyek (látszólag) ellentétes entitásokat, vagy épp azonos entitásokban rejlő ellentéteket „békítenek össze”. Innen vezeti le Duchamp egyik kedvelt gondolatát, „az ellentétek összebékítésé”t. És a Duchamp személyiségébe mintegy „beépített” békülékenységet, egyezségre való hajlandóságot, amit Duchamp mostohafia, Paul Matisse (9) leplezett le. Visszaemlékezésében úgy állítja be Duchamp-t, mint kinek számára egyezségek folyamatos kötése és fenntartása volt az út, hogy szabadságát mindenkor megőrizze. Ezért nem bonyolódott soha vitákba s tért ki a határozott állásfoglalás elől — véleményét lehetőség szerint megtartva magának. Sorsának fura fintorát láthatta Duchamp abban, hogy összebékülést hirdető könyvére a megbántott olasz végjátékszerző oly — feltehetően jogos — dühvel horkant fel. IRODALOM 1. Bianchetti, Rinaldo: Contribi”o alia teória dei finali di soli pedoni. Florenze, 1925 2. Berger, J: Formen und Eigena' en der Opposition in Bauernendspiel. Magyai Sakkvilág, 1927, 12, 161—166. pp. 3. Bottlik Iván: személyes közlés 4. Cabanne, Pierre: Dialogues with Marcel Duchamp. A Da Capo Paperback, 1979,77—78. pp. Magyarul „Az eltűnt idő mérnöke címmel jelent meg. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991 5. Damisch, H.: The Duchamp Defense, October 10, 1979, 22—24. pp. 6. Duchamp, Marcel, Halberstadt, Vitalij: L’Opposition et les cases conjugées sont réconciliées. L’Echiquier, Bruxelles, 1932 7. Ébersz Kornél: Magyar Sakkvilág, 1930, 15., 193. p. 8. Ébersz Kornél: Die Königsbewegungen im Bauerwendspiele. Magyar Sakkvilág, 1931, 16, 49-55, 84—87, 106—115 és 261-265. pp. 9. Matisse, Paul: Some More Nonsense about Duchamp. Art in America 68, 81—82, 1980 10. Naumann, Francis M.: Marcel Duchamp: A Reconciliation of Opposites, in,,Marcel Duchamp, Artist of the Century”, ed. R. E. Kuenzli and F. M. Naumann, The MIT Press, Cambridge, Mass., 1989 11. Roché, Henri-Pierre: Vie de Marcel Duchamp, La Parisienne, January, 1955 12. Dr. Vajda Árpád: A II. nizzai nemzetközi sakkverseny, Magyar Sakkvilág, 1931,16, 97—99. pp. 57 1997 MÁRCIUS