Uj Nemzedék, 1927. április (9. évfolyam, 77-96. szám)
1927-04-05 / 77. szám
f IO füléi? ( :: K]fifszaUl járt Egy MM HRM HMM «w BBB trm fc^»M«8«ág él Idadóhl. helyben, vidéken áelllllF at 1. Tel.. ]. 136-06. Teréz, pályaudvaron 10 fii- HEBa MgSM ggMil B£1ÍhIÍIew8B MW SjSmBmSm kBrat 62. Telefon: 121-41. tér.Hirdetés ok mii- HWM BHi fipW I.. Országház-n. II. Tel.I Ilméteree dijrzabéa HgH HM!jflSgpMlBB123-65. ll.,Batthyány-tér 6. IX. évfolyam 77. (2220.) szám + Kedd 0 Budapest, 1927 április 5. I H9 HLB . Mi A keresztény magyarság tízezrei búcsúznak nagy valolljuktól . . . Most már a ravatalon pihen. S megkezdte a földön emlékéletét . . . Homlokának másvilági nyugalmán ezüst-szinü enyészet dereng; szemeinek örökkévaló messzeségében megvakult a földi fény; arcvonásainak klasszikus keresztény derűje alatt széthullott az ihlet ereje s kezeinek finom gesztuszenéje kiénekelten hallgat a szive fölött, mint egy hangtalanságból kötött csend-csokor. A Halál pedig elkezdi körülötte liturgiáját. Először a szemfedő hermelinjébe öltözteti és összetöri a földi ércet e névben: Prohászka Ottokár. Aztán négy, végső számot ir s az elmúlás porából egy pontot tesz a koporsó mellé, hogy majd ebből nőjjön fel egykor a mult-fa árnyéka. A pásztorbot ezüst véréből kiszívja az életet s a kereszt árnyékát hagyja csak rajta. A püspöki gyűrűben megtöri az áldás fényét s ráírja a vele való eljegyzése napját. Az itt maradt imádságok, szavak, igék csengéséről letörli az ő hangsúlyát. Tollában összeroppantja az ő folytatását. Aztán, utoljára, a leghalkabban, úgy, hogy még önmagától is fél, szószékére lép s gazdátlanul árva retorikájára ráteriti a hallgatás palástját s ráhimzi komor, Requiem-írással: A legszebb oratio az adoratio . . . Aztán meggyujt minden gyertyát, minden kandelábert, megzúgat minden orgonát s elkezd minden halotti éneket. És gyertyák, könynyek, zokogások, zsolozsmás tömjének, törődött imádságok halotti fényéből megsiratottan és sikoltó kínba törten kiált minden ajkon a föl nem érthető, észbontó veszteség, akit immár csak így hívnak: Néhai való jó Prohászka Ottokár! . . . _ Ki tudná egyszerre felfogni és összefoglalni az egész Prohászka Ottokárt ? Mert sokszorosan, hatalmas intenzitással élt. Az egyetlen nagystílű és egyetemes élet volt az utóbbi negyven magyar évben. Az első, aki modern volt abban az értelemben, hogy megfordította a modernség egész lelki világát s az én kategóriáját kiemelte elszigeteltségéből s megteremtette az énnek és a nagy egyetemességnek, amint azt az újabbkori vallásfilozófia mondja, a totus homo-nak a kapcsolatát. Tulajdonképen Prohászka Ottokár őskeresztény lelki közösséget teremtett újra. A modern individualizmust és egész lelki világát ezen a ponton támadta meg s vitte vele szemben győzelemre a diadalmas világnézetet. A gondolkodó, Prohászka Ottokár gondolkozásának történeti fejlődése nagyszerű keresztmetszete a XX. század bevezetésének. Lelkivilágának történeti elemei közt benne van az újabbkori theológiai, irodalmi és filozófiai gondolkozás minden képviselője: Jamestől Bergsonig, Chamberlain-tól Spenglerig, Stolz Albántól Guardini-ig, az ószövetségi zsoltároktól a legmodernebb mai költőig. Ez a bámulatos tudás- és műveltséganyag Prohászka lelkivilágában a gyakorlatiság szempontja szerint kapja értékét és a keresztény pragmatizmus filozófiájában alakul ki világ- és életszemléletté. Az ő filozófiájában a tett a fogalom, az ismeret fölött áll, filozófiája tehát teljesen voluntarista jellegű. Végső elemzésben e gondolkodás célja a valóság megfogása, tapasztalása, a gyakorlati átélés, amelynek legeszményibb megvalósulása: a szép élet s vele a szép egyéniség, a harmonikus ember. Prohászka Ottokár, aki gondolkodásának formáiban Duns Scotusra emlékeztető ragyogó dialektikus, filozófiájának egyetemességében antidialektikus, valósággal misztikus volt. Elemezve világnézet-szemléletének belső felépítését, inkább a pszichológiai élés, mint a logikai szinthézis és rendszer jellemzik. Clairvauxi Szent Bernát jut róla eszünkbe, akinek miszticizmusa az ő hitvallása is volt s vele együtt vallotta életigéül: lucere et ardere, égni és világítani! Theológiai irányán erősen érzett az ujabbkori német kulturtheológiai iskola hatása. Ennek a módszerével Prohászka Ottokár egyrészt felfrissítette a magyar theológia szellemét, másrészt aktuális érdeklődést tudott kelteni az intelligencia körében a vallásos gondolkodás és érzület iránt s tulajdonképen erről a pontról indította meg az egész magyar katolikus renaissance-t. Egyébként Prohászka Ottokár gondolkodása, fejlődése és megnyilvánulása a katholicizmusnak szimbolikus diadala és védelme is egyúttal. Magyar földön benne fejeződik ki legjobban és legragyogóbban a katholicizmusnak örök frissesége, fölvevő ereje s a modern gondolat-kulturában is érvényes és eleven hivatása és küldetése. A szónok, Pázmány Péter óta az egyetlen és első, aki szónoki egyéniség és szónoki lángelme. Egész pályája csupa ragyogó, soha el nem haloványodó szónoki dicsőség. Sem nálunk, sem külföldön nincs senki, akiben a szónok egyszerre oly nagy költő, filozófus, tudós és orator lett volna, mint ő. Szónoklatainak jellemző vonásai: a költői elgondolás eredetisége, a képzelet szinte ditirambikus heve, a temperamentum vonzó melegsége, a nyelv kápráztató eleganciája és gazdagsága, a tárgykiképzés irodalmi formája és a témakör mindig erős életközelsége. Egészen új szónoki stílust és irányt teremtett, amellyel jó időre eldöntötte az egyházi beszéd jellegét. Hatása alól senki sem tudja magát kivonni, aki csak egyszer is hallotta. Még oly kiváló szónoki egyéniség is, mint Ravasz László, az ő szónoki formáin nevelődik. Szónoklata egészen az övé, ezt ő teremtette, ez az ő halhatatlansága. Ezzel nevelte meg és fel újra a modern keresztény magyarságot s ezzel tudta átalakítani a magyar társadalom világnézeti közsellemét. Hogy a mi gyár életben, minden szorongó levertsége ellenére is, van valami magasabb világosság felé törő lendület, ez Prohászka Ottokár szószékének dicsősége marad mindenkor. A költő, Prohászka Ottokár legnagyobb költői alkotása a nyelve. Ezt a nyelvet A diadalmas világnézet kötete hozta meg a magyar irodalomnak. A modern magyar nyelv tulajdonképen ezzel a munkával kezdődik. Ady ekkor még teljesen ismeretlen. Prohászka Ottokár az első, aki új költői nyelven szólal meg. Nála találkozunk először a mondat-hangulat, a friss associációk a hangpompa, az önálló képhatások, a merész jelentésátvitelek s a szimbolizmus egészen új elemeivel. Szerkezet szempontjából talán nem mindig kifogástalan ez a nyelv, sok benne a lírai szaggatottság. De mint alakítás és kifejezés egészen új és páratlanul gazdag. Éppen olyan misztikus hevület megnyilatkozása, mint egész szónoklata. Szinte titok, hogyan alakult ki Prohászka Ottokárban a nyelvbenre. Ha eleinte idegen hatások alatt ál is, később már a maga ura lesz s újjá frissíti nemcsak a theológiai, hanem az irodalmi nyelvet is. A költőnek is lett iskolája. Modern magyar vallásos líránk az ő ihletéből született. Az életigenlésnek, a keresztény életérzés diadalmas hevületének programmját ő adta meg az új katholikus Urának. Autobasileia. Origenes használta ezt a szót Krisztus országának jelölésére. Ne vétsünk akkor az ő szándékai ellen, ha ezzel az egyetlen találó szóval nevezzük Prohászka Ottokár egyéniségét. Telve magasztos harmóniával, a lángelme minden fényével, gyötrelmével és a legalázatosabb naivság érzületével, a legtisztább léttel s a legköltőibb rajongással, a munka apostoli hevületével s az elfáradni nem tudó élet örömeivel, a lelkek, az ige és a toll profetikus szeretetével mi más volt ez az élet, mint az emberi egyéniségnek királyi stílusa, a legfinomabb lelkiség basileiája. Ez az egyéniség lett Prohászka Ottokár legnagyobb ereje, legszebb művészete, mondhatni költészete. Ez vonzott mindenkit hozzá, ez sugárzott ki szavai metafizikai gyökereiből s ez volt a fénylő levegője írásainak. Bizonyos, hogy nem tört benne össze semmi, ami az életben szép, titokzatos, nagy és komoly benyomást jelent. Annak a dekadens kornak, melyben élt, az ő egyénisége nyújtotta azt az erkölcsi magaslatot, s vele azt „a híres akaratérvet“, amelyre szüksége volt, hogy legalább hinni tudjon abban, hogy lehet s érdemes élni . . . # A legnagyobb kegyelmet kapta, amelyet egy lángész a földön kaphat: szárnyalás közben, alkonyat nélkül halt meg. Utolsó percéig is csupa kelet és magasság maradt. A „Lux perpetua“ napja szebb földi keletre nem szállhatott rá, mint aminő ő volt. Ravataláról ezért hiányzik a halál-illat . . . Brisits Frigyes.