Uj Nemzedék, 1927. április (9. évfolyam, 77-96. szám)

1927-04-05 / 77. szám

Kedd, 1927 április 5. Új Nemzedék A vasutasság* részvéte Lapunk más helyén közlünk tudósítást a Keresztényszocialista Vasutasok Országos Gaz­dasági Egyesületébe tömörült nyugdíjas és nyugbéres vasutasok nagygyűléséről. A napi­rend letárgyalása után Grenczer Mihály dr. ügyvezető elnök emelkedett szólásra és a ma­gyar vasutasság nevében elparentálta a nem­zet nagy halottját, Prohászka Ottokárt. — A magyar vasutasságot is nagy gyász érte — mondotta — Prohászka püspök halálá­val. Kötelességünk, hogy ennél a gyászos ese­ménynél megálljunk és ha tudunk még sírni, akkor sírjunk, mert ilyen veszteség nagyon régen nem érte a magyar közéletet és a ma­gyar vasutasságot. Prohászka püspök tudta, hogyan kell a magyar nép telkéhez szólni. Szerette a vasutasokat, szívesen időzött közöt­tük. Nem volt olyan eseménye a vasutasság­­nak, amelyen részt ne vett volna. Grenczer Mihály dr. indítványára a nagy­gyűlés résztvevői, akik megilletődötten állva hallgatták meg a kegyeletes szavakat, elhatá­rozták, hogy jegyzőkönyvben örökítik meg a nagy halott emlékét Prohászka püspök a közéletben Munkatársunk felkereste Emett Sándor prelábus, országgyűlési képviselőt, aki Prohászka püspök közéleti szerepléséről ezt az érdekes nyilatkozatot adta­ . — Tulajdonképen politikus nem volt­­, nem is akart lenni, de a mi időnk sajátos viszonyai azok, amelyek rákényszerítették őt is, hogy a közügyekkel foglalkozzék. Nem tarthatta magát távol a közélettől és nem zárkózhatott el a kötelességteljesí­­téstől még a közéletben sem. Nem voltak az ő körülményei oly szerencsések és bol­dogok, hogy élhetett volna, mint Newman kardinális, csak a vallás és erkölcs szent érdekeinek, elszakadva mindentől a vilá­gon. A modern ember belesodródik a köz­életbe s nem mondhatja, hogy semmi köze hozzá, úgy van most, mint Plutarch mondja Solonról: „Nem becsületes, ki szüleit nem gon­dozza, s nem becsületes, ki a lázadás idején nem áll egyik pártra sem.“ — A mai világban a nép a saját sorsá­nak intézője és eldöntője, nem lehet az, hogy a go,[­, a nehéz körülmények között, sorsára hagyja a népet s körülményeivel ne törődjék. — A közéleti kötelességek egyaránt sú­lyosak mindenkire, de aki a népet szereti, aki sorsát szívén viseli, aki nem akarja, hogy az prédája legyen bármi irányzat­nak, az könnyűszerrel a népet vezetés nél­kül nem hagyhatja, s a más körülmények között árián felelőséget érez a közélet iránt. — Nagy példája volt Prohászka püspöknek, fiatal korában, XIII. Leó pápa. — Mint fiatal, lánglelkü ifjú, akkor látta ő az örök várost, s hét esztendőn ke­resztül ott élt a Vatikán szomszédságá­ban. A hajtottestü szent öreg márvány homloka, fénylő, mélytüzű szeme, örök benyomást gyakorolt, a nagyszivü, óriás fogékonyságu ifjúra. Az fényes korszak volt, XIII. Leó fénylett a pápai széken s világrészek hódolata vette őt körül. Róma világszerepet játszott. Igaz, hogy éppen Rómában, minden lépésében gáncsoskod­­tak a nagy pápának, de az a gáncsosko­­dás kicsinyesnek és eredménytelennek bizonyult, a pápa tekintélye­s világjelen­­tősége minden nap növekedett s az ifjú és lelkes szivek, melyek a pápai trónt min­dennap közvetlen közelből látták, újabb és újabb lángra gyűltek a világjelentős­­ség láttára. — XIII. Leó korszakot alkotott, fejedel­mek és diplomaták egyaránt hódolatra ragadtatták általa, ő tulajdonképen nem volt politikus, nem abban a szűk értelem­ben, amint ezt egynéhány véhbéli ember­ről a nemzetek szőkebb és korlátoltabb értelemben gondolják, de ő egy egyete­mes egyéniség volt, nemcsak hivatásánál, de lelke lendületénél fogva, lelkes a világ­részeket fogta össze, a társadalomnak legnehezebb kérdéseit kutatta s leszállóit az államok alapjáig, mélységgel és böl­­cseséggel rendezett és világított, s rendet teremteni iparkodott mindenfelé. — Akkor Grispi ellenkezett a Vatikán­nal s apró tüszulásokban, kellemetlensé­gekben és megaláztatásokban nem volt hiány, de ez el nem kedvetlenítette a szent öreget a Vatikán falai között, ő érezte isteni hivatását s a legnagyobb öntudat­tal, amellyel a legfőbb hivatás embere rendelkezhetik a földön, hozzányúlt a leg­magasabb s a legfontosabb kérdésekhez a földön.­­ Akkor a liberalizmus uralmának te­tőfokára hágott s Leó ezt a liberalizmust fékezte meg, nem erővel, nem a régi jogra való hivatkozásával, csodálatos, i de való, nagyrészt egyéni tekintélyével és bölcse­­ségével. Ugyanakkor a liberalizmus támadta a magyar katolicizmust , minden, mi lelkes volt bennünk, lángra gyulladt. Prohászka, a legnagyobb pap­növelde spirituálisa mint képviselőjelölt járt körül s madátumot akart szerezni az akkori idők balkörülményei között. A kultúrharc akkor már Németországban, Svájcban, Ausztriában lehanyatlott, Ma­gyarország pedig akkor látta elérkezett­nek az időt a nagy egyházpolitikára, Prohászka is és mindenki a katolikus részről, ellene volt ennek a harcnak, fi­gyelmeztette az államot és a társadalmat a nagy következményekre, de hiába, a ka­tolikus rész a rövidebbet húzta, a kato­likus egyház megal­áztatott, ellenségei fe­lülkerekedtek, ellenséges szellem vette át az uralmat, sokan gúnnyal és kárörömmel nézték a katolicizmus megaláztatását, nem vették észre, hogy milyen szellem lett úrrá az iskolában, sajtóban, irodalomban és a közéletben nem vették észre, hogy a társadalom és a nemzet gyengült meg vele. — Aztán egy súlyos korszak követke­zett, a benső politikai pártviszály meg­­gyengitett mindent s bekötött szemmel mentünk a külpolitikai megoldások felé. — Ilyen korszakban Prohászka püs­pöknek nem lehetett szerepe a köz­életi mozgalmakban, jóakaratát megőrizte a jó törekvésekkel szemben, de a személyes harcokat nem érthette, akkor lelke minden erejével a vallási térre fordult, akkor jelentek meg gyönyörű könyvei, akkor írta világhírű elmélkedéseit, akkor vették körül szószé­két a legkülönbözőbb, a legkiválóbb, igaz­ságot kereső lelkek. — Ez fényes, páratlan korszak volt az ő életében, azonban, mint mindennek a földön, en­nek is vége jön, és pedig erőszakos vége. Lelke mindig a szegénység felé hajolt, Esztergomban ő hordta a szegények la­kására az ingyen ruhát, ő csepegtette hallgatóiba a szegénység iránti szerete­­tet, ő lett a keresztényszocializmus leg­­rajongóbb apostola, ő volt Assisi Szent Ferencnek dalos lovagja, a szegénysé­get, mint a múlt századok, tisztelte, ke­reste, ő volt a földbirtokreform indítvá­nyozója, de ő érte meg a forradalmakat is. Lelke utóbb a forradalmaktól irtózott s ez az irtózat megmaradt mindig vele, az utolsó napig. — A forradalmak után ugyanaz az em­ber lett, mint kezdetben volt, lánglelkü, s kedves, szeretetteljes, tűz és szellem, sze­retője mindennek, mi nagy, dicső és örök, de irtózni kezdett s irtózott mind­­gig attól, mi durva. Lelkéiben Dante hangjai remegtek: „Ha oly helyre jutsz, hol durva szóval Durva nép pöröl, lábad messze térjen, Mert ezt hallani vágyni: aljas óhaj." — Ugyanaz a lélek volt ő, ki kezdet­ben volt, szerette a tekintélyt, egyedül Istenért élt, szerette egyházának dicsősé­gét, szerette az embereket s az ő halha­tatlan lelküket, szerette őket mindvégig s most elment, elment örökre oly szé­pen. „Leszállott neki a nap, mikor még nappal volt.“ Jer. 15. 9. és Szent Ágoston szellemében kezdte mű­velni, ami az ő intuiciós, zseniális lelké­nek inkább megfelelt. Hihetetlenül kiter­jedt és intenzív lelkipásztori tevékeny­sége egyre inkább meggyőzte arról, hogy merőben észbeli érvelésekkel a leg­több embert nem lehet átsegíteni az üdvözítő élet pártjára. M Így egyre inkább hangsúlyozta az igazságnak átélését, mint a lelki élet leg­főbb lendítő erejét és az igazság kritériu­mát. Ezt tartalmazza nem mindenben óvatos fogalmazása, de híres akadémiai székfoglalója, Az intelektualizmus túl­it­artósai. — Magától értetődően sohasem tért el a keresztény filozófia alapigazságaitól. Hi­básan láttak benne pragmatistát, James mintájára, vagy pedig Bergsonét intui­­cionistát. Ha mindenáron be akarná skan­tulyázni valaki az ő géniuszát, Platon és Szent Ágoston oldalára kellene állítani. — A filozófia iránt nemcsak jóakarata érdeklődést, hanem valóságos odaadást tanúsított és ezt megőrizte az utóbbi esz­tendők páratlan arányú gyakorlati el­foglaltsága közepette is. A Szenti Tamás Akadémia közgyűlését rendesen ő nyi­totta meg, azokkal a nagy áttekintésül megnyitó beszédekkel, amelyekben nagy­szerű mester volt. A legellentétesebb irá­nyok és törekvések között is megmutatta ezekben a mélyebb összefüggést és a tör­ténelemből is mindig szellemet, eszméket tudott kicsiholni. Még most legutóbb is, a március 7-iki Szent­ Tarolás-születésna­pon az averroizmusnak az a­rabs filozófiá­val folytatott harcát állította be. Magául láttam az útjaira vitt könyvből, hogy Trem­hardtnak „Die alosophische Mistik des Mittelalters" volt egyike az utolsó olvasmányainak. Még egy hete kaptam­ tőle levelet, amelyben megköszönte a klasszikus ferences teológiáról írott és neki megküldött dolgozatomat és Duns Septus géniusza iránt fejezi ki nagy köz­vetlenséggel hódolatát. Ez volt a közép­kori franci­sikánus teológia legkiválóbb képviselője. _—Prohászka püspök oly sokoldalú tehet­ség volt, hogy ő pusztán mint filozófus is világhírre jutott volna. Ő azonban látni­­valóan, kezdettől fogva nem annyira a filozófiára, azaz a bölcsesség szeretetére törekedett, hanem magára a sophiára, a bölcsességre, a kinyilatkoztatás igazsá­gára. Páratlan tehetségét a spekulatív erő mellett a memóriának ritka kapacitása és példátlanul teljes kifejező erő jellemezte, ez a három dolog pedig igen ritkán szo­kott együtt lenni. Ezt arra használta fel, hogy lelket öntsön az emberekbe, mégpe­dig Jézus Krisztus lelkét. Utolsó szavai­nak egyike volt: — Nincs más kódex, mint az evangé­lium. —­ Ezt lehet odaír­ni az ő tudományos törekvései alá. Makoldy József rajza. Prohászka mint filozófus A magyar filozófiai tudományra mér­hetetlen veszteséget jelent a kiváló fő­pap halála. Schütz Antal egyetemi tanár, Prohászka filozófiai munkásságának alapos ismerője, a kö­vetkezőkben jellemezte Prohászkát, a filozófust: — A püspök úr filozófiai alapképzett­ségét Rómában kapta meg, a Gregoriá­­nán. Ott még tanárai voltak a híres je­zsuita filozófusok, Tom Giorgi, Palmieri, Liberatore, vagy legalább közvetlenül az ő szellemük élt a nevezetes főiskola falai között, akik a skolasztikus­ilozó­­fiának az új természettudományokkal való harmóniáját keresték és művelték igen figyelemreméltó eszközökkel és eredménnyel.­­ Talán ennek tulajdonítható, hogy ami­kor hazakerült, a természettudományok­nak és a filozófiának, meg a hitigazsá­goknak a kapcsolata érdekelte őt első­sorban és ezt juttatta diadalmasan ki­fejezésre első műveiben: Isten és termé­szet, Ég és föld — erről szólt a Szent Tamás Társaságban tartott nagyszerű előadásaiban, nevezetesen a szabad aka­ratnak az isteni együttműködéssel való összhangosításának rendkívül nehéz kér­déséről. De őt, aki hidat akart a modern ember szá­mára, a földről a kinyilatkoztatott igazságok országába, arra késztette a lelke, hogy más tudom­á­­nyok területéről is keressen anyagot, in­dításokat, amelyeket azután a filozófia formájába gyúrt és hídpillérekké tett. A szociológia, a történelem, a lelki és er­kölcsi problémák és természetesen első helyen a teológia, — mind megkapták az ő filozófiai lelkületének fogékonyságát. — Közben megerősödött a szellemi egyénisége és az eredeti filozófiai irá­nyának a fonalán továbbhaladva, az igazság közvetlen keresését inkább Platon 3 Prohászka irodalmi munkássága Prohász­­a Ottokár egész könyvtárra valót dolgozott: szónoki működése mellett irodalmi munkássága is hatalmas és je­lentős. A püspök nevét először nem is a szónoki beszéd, hanem írott betű vitte a nyilvánosság elé és tette országszerte is­mertté. Nevezetesebb munkái a követke­­zők: Isten és a világ (1892), Harc a fékte­lenségek ellen (1892), A keresztény bűn­­bánat és a bűnbocsánat (1894), Föld és ég (1901), Diadalmas világnézet (1903), Elmél­kedések az evangéliumról (1908), Az intel­­lektualizmus túlhajtásai (1911), Magassá­gok felé (1911), A túlvilág tornácában (1913), A pünkösdi lélek (1914), A háború telke (1915), Világosság a sötétségben (1916), Kultúra és terror (1918). Amikor az egész katolikus társadalom 1918-ban Prohászka püspök hatvanéves születésnapját ünnepelte, összeállították értekezéseinek, cikkeinek és beszédeinek jegyzékét. Ezek címe harminc ivoldu­lt tesz ki. Egyöntetű kiadása huszonnyol­cadréta kötet volna. Nincsen olyan iro­dalmi, tudományos, társadalmi és szociá­lis egyesület, amelynek munkájában részt ne vett volna. Az összes irodalmi és tudo­mányos egyesületek büszkék voltak arra, hogy Prohászka Ottokárt tagjaik közé sorozhatták. Tagja volt a Magyar Tudo­mányos Akadémiának, a Szent István Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak, a­ Petőfi Társaságnak, elnöke az Országos Pázmány Egyesületnek és sokáig volt el­nöke, később védnöke az Aquinoi Szent Tamás Társaságnak. Prohászka, a spirituális Valnicsek Béla dr. kőbányai apátplébénos, az elhunyt püspök egyik tanítványa mondotta el munkatársunknak a következő apróságot a nagy püspökről, mint elöljáróról: — Harminchét évvel ezelőtt történt. Négy kispap tanult késő este az esztergomi szemi­nárium egyik tantermében. Kettő közülük már meghalt: Teesz Elemér és Zubriczk­y Aladár. A másik kettő: Rott Nándor veszprémi püs­pök és én, még élünk. A négy kispap a pufffl­­los fölött lévő lámpát leakasztotta, s a hatal­mas cserélpkályha mellé tette, a nagy spanyol­fal mögé, hogy a fény ki ne szűrődjék az ajtó réseken s a folyosón járkáló „prefi“ ne k5SS? ‘.p 30 év óta a világot uraló eredeti angol „ till Warntet e fényős részletre, kerékpáralkatrészeket, hnc. pedál, nyerseket nagybani szgák­ árban, külső au­tik 0.80 pengőtől belsők 2.10 pengötö’ LANG JAKAB és FIA kerékpárnagykereskedtelki Vili.,­­József­ körút 41- sz. Árjegyzék egy képpel ingyen.?

Next