Uj Nemzedék, 1940. október (22. évfolyam, 224-249. szám)

1940-10-07 / 229. szám

XXII. évfolyam, 229. szám, TTT nemzedék »» ROMÁNIAI MOZAIK Itta: FEHÉRTÁJY TIBOR Ászte­lem Teszem, hogy hango­san nevetek, pedig térdembe már megint cudarul belenyilalt a fáj­dalom. Fehérre lakkozott kórház ágyán felkönyököl szobatársam, az ikteruszos százados. Hogy mit nevetek ilyen jóízűen! Hát tudod igazán lehetetlen derültség nél­kül elolvasni mindazt, amit ma­napság összeírnak ezek a román lapok. És böngészem tovább Ste­lian Popescu újságját, mely csak nem akkora, mint alattam a kór­házi lepedő. Böngészem az irtó nagy hasábokat s hirtelen az jut eszembe, miért ne tudja meg végre a magyar olvasóközönség is, mit írnak rólunk s magukról odaát, úgy rövid cikksorozatban csak apró mozaikokat kapok ki 37 Universul vagy két hétre való legutóbbi számából. Apró mo­zaikkockák következnek csupán de, mint vízcseppekből a tengert igen jól látni belőlük is a mai Románia igazi, kendőzetlen arcát MAGYAROK a dnyeszter­i MELTÉRŐL. Szeptember közepe felé tartunk, de még mindig jön­ Jielc, özönlenek Keletről, a hirte­len benyonjult orosz hadak elöl a­­besszarábiai menekültek. Fér­fiak és nők, felnőttek és gyerme­kek, tisztviselők és iparosok, ci­vilek és katonák. A bukaresti la­pok­ külön rovatokat állítottak számukra. Egyikben rokonok, is­merősök, barátok keresik egy­mást és adják hírül: a nagy fel­fordulásban ki hová, merre me­nekült. A másikban hosszú hasá­bokon keresztül olvashatjuk nap­ról-napra, hogy mindenüket oda­hagyva kik lépték át aznap a Pruthot, az u.i határvonalat. Ké­vék, nevek, csupa román és oly­kor orosz hangzású, de időnként akad ilyen is: Bulai Mária, Tás­ka Viktor, Verdes János, Tóth Mihály, Roska Miklós, Kéves Sándor, Fülöp László, Lapos Mi­hály. Máshol meg: Erdes Viktor, Nagy Katalin, Saly Fevronia, Boskó­ László, Puskás Konstan­tin, Mihály György, Gserni Eri­ka, Sidó Ágnes, Balázs István. Tanítók többnyire, meg tanárok, de vannak közöttük iparosok is, akiket a sors ki tudja mikor só­dort tova Besszarábia végtelen búzamezői és mocsarai közé. Váj­jon milyen szál fújta ki Aradról a messzi Kisinauda Canochi (!) József, 22 éves, református csiz­madiát, akinek a neve után oda­­biggyesztették biztonság okából, hogy­ ungurt Bukdácsolok a szénfrontó,­­végtelen sorok között s tekintetem megakad egyiken. Szóról-szóra ez áll ott: Chitila Aglaia, özvegy, született: 1886. Dorohoi, menekült: Cetatea Al­bából, foglalkozása: anyós! BUS REM­AZ! Horn, Kloska és Klisén ékes nyelven szóról-szóra annyit jelent: jól maradj meg! Ezzel a mondással köszön el odaát a tá­vozó rokon és jóbarát. Ez annak a cikknek a címe, amelyben Stelian Popescu lapja elbúcsúzik az „elra­bolt“ Kolozsvártól. Miután előbb m­ár felsorolta, hogy: „Kolozsváron hagyjuk Európa legmodernebb klini­káját és egy monumentális főiskolai kollégiumot, ott hagyunk 28.000 tu­dományos művet és egyetemi intéz­ményeket a legeredményesebb mun­kássággal, ott hagyunk egymilliárd lejen felüli városfejlesztési tevé­kenységet, ott hagyunk tízszer annyi iskolát, mint amennyit átvettünk 1918-ban és a város lakóit, akik négyszer annyi könyvet olvastak, m­int húsz évvel ezelőtt, ott hagyjuk a legnagyszerűbb gazdasági életet és 18 milliárdnyi ipari tőkét, földhöz juttatott parasztságot hagyunk ott és olyan életstandardot, amely min­den egyes házban láthatólag ervelke­­dett“ — így ir tovább. ..Bár itt né­hány magyar, elragadtatva a sovén buzgalomtól, az üzletek homlokzatá­ról hatósági személyeink szeme lát­­tára letépte a román nyelvű cégtáb­lákat s noha Horthy kormányzó ké­pét idő előtt árusítani kezdték... mindez nem is oly fontos. Mert nem­csak a m­­oláhjaink (valahii nos­tri) sajnálnak bennünket, hanem az ide­genek is, akikkel két évtiezeden át együtt éltünk békességgel és jó egyetértésben, jólétben és egészség­gé).“ I­s még egyszer hosan buesut i­tye Kolozsvár és az elvesztett er­­délyi táriak felé. igy végzi be. ..Run remitt! Si la bűne vedere!“ A vi­szontlátásra! I. Hát nem édes és nem mosolyfa­kasztó! KÉT VOR­AT. Egyik Nyugat­nak indult, tizenkét kékre lak­kozott szalonkocsija egykor a budapesti Keleti pályaudvar külső vágányán állott, most pe­dig robogott, villámgyorsan át­­robogott a zsombolyai határál­lomáson, hogy egészen Belgrád­ig talán meg se álljon. De né­hány kocsin ottmaradt a gárda bucsucsókja: a süvítő ólomgo­lyók nyoma. Mióta áll a világ s mióta ezen a földön vésővel, nádvesszővel, faragott libatollal és írógéppel megörökítik a vi­lág folyását emberek, így még nem vett búcsút uralkodótól sze­retett népe. Hogy mi lett a ti­zenkét szalonkocsi sorsa, arról nem szól a fáma. Az Uni­versul egészen szűkszavúan ad hírt a volt uralkodó elutazásá­ról s csak azt teszi hozzá, hogy Károly kíséretében elutazott Ardereanu udvari miniszter is, no meg Románia megrontója, a vöröshaju démon, Lupescu Esz­ter asszony. A másik vonat Nyugatról jött s egy sokat szen­vedett, sápadt asszony ült ben­ne: a volt király száműzött, hi­tes felesége, az uj király anyj­a. Mil­yen különös, ő is Zsombolyá­nál lépte át a határt, miután Antonescu tábornok távirata rátalált a drezdai Weisser Hí­rseh szállodában. Az Univer­sul hosszú riportot és képeket hoz a zsombolyai fogadtatásról: a tizenkilenc éves Mihály ki­rályt két férfi kíséri, Antonescu tábornok, miniszterelnök és Mo­­c­sonyi Antal, udvari fővadász­mester. MANIU GYULA LEVELE. Hosszú, háromhasábos ez a nyílt levél­, amely­ben a parasztpárt­ vezére és az er­délyi románság egyik vezetője a ro­mán nép előtt kifejti a volt rezsim bukásának okait. Hadd írjuk le itt, miket ír ebben Maniu Gyula, a sza­­mosújvári gimnázium volt növendéke és a magyar képviselőház volt tagja. „Az a tény, hogy Besszarábiát és Bukovinát a legkisebb ellenállás ki­fejtése nélkül átengedték és az, a tény, hogy a király belement abba, hogy Magyarországgal tárgyalásokba bocsátkozzék, a román közvélemény­ben lelki megrendülést, a hadsereg­ben csüggedést és az ország, vala­mint a hadsereg bizalmának teljes összeroppanását idézte elő az ural­kodó iránt. A király általános kri­tika és irónia tárgyává vált. Tekin­télye teljesen összeomlott. Ebben a helyzetben kaptam először meghívást, hogy vegyek részt az úgynevezett koronatanács ülésén. Az augusztus 30-i ülésén nem tudtam részt venni. Ezen az ülésem azonban Mihalache János és Popovics Mihály, Bratianu C. T.-vel, a liberális párt fejével együtt erélyesen hangsúlyozta a nem­zeti ellenállás és Erdély megvédésé­nek szükséges voltát. A következő ülésen, augusztus 31-én tiltakoztam a bécsi döntés határozatai ellen és óvást jelentettem be az ellen, hogy a király személyi kormánya és a korona­tanács képviselje az országot és területi engedményeket tegyen, kitartván a minden áron való ellen­állás eszméje mellett. Kértem e ka­tasztrófát előidéző­ bűnösök felelős­ségre vonását, akik közé a közvéle­mény első­sorban II. Károly királyt helyezi.“ Hát ilyeneket ir Maniu Gyula, majd így folytatja: •­­Egyébként téves volna azt hinni, hogy II. Károly király külpolitikájá­nak Anglia és Franciaország felé való tájékozódása miatt, ami volta­képpen fenn sem állott, vagy vala­milyen más ily hiba miatt volt ké­ny­­telen lemondani. Lemondásának oka általános felfogása volt az ideál nél­kül, erkölcs nélkül, biztos iránytű nélkül való személyes uralkodásról, állandó opportunista elhajlásokban, a manőverek és könnyelműségek végre­­hajtásában, melyek szakadékot ás­tak a korona és az ország közé s ame­lyek politikájának csődjéhez és buká­sához kellett, hogy vezessenek. Károly király alkalmatlannak bizonyult az ország vezetésére, valamint arra is, hogy jóvátegye a katasztrófát, amelybe az országot kergette ... A tragédiát, amely Besszarábia s Er­dély, Bukovina és Dobrudzsa egyes fontos részeinek elvesztése folytán végbemegy lelkünkben, nem lehet másként elhárítani, mint a román nép egészséges erkölcseinek és a ke­resztény morálnak trónraültetésével köz- és magánéletünk minden meg­nyilatkozásában egyaránt.“ EGY KÜLÖNÖS PÁSZTOR­­LEVÉL. Nicolae irta, Erdély or­todox metropolita­ érseke Nagy­­szebenből „drága, szenvedő fiai­hoz“, mint „egész Erdély jog­szerinti hívőinek szellemi feje“. Ilyeneket ir benne: „A mi drága Erdélyünk felé­nek földjét idegen lábak fogják tapodni és egymillió és néhány­­százezer testvérünk ismét súlyos láncokat és mindenféle borzal­makat fog nyögni.“ Hórát dicsőíti, a móc banda­­vezért, aki tudvalevőleg azzal tette nevét örökké feledhetet­lenné, hogy ártatlan magyar nők és gyerekek százait bon­colta fel Erdély hegyein és völ­gyein keresztül, majd így foly­tatja: „A bécsi döntés újra fel­támasztotta az elmúlt gyaláza­tos borzalmat és a rosszindulatú igazságtalanságot, amely annyi könnyet és annyi kínszenvedést okozott“ s miután a krisztusi szeretet nevében csaknem arra uszítja híveit, hogy irtsanak ki mindnyájunkat a föld színé­ről, imigyen sóhajt fel kenettel­jes szavakkal: „I. Mihály király őfelsége a nagy Vitéz Mihály vajda nevét viseli és ő felada­tává teszi, hog­y elvezessen ben­nünket hazánk teljes visszaállí­tásához!“ Micsoda főpap az, aki ..pásztorlevelében m­ilyen gyűlö­letet hirdet és micsoda sajná­­latraméltó, dühödt öreg­ember, aki ilyesmiket papírra vet? BESZÉDES INGATLANFORGA­­LOM. Bukarest ingatlanforgalmának az Universulban külön rovatja van. Hosszú rovat ez is, az utóbbi időkben egyre hosszabb. És mind gyakrabban üti meg szemünket benne magyar név. Csak az a különös, hogy ahány magyar, az egy se vesz, csak !­ Mintha valami végkiárusítási láz fogta, volna el a Dombovica partján a magyar ház- és telektulajdonosokat. Hadd írjak ide egy néhány kiragadott adatot: Katona Károly eladta 50.000 lejért házát, Elekes József 50.000, V­égh József 30.000, Nagy Sándor 40.000, Létai Kálmán 350.000, Dorobi István 270.000, Gombos Róza 182.000, Molnár Lujza 75.000 lejért házát, Se­­besi Kálmán 34.000 és Kolozsvári Dé­nes 82.000 lejért terhét. Aztán megint: Váczi István eladta 90.000, Dénes Já­nos 40.000, Dávid Istán 60.000, Péter András 80.000, Horáth Albert 36.000, Tordai Ilona 150.000, Bika János és Anikó 45.000, Horváth János 49.000 lejért házát, Páll István 3.000 lejért telkét és igy tovább. Harminc-négy­venezer lej — az magyar pénzben 1000—1200 pengő. Ugyan bizony mi­lyen házuk lehetett­­ a Végh Józse­féknek, Sebesi Kálmánoknak és Dé­nes Jánosoknak ott, valahol a grivi­­cei mahallák legeslegvégén! Vagy talán nem is olyan kélipintyek vol­tak azok, csak el kellett adni, sietve, bármennyiért, mert egy este, munká­ból hazajőve, azt hallották a rádió­ból, hogy felszabadult a bécsi Bel­­vedere-palotában a parajdi, bodoki, vagy gyergyócsomafalvi határ! És ettől a perctől kezdve sok-sok izzad­­ságcsepp ára: a bukaresti kis házikó egész súlyával kezdte nyomni ott va­lahol a szivük táját! Avagy talán azért nőtt lábuk házaknak, telkeknek, mert kenyérre kell az áruk, mivel, hogy gyárban, műhelyben, épületáll­­ványon kell a hely a Floreáknak, Popescuknak és Ionescuknak! Ezt már nem árulja el az Universul... ÉDES GYERMEKEM NE BÚSULJON. ARCBŐRE TÉNYLEG HIBÁS,FOLTOS,PATANÁSOS FONNYADT ÉS MITESSEREK MUTATKOZNAK. DE KÜLÖNÖ­SEBB BEAVATKOZÁSRA NINCS SZÜKSÉG. OTTHON EGYEDÜL ELVÉGEZHETI. HASZNA'UA PONTOSAN UTASÍTÁS SZERINT A KRÉMES LETON­­^ .SZAPPANT. RÖVIDESEN REND­­BEJÖN ÉS MEG-ítő.^ gczérf'|_ A BÖReT'2?!® ___ _ji k­ KÉSŐBB.... HÁLA A KRÉMES LETON SZAPPANNAK KEZDTE EL MÉG MA A LE­TON SZAPPAN ARCÁPOLÁST ÉS MEG­NYÍLIK AZ ÖN SZÁMÁRA IS A BOLDOG­SÁG FELÉ VEZETŐ ÚT. 12 DARAB KRÉMES LETON SZAPPAN 12 BOL­DOG HÓNAPOT JELENT, RAGYOGÓ FIATALOS, HIBAMENTES ARCBŐR­REL. MOSSA ARCÁT, KEZEIT A LETON SZAPPANNAL ÉS HASZNÁLVA FÜRDÉS IDE­JÉN. MEGLÁTJA, HOGYAN SZÉPÜL FOKRÓL-­­ FOKRA BŐRE. EZ TESZI ÉRTHETŐVÉ, HOGY­­SZÉPSÉGÜKRE OLY KÉNYES SZÍNÉSZNŐK ÉS SZÉP DÁMÁK MIÉRT HASZNÁLJÁK AZ E­NYHE KRÉMES LETON SZAPPANT. Kapható mindenütt: Főraktár, Hunnia laboratórium, Budapest,VII., Erzsébet-krtö. /r r rpr'“ jd/i^­­/ \J •fb­JCjM e

Next