Új Pedagógiai Szemle, 2002. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
l›X›Z$r~U^ "A PISA-jelentést követően nem lehet ugyanúgy tekinteni az oktatásra, mint annak előtte. A PISA-vizsgálat eredményei drámai módon hívják fel a figyelmet arra, hogy mit csinálunk rosszul iskoláinkban, mennyire nem alkalmazkodunk a ránk bízott tanulók valódi szükségleteihez, fejlesztési igényeihez, mennyire nem tudjuk olyanná tenni iskoláinkat, hogy ott a gyerekek jól érezzék magukat. "Engem nem is annyira a német diákok rossz eredményei keserítenek el, hanem az, hogy milyen sokan vannak közöttük olyanok, akik nem szeretnek iskolába járni, akik utálják a tanulást." Az idézet a Hamburg közeli kisváros, Elze iskolájában tanító Hilde Balzer leveléből való, és a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain több hónapon át zajló, a PISA-jelentés német eredményeinek értékelésével foglalkozó vitában jelent meg. Nálunk - egyelőre - még nem gerjesztett olyan éles vitákat a PISA- jelentés, mint Nyugat-Európában és főleg a miénkhez hasonló, az olvasásmegértés és a matematika területén gyenge teljesítményeket mutató Németországban. Ez - bizonyos oktatáspolitikusi véleményekkel ellentétben - nem annak tulajdonítható, hogy nem kaptak kellő nyilvánosságot a meglehetősen nyugtalanító magyar eredmények, hanem alapvetően azzal magyarázható, hogy - amint azt másutt többször is kifejtettük - nálunk még mindig hiányzik a széles oktatásügyi nyilvánosság, az oktatás, az iskola problémái nincsenek igazán jelen a mindennapi közbeszédben. A szűkebb oktatáskutatói, tantervírói szakma persze érzékeli a magyar PISA-eredmények súlyát, azt, hogy a magyar 15 évesek rosszul értik meg az elolvasott szöveget, nehezen képesek a szövegben rejlő információk felhasználására, alkalmazására. A nemzetközi és hazai mérésekkel foglalkozó kutatók számára azonban nem meglepőek és drámaiak ezek az eredmények, hiszen a különböző összehasonlító vizsgálatok és a hazai helyzetképet feltáró Monitor-elemzések is évek óta jelzik a gyenge tanulói teljesítményeket, amelyek mögött a legfontosabb alapképességek fejlesztésének problémái húzódnak. Nem kívánom lebecsülni ezeknek a problémáknak a jelentőségét, de számomra nem a konkrét PISA-eredmények, nem a gyenge szövegértési vagy problémamegoldó teljesítmények tűnnek drámainak. Figyelmeztetőbb jelnek érzem - a bevezetőben idézett német tanárnőhöz hasonlóan - azt, hogy a magyar 15 évesek körében is milyen kiugróan magas azoknak a gyerekeknek az aránya, akik nem szeretik az iskolát, nem szeretnek tanulni, nem motiváltak a tanulásra. Még súlyosabbnak érzem, hogy a magyar iskola az OECD-országok átlagához képest jóval kevésbé képes kompenzálni a családi státusból eredő szociokulturális különbségeket. folytatás a hátsó borítón...