Uj Szó, 1946. május (2. évfolyam, 97-121. szám)
1946-05-30 / 121. szám
1946 május 30, csikt»rt»k Uj Szó3 MOLOTOV NYILATKOZATA a szovjet sajtó képviselői előtt a külügyminiszterek tanácsa párizsi értekezletének eredményeiről ^K% »Izvesztija« és a »Pravda« tudósítóinak a Külügyminiszterek Tanácsa párizsi értekezleteinek eredményeire vonatkozó kérdéseire való tekintettel, valamint figgyelembe véve azit, hogy hogyan értelmezték az utóbbi időben egyes országokban ezeket az eredményeket, a Szovjetunió külügyminisztere V. M. Molotov a következő nyilatkozatot tette: A három miniszter múlt év decemberi moszkvai tanácskozása határozatának értelmében megtartották Párizsban a Külügyminiszterek Tanácsának értekezletét. Köztudomású, hogy a moszkvai tanácskozás a három nagyhatalom berlini értekezletének utasításai szerint pontosan meghatározott döntést fogadott el az Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendő békeszerződések elkészítése tárgyában. Az párizsi értekezleten a szovjet küldöttség a moszkvai tanácskozás döntése pontos végrehajtásának kötelezettségéből indult ki. E döntés értelmében a fentebb említett bérszerződések megtárgyalása céljából, azután, hogy befejeződik a megfelelő tervezetek előkészítése, egy konferencia hívandó össze. A moszkvai tanácskozás határozata megköveteli, hogy a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok kormányai között — és Olaszországgal kapcsolatban Franciaország kormányával is — szükséges megegyezés jöjjön létre a fentebb említett békeszerződéseik kidolgozása folyamán. Ez azt jelenti, hogy ezek a kormányok a békeszerződések tervezetét a 21 állam képviselőiből álló békeértekezlet összehívásáig kötelesek kidolgozni és egymás között összeegyeztetni. Ennek más értelmezése arra vezethetett volna, hogy például az Olaszországgal kötendő békeszerződés, egy tervezete helyett a béketárgyaláson két Olaszországgal kötendő békeszerződési tervezetet nyújtanak be. Ebben az esetben a béketárgyalások résztvevőinek egyik csoportja az egyik békeszerződést, a béketárgyalások résztvevőinek másik csoportja pedig a másik békeszerződést írná alá, ami a valóságban az egységes békeértekezlet csődjét jelentené. Ezen az úton haladva nem egy, hanem két békeértekezlet lenne és ez teljes egészében megakadályozná a népek tartós békére való törekvését. Szemmel látható ennek a helyzetnek a tarthatatlansága. Ezért a szovjet küldöttség nem fogadhatta el az Amerikai Egyesült Államok küldöttségének a békeértekezlet összehívási időpontjára vonatkozó javaslatát, amely a békeszerződések előkészítése folyamán történő előzetes megegyezéstől eltekint. ugyancsak szemmel látható az is, hogy az amerikai küldöttségnek ez a javaslata, amelyet a brit küldöttség is támogatott, ellentétben volt a Berlini és a Moszkvai Értekezlet határozataival és általában a legnemkívánatosabb következményekkel járt volna a tartós béke megkötésére törekvő nemzetek közötti barátságos viszony további fejlődése szempontjából. Ezért a párizsi értekezleten a Szoovjet küldöttség erőfeszítései arra irányultak, hogy közös megegyezésre jussanak az Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendő békeszerződési tervezetek alapkérdéseiben. El kell ismerni, hogy ebben a tekintetben pozitív eredményeket értünk el, bár azokat nem lehet kielégítőknek elfogadni. A párizsi értekezlet munkájának eredményeképpen a Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendő békeszerződések előkészítése, annak még meg nem tárgyalt gazdasági szakaszai kivételével, lényegében véve befejezettnek tekinthető. Azok a kormányok, amelyekre ezen békeszerződések előkészítésének feladata hárul, megegyeztek az összes alapkérdésekben: területi, katonai, jóvátételi és más kérdésekben. Ezt elősegítette az a körülmény, hogy a szovjet kormány javaslatának megfelelően a fentebb említett békeszerződések alapját a fegyverszüneti feltételek képezik. Ezek annak idején a csatlós államoknak csupán alapkötelezettségeit foglalták magukba, ami teljes egészében biztosítja a szövetségesek törvényes érdekeit. A fegyverszüneti egyezmények nem vezettek ezen államok belügyeibe kívülről való beavatkozásra. Azok a kérdések, amelyekre vonatkozóan nem egyeztek meg a Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendő békeszerződések előkészítése folyamán, főleg a szerződések gazdasági vonatkozású szakaszához tartoznak, amelyet a Miniszterek Tanácsa még nem tárgyalt meg. Tárgyalni kezdtek a különbizottságok s ellentétek merültek fel. Mellesleg megjegyezve, olyan kérdést, mint például a dunai hajózás és kereskedelem kérdését, amely a dunamenti államok létérdekeit érinti, már több ízben tárgyalta a Külügyminiszterek Tanácsa. A szovjet küldöttség véleménye szerint ezt a kérdést a dunamenti államok részvétele nélkül nem szabad tárgyalni és eldönteni, ha abból indulunk ki, hogy barátságos viszonyt óhajtunk ezekkel az országokkal. A dunai hajózás kérdése elsősorban a dunamenti államok ügye és ezt a kérdést nem lehet az egyes dunamenti államokkal kötött békeszerződésekben eldönteni. Nem lehet jogosnak elismerni azt, hogy egyes nem dunai államok jogot formálnak maguknak arra, hogy rákényszerítsék akaratukat a dunamenti államokra, sem olyan rendszert a Dunán, amely nem venné figelembe a dunamenti államok érdekeit, elsősorban a dunamenti szövetséges államok (Csehszlovákia, Jugoszlávia) érdekeit. Az Olaszországgal kötendő békeszerződés kérdése még sokkal bonyolultabb. Itt számos alapkérdésben merültek fel ellentétek, például a jóvátétel kérdésében, a volt olasz gyarmatok sorsának kérdésében, az olasz-jugoszláv határ és Trieszt sorsának kérdésében és még néhány más kérdésben. Vegyük a jóvátétel kérdését: A fasiszta Olaszországnak néhány százezernyi főnyi hadserege 1941—1942-ben betört a Szovjetunió területére. A hitleristákkal együtt kifosztották Szovjet Belorusszia fővárosát, Minszket, Harkovot és Ukrajna számos más városát és faluját, a Donig nyomultak előre és óriási kárt okoztak országunknak. A Jugoszláviába, Görögországba és Albániába való betöréskor az olasz fasiszta csapatok ott is hatalmas pusztítást végeztek. A Szovjetunió mégis lecsökkentette jóvátételi követeléseit és csupán egy roppant szerény összeg, 100 millió dollár hatévi időtartam alatt való kifizetését követelte, legalább emlékeztetőül arra, hogy az agresszió és az idegen területre való betörés nem maradhat büntetlenül. A Szovjetunió ugyanis figyelembe vette, hogy Olaszországban megdöntötték a fasizmust és elismerte annak a fontosságát, hogy a demokratikus Olaszország a háború utolsó éveiben a szövetségesek oldalán vett részt a háborúban. A Szovjetunió ugyanakkor jogosnak tartja Jugoszlávia, Görögország és Albánia 200 millió dollár összegű jóvátételi követelését. Ezek a számok azt mutatják, hogy a mi jóvátételi követelésünk Olaszországgal szemben csak kis részben fedezheti a háború éveiben általa okozott károkat. A Szovjetuniónak Olaszországgal szembeni jóvátételi követelését a párizsi értekezleten csupán a francia küldöttség támogatta. Az amerikai küldöttség és vele együtt az angol küldöttség a Szovjetuniónak még ezeket a jogos követeléseit sem támogatta teljes egészében. Elég ha megemlítjük, hogy az Amerikai Egyesült Államok küldöttsége azt javasolta, hogy számítsák be a Szovjetuniónak fizetendő jóvátétel összegébe azoknak a hadihajóknak az értékét, amelyek az olasz hadizsákmányból a Szovjetuniónak jutnak, bár még a német kérdés tárgyalásánál, a berlini értekezleten az amerikai, angol és szovjet kormányok jogosnak ismerték el, hogy az ellenség hajóhada hadizsákmánynak tekintendő és nem számítandó be a jóvátétel számlájába. A jóvátétel kérdésének tárgyalása folyamán már nem először találkozunk olyan helyzettel, amikor azoknak az országoknak a képviselői, amely országok nem voltak kénytelenek elviselni az ellenség betörését saját területükre, nem úgy nyúlnak ehhez a kérdéshez, mint a Szovjetunió. Tulajdonképpen mégsem lehet csupán megértő, szavakkal vigasztalni az idegen betörést elszenvedett népeket és felhívni őket, hogy »felejtsék el a jóvátételt«. Ez ismét csak annak az orosz közmondásnak a helyességét igazolná, hogy »a jóllakott ember nem érti meg az éhes embert«. Időközben nyilvánosságra kerültek az olasz sajtó hivatalos közlései azknak a megszállási költségeknek óriási összegeiről, amelyeket Olaszország, Anglia és Amerika javára kénytelen folyósítani. A néhány milliárd dollárt kitevő megszállási költségeknek jelentéktelen csökkentése elegendő volna arra, hogy Olaszország teljesíthesse a Szovjetunió jóvátételi követelését. Másrészről nagyon jól tudjuk, hogy az olasz iparnak rendeléseikre van szüksége. _ A Szovjetunió által előterjesztett jóvátételi követelések teljesítése néhány évre lényeges rendelésekkel ellátná az olasz ipart, anélkül, hogy súlyos terheket okozna az olasz állami költségvetésnek. De miért, miért nem, amerikai és angol részről főleg azt ellenzik, hogy Olaszország a Szovjetuniónak szállítandó áruk számlájával teljesítse jóvátételi kötelezettségeit. Minden alapot nélkülöz az a kijelentés, amely szerint az olasz iparnak ezen szállításai állítólag Olaszországnak az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia részéről való finanszírozásának terhére történnék. Nem lehet jogosnak elismerni azt sem, hogy úgy tekintsék az olasz ipart, mint amely alá van rendelve az amerikai és angol ipari köröknek. Olaszország nemzeti iparának gazdag múltja van és most a fejlődés új, fontos prospektívájának kell párnára megnyílnia. Ha nem fognak bennünket zavarni, a Szovjetunió és Olaszország minden különösebb nehézség nélkül meg fog egyezni a jóvátétel kérdésében. A volt olasz gyarmatok kérdésének nagyon sok figyelmet szenteltek a miniszterek, mind a londoni, mind a párizsi Mi nem ragaszkodunk tanácskozáson. ahhoz, hogy a Szovjetuniónak, egyedül vagy akár Olaooszággal együtt, adják fennhatósága alá néhány évre Tripolitániát, bár ennek igen nagy jelentősége lett volna a szovjet kereskedelmi hajók számára a földközi tengeri utakon és rövid időn belül teljes egészében biztosította volna Tripolitánia nemzeti függetlenségi érdekeinek megalapozását. A Szovjetunió ugyanígy mint Franciaország is elismerte: kívánatos, hogy a volt olasz gyarmatok magának Olaiszországnak a fennhatósága alá kerüljenek, amely, most már mint demokratikus állam, az Egyesült Nemzetek Szervezetének irányítása mellett végrehajthatta volna ezen országok nemzeti függetlensége előkészítésének feladatát. Ezt a javaslatot kezdetben az amerikai küldöttség is támogatta, amely azonban az angol küldöttség ellenzésére hivatkozva hamarosan feladta ezt az álláspontját. Ennek következtében az olasz gyarmatok sorsának kérdése eldöntetlen maradt, a Szovjetunió engedményeit pedig ebben a kérdésben nem értékelték kellően. A volt olasz gyarmatok kérdésében különösen szembetűnt az, hogy az amerikai és angol küldöttségek rendszerint egymás között megegyezve léptek fel, bár ez ellentétben volt más országok törvényes és jogi" érdekeivel. A párizsi értekezlet elé terjesztették azt az angol javaslatot, amely szerint majdnem az összes olasz gyarmatok a gyakorlatban angol ellenőrzés alá kerültek volna. Javasolták »Libia függetlenségének« kikiáltását, hozzácsatolva Tripolitániát, Kirenaikát, de anélkül, hogy, kivonták volna az angol csapatokat ezekről a területekről. Ugyszinténi, javasolták »Nagy-Szomália* megala^kítását hozzácsatolva Olasz-Szomaliát és két területet Etiópia számlájára (Ogaden és a »fenntartott terület«), tannia »Nagy-Szomáliát« ^ Nagy-Brifennhatósága alá helyezve. Ilyen módon Nagy-Britannia gyarmatti birodalma jogainak újabb kiterjesztéséhez jutott volna Észak- és Északkelet-Afrikában. Amint látjuk, ez utóbbi javaslat nem csupán a leközölt Olaszország, hanem Etiópia számlájára is akarták végrehajtani, pedig köztudomású, hogy Etiópia az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja. Ezeknek a terveknek a megvalósítása Nagy-Britannia majdnem monopol helyzetének további megzilárdítására vezetett volna az egész Földközi-tenger és Vörös-tenger óriási partvidékén- Ezeket az angol terveket az amerikai küldöttség nem bírálta. Ellenkezőleg, minden olyan javaslat, amely nem kívánatosnak látszott Nagy-Britannia számára a földközitengeri monopol helyzetének megőrzése és további megszilárdítása szempontjából, határozott ellenállásra talált nemcsak angol, hanem amerikai részről is. Az olasz gyarmatok kérdése eldöntetlen maradt, az angol csapatok pedig továbbra is a helyzet urai maradnak nemcsak ezeken a területeken, hanem még Etiópia egyes területein is. Az olasz-jugoszláv határ és Trieszt kérdését szintén a párizsi értekezlet fő kérdéséhez tartozónak kell tekinteni. Csak a szovjet küldöttség támogatta ebben a kérdésben Jugoszláviát. Jugoszláviának a Julia-tartományra vonatkozó követelését senki sem vonta kétségbe. Senki sem védelmezte azt az első világháború után hozott határozatot, amely Olaszországnak adta át a Julia-tartományt. Mindenki számára világos volt, hogy ez a tartomány Jugoszlávia nemzeti területének egy része, hogy ezen a területen szlovénok és horvátok vannak többségben. Amerikai, angol és francia szakértők javaslatára a Julia-tartományt mégis két részre, keleti és nyugati részre hasították. Eközben a nyugati résszel együtt, amely a francia tervezet szerint a Julia-tartománynak osa “wWt:: ■y 1