Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)
1964-05-09 / 129. szám, szombat
A A szabadság napfényében Karol Tomaščík: A Moldvától Moldváig című regényében azt mondja el, milyet kegyetlenül bánt a szabadságszerető emberekkel a fasizmus, milyen kíméletlenül gázolt az emberek életébe egészen 1945 májusáig — a győzelemig. Alább e regényből közlünk — a győzelem napjaiban lejátszódó — kifejező részletet. város fölött még mindig ott lengett az újonnan született szabadság ünnepi hangulata, mikor dombjain és kertjeiben már hervadni kezdtek az utolsó orgonák. De új virágok is nyíltak, már, és a korai nyár érkezését hirdették. Új élet született a házak közt, s ez az új élet frissességével hamarosan felüdítette az ellenség által hátrahagyott sivár pusztaságot. Úgy látszott, az oly sok éven át szabadságra szomjazó emberek mintha nem is győzték volna csillapítani szomjukat. Megfeledkeztek a szívüket hat éven át szorongató fájdalomról. Gyönyörű volt Prága, talán emberemlékezet óta most volt a legszebb. Méltóságteljesen, győzedelmesen és büszkén állt a Moldva két pártján. S megint félelem és gyűlölködés nélkül áramlott benne az élet. Talán soha nem akadt itt ennyi öröm és szeretet. Lehet, hogy soha nem virított ennyi kábító illatos virág a városban. Egy szép napon két katona állt meg a Károly hídon. Tiszt volt mind a kettő. Az egyik vörös hadseregbeli, a másik csehszlovák. Amint gyönyörködve nézték a folyó két partját s magukba szívták az eső utáni ózont, a Vörös Hadsereg tisztje megszólalt:— Milyen tiszta itt a levegő.— Igen — felelte kis idő múlva a csehszlovák. — Most már csakugyan tiszta. — Aztán odafordult a Vörös Hadsereg tisztjéhez, megfogta a vállát és így folytatta: — Ti tisztítottátok meg a legborzalmasabb méregtől. A vöröskatona magához ölelte csehszlovák bajtársát, de nem szólt egy szót sem. Kis ideig még némán álltak, aztán elindultak a híd túlsó vége s a város felé. A hídfőnél megint megálltak, kezet fogtak és megölelték egymást. A mellettük elhaladó emberek megálltak s örömmel nézték a két ölelkezőt. — Köszönöm neked, testvérem, mindnyájunk nevében — mondta a csehszlovák, s még egyszer jól magához szorította a vöröskatonát. ner — Viszontlátásra, minden jót, Meiselvtársi Üdvözöld nevemben családodat, s ne feledkezz meg róla, a hogy ellátogass hozzám. Mikor elváltak, Meisner még sokáig nézett a Vörös Hadsereg tisztje után, akivel még csak nemrég hagyta el a repülőteret. Kilépett és sietve haladt az Óvárosi tér felé. Kis idő múlva meglepetten állt meg kiégett városháza előtt. Tekintete végigfutott az üszkös falakon, s furcsa érzés vett erőt rajta. Bátortalanul megindult a Vencel tér felé utcán. Útközben megállított egy vezető katonai autót és elvitette magát a Vinohradyra. Az autó nem vitte el egész útja végcéljáig. Kiszállt s egyenesen az egykori lakása felé sietett. Végre célhoz ért. Hirtelen megdöbbenten megáll. Nem akar hinni a szemének, melyben eddig türelmetlenség és kíváncsiság fénye lobogott. Most balsejtelem és kétségbeesés tükröződik benne. Mereven áll a gyalogjárón, s észre se veszi a körülötte zajló életet. • Szép emlék a szövetségeseinktől, ugye hadnagy úr? — zavarja meg Meisner izgatott gondolatait egy mellette álló férfi. Meisner megrázkódik, megsimogatja verejtékező homlokát s már fut is a romhalmaz felé, ahol valamikor lakott. A meglepett férfi, aki az előbb megszólította, most megmozdult és utána indult. Meisner kétségbeesetten nézi a kiégett falakat s így suttog: — Nem, ez nem lehet igazi — S ebben a pillanatban átvillan az agyán, vajon nem pusztult-e itt az egész családja. rom közelében félig ledőlt falrész meredezik. Fehér, de füstös nyíl mutat lefelé, a szomszéd ház pincehelyiségei felé. Abban a reményben, hogy ott talál valakit a szomszédok közül, Meisner lerohant a lépcsőn s türelmetlenül kopogott az első ajtón. De senki se jelentkezett. Elindult hát a szomszédos pinceajtó felé, ahonnét éppen egy idősebb nő lépett ki. — Kérem szépen, itt lakik még Hrbánné asszony? — kérdi Meisner izgatottan, anélkül, hogy köszöntötte volna. — Igen, de mostanában ritkán van itthon. Tudja, elvesztette a lányát, a vejét és a fiait is. Eddig még nem jöttek vissza, ő szegény megkeresi őket — magyarázza megindult hangon az asszony. — És azt a szomszéd házat ki rombolta le? — mutat Meisner a régi lakása felé. — Jaj, az borzasztó volt — kezdett siránkozni az asszony. — Egy délben, minden előzmény nélkül, csak bombázni kezdtek az egyszerre amerikaiak. A pincébe se tudtunk már leszaladni. Borzasztó volt, tiszt úr, legszívesebben ... — Nem tud valamit Meisnerék sorsáról? —• alakítja félbe Meisner türelmetlenül. — Nem, nem ismertem őket — rázta meg az asszony a fejét. Meisner csalódottan nézett rá, aztán lassan felment a lépcsőn. Megint megállt a ház előtt. Nem is tudta, milyen sokáig állt ott mozdulatlanul, míg végre felocsúdott gondolataiból s eszébe jutott, hogy cselekednie kell. El kell mennie valahová, ahol megtudhat valamit majd a családjáról. Az utcán lépkedve egyre visszavisszanézett a romhalmazra. Vaňeček! — villant át az agyán, s már indult is a Foch utca felé. De ott is meglepetten állt meg a hatalmas romhalmaz láttán. Navrátil professzor jutott eszébe. Elindult hát gyors léptekkel a Román utca 6. számú ház felé. De az épületből, ahol Navrátil lakott, csak az első emelet maradt meg. A fájdalomtól megkínzottan, kimerülten dőlt a romház falához. Kicsit megpihent. Aztán lassan visszament a Foch utcába. Egész teste remegett, s érezte, hogy elönti a hideg verejték. Ai arra járók kutató pillantásokat vetettek rá és csodálkozva a fejüket csóválták. Cél nélkül bolyongott az utcákon s úgy érezte, hogy egyre nagyobb fájdalom kínozza egész testét. Már olyan gyenge volt, hogy alig állt a lábán. De még délelőtt elment Víz gyárába. Sápadt volt és nagyon elkínzottnak látszott. A gondolat, hogy valamit megtudhat szerettei sorsáról, annyi reményt öntött belé, hogy mikor belépett a gyárkapun, érezte, hogy ereiben megpezsdül a vér. Kíváncsian megint nézett szét az udvaron, s egyszerre minden emléke megelevenedett. Lélekben pár esztendőt tett visszafelé, s világosan látta maga előtt az eseményeket s az embereket, akikkel itt valamikor az illegális mozgalomban dolgozott. Hol lehet Vaňeček, Janák, Boženka, Trám, hol vannak a barátai és ellenségei? Milyen sors érte azokat, akik a legértékesebb emberi virágokból fonták a szabadság győzelmes babérkoszorúját? Vajon él-e valaki is közülük, valaki, aki valamit mondhatna a gyerekeiről s a feleségéről? Ejnye, de szeretne nagyot kiáltani Vaňeček után. De csak mozdulatlanul áll, a szeme önkéntelenül az üres géppuskatölténytárakra, töltényhüvelyekre s a sok összehordott holmira mered, ennek védelme mögül lövöldöztek bizonyára barátai a forradalom idején. A gyár munkaterméből csikorgó hangokat hall. Hideg fut végig a hátán, s az ajtó felé fordul. Éppen be akar lépni, mikor egy férfihang megállítja. — Üdvözlöm, hadnagy úr! Meisner megfordul, s a rámosolygó férfi arcába néz. Csendes hangon válaszol az üdvözlésre s a kezét nyújtja. A férfi erősen megszorítja s megismétli üdvözlő szavait. Aztán kis ideig némán állnak szemközt egymással, mintha mindketten az emlékek közt kutatnának, de nem ismerik meg egymást. — Keres valakit? — Igen — feleli Meisner, de a keresett nevét fél kimondani. Hiszen ha Vaňečeket se találja, kétségbeesése nem ismer határt. — Talán Vaňeček elvtársat? — enyhít a feszültségen a férfi szava és jóindulatú arckifejezése. Eisner szinte félénken bólint, mintha attól tartana, hogy az ismeretlen férfitól semmi jót se hallhat. De az csak mosolyog, s kezével a munkaterem felé mutat, ahonnét most még erősebben hallatszik ki a csikorgás. Pár lépést tesz, s Int Meisnernek. Meisner megindul utána, s már ott áll a műhely előtt. Benéz a poros ablakon. Ősz hajú öreg férfi áll háttal az ajtónak s javítja az esztergapadot. Az érkező Meisnert se hallotta, aki hirtelen megállt előtte. — Vaňeček! — kiáltotta Meisner és kitárta a karját. Vaňeček felkapta a fejét, s kezéből kiesett a reszelő. Megöregedett arcából világító kék szeme egyre nagyobbra tágult a meglepetéstől. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Meisner odalépett hozzá és melegen magához ölelte. — Ah, Mirko! — suttogta Vaňeček, s kidolgozott kezével átölelte Meisnert. — Győztesként tértél vissza! Győztünk! Mikor Meisner berontott a rádió irodájába, megfogta a jóindulatú hivatalnok kezét, s szinte suttogva tört elő kiszáradt ajkáról: — Mutassa meg, kérem, azokat a gyerekeket... A hivatalnok kérdőn nézi Meisner feldúlt arcát, s nem érti, miféle gyerekekről van szó. Csak mikor Meisner a hirdetőtábla üveglapjára mutat, sóhajtott fel megkönnyebbülten a hivatalnok. — Ahogy, maga azokra gondol, akiket az az orosz katona talált! — Máris kinyitotta az albumot és Meisner elé tette a gyerekek fényképét. Meisner remegő kezébe fogja a képet, s szinte egészen a szeméhez emeli. Megindultan nézi, ajka remeg az izgalomtól, s szemében az öröm harmatcseppje csillog. Aztán megcsókolA ÚJ SZÓ 8 * 1984. május S.. JIRÍ OSTAS: Koszorú a ház falán A járdán csokrok, koszorú függ a falon. Évek előtt véred itt csepegett el. A májusi föld háladalt dalol, s gondolatunk ma feléd vándorol, ki meghaltál, szent haraggal szívedb i. Virágcsokrok, koszorú a ház falán, így esnék én is el a szabadságért. Virágcsokor, koszorú a ház falán, kis iskolások állnának mellette, s közülük egy így szólalna meg talán: Itt hullt földre, ki hazáját szerette. Fordította: FÜGEDI ELEK ja a képen a gyermekek arcát, s szinte önkívületben kiált fel: im! — Ők azok! Az én drága gyermeke-Kis idő múlva, mikor kicsit már megnyugodott, a megrendült hivatalnok közölte vele, hol vannak a kicsinyek, hogy került ide a fényképük és hol találták meg őket. Végül jóindulatúan figyelmeztette Meisnert: — Sietnie kell. Az az orosz katona tegnap volt itt az igazolásért, hogy nem tudja megtalálni a gyermekek szüleit. Haza akarja őket vinni. Odaadhatom magának az autót, hogy minél előbb odaérjen... Mikor Meisner a prágai utcákon robogó autóban ült, úgy érezte, hogy a szíve megszakad az izgalomtól. Nyugodt akart lenni, s minden erejével az elkövetkező pillanatokra készült. Kinézett az autó ablakán, s a tovasuhanó járókelőket és épületeket figyelte. Már elhagyták a város utolsó nagy házait is. Itt kezdődtek már a kertek, a kertészek kis faházikóival. Széles nagy épülethez közelednek, melyet szögesdrót vesz körül. Az autó lassít, s kis idő múlva megáll az őr bódéja előtt. Az úton magára erőszakolt nyugalma hirtelen elpárolgott. Megint szaporán vert a szíve, s érezte, hogy hidag fújt végig a hátán. Izgatottan szállt ki az autóból, s várta, míg kisérője is kilép utána. Az őr a kapuhoz jött s nézte az autó mellett álló feldúlt arcú csehszlovák tisztet, mialatt Meisner kisérője a bódéhoz ment. Megmagyarázta a katonának, milyen ügyben jöttek, s néhányszor Szemjon Sztyepanovics nevét is említette. — Várni kell — mondta a katona Meisnernek. — Szemjon Sztyepanovics az ezredparancsnoknál van. Kis idő múlva másik vöröskatona jött oda hozzájuk. Elvezette Meisnert és kísérőjét az épülethez, ahol Szemjon volt. Megálltak a folyosón. Az egyik szomszédos szobából két fiatal tiszt szaladt ki, s kezüknél fogva hozták a gyermekeket. Futólépésben iramodtak végig a folyosón, úgy húzták maguk után a kicsiket, akik a cementpadlón csúszva önfeledten nevettek ezen a jó játékon. A katona, aki ide vezette őket, Meisnerhez fordul: — Szemjon Sztyepanovics holnap hazamegy. Most búcsúzik az ezredparancsnoktól, aki segítségére volt, hogy megkaphassa az engedélyt és elvihesse magával ezeket a gyerekeket — s a fiúra és kislánykára mutat, akiket most a fiatal katonák ölelgetnek. Meisner jobban megnézi a gyermekeket. Háttal állnak felé. A kislány most odafordítja fejecskéjét. Futó pillantást vet Meisnerre, aztán megint a katonához fordul. Meisnernek valami összeszorította a szívét, s a pillanatban megint szaporán ebben megdobogtatta. Szeretetteljes hangon csak ezt a neki legkedvesebb két szót tudta suttogva kimondani, s ölelésre tárta karját: — Mirko, Jarmilk a!z ajtó, ahol állt, most hírtelen kinyílt s a mosolygó Szemjon lépett ki rajta. A Fekete-tónál töltött napok óta csak most találkozott a két bajtárs tekintete. Meghökkenve nézik egymás, de Melsnek az első, aki meglepetten felkiált: — Szemjon Sztyepanovics, maga az? — és sápadt arcát boldog mosoly festi pirosra. — Meisner! — kiált fel Szemjon, aztán megöleli társát, és forró, baráti csókot cuppant az arcára. VÁRHEGYI PÉTER fordítása Ä