Új Szó - Vasárnap, 1976. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1976-11-14 / 46. szám

JURIJ MARIN: A LÉGKÖR SZENNYEZŐI Jurij Marin újságíró, aki néhány éven át a mün­cheni Szabadság Rádiónál dolgozott, visszatérve a Szovjetunióba, beszámolt a szervezet kulisszák mö­götti tevékenységéről. „Egyetlen embernek sem sza­bad hinni, aki a »Szabadság« adó hullámhosszán szó­lal meg. Még a nevét sem szabad elhinni, mert az is „A mikrofonnál Konsztantyin Nyensztrov. Kedves honfitársaim...“ Éveken át így kezdtem műsoraimat a Szabadság Rádiónál. Jobbára azzal bíztak meg, hogy „tájékoz­tassam“ a „kedves honfitársakat“, milyen rosszul is megy soruk a szovjet rendszerben. A rádió egyik szerkesztőségében összetákolt „dokumentum“-szöveg persze nem kerül azonnal az éterbe; először lefordít­ják angolra, majd a főnökség intencióinak megfelelő javításokat eszközölnek az eredeti orosz nyelvű anya­gon. Ezután valamelyik emigráns lap, mondjuk a Russzkaja Miszl hasábjain láthat napvilágot. Végül Garanyinhoz, az örökké mosolygó főszerkesztőhöz, a hajdani vlaszovista hadsereg „ügyészéhez“ kerül. — Kérem, Jurij Mihajlovics — így a főnök —, fáradjon a mikrofonhoz. Anyagunk megjelent a Russzkaja Misziben. A szöveggel indulás a stúdióba. „A mikrofonnál Konsztantyin Nyeasztrov. Kedves honfitársaink, a Párizsban megjelenő Russzkaja Miszi független lap ma hozott nyilvánosságra egy friss, Moszkvából érkezett anyagot.“ ___________„A JÓVAGOS ATYÁK" 1971-ben kerültem a Szabadság Rádióhoz. Termé­szetesen nem az utcáról érkeztem. John Lodeysen, az egyik munkatárs, az orosz nyelvű adás majdani igazgatója hívott oda. Az NSZK-ban végezte el az USA hadseregének „Oroszország és a kelet-európai országok tanulmányozására alakult intézettél, ahol én is tanítottam. Innen az ismeretség. A Szabadság Rádióhoz egyébként dr. Bill West, alias Edwards, az amerikai titkosszolgálat prominens figurája aján­lott. Ezekből a körökből került ki kollégáim többsé­ge is — Rosszinszkij, Nyisszman, Rugyin, Klump és mások, akiket a CIA embereiként ismertek a Sza­badság Rádió szerkesztőségében. A Szabadság Rádió munkatársainak tevékenységét szigorú koncepciók, instrukciók és különféle előírá­sok szabályozzák. Az 1971. évi „vezérfonal“ így fo­galmazta meg nagyon nyíltan és világosan a legfon­tosabb feladatot: „Az információk és eszmék továbbí­tásával meg kell teremteni a fennálló rezsimmel szem­beni ellenállás közös platformját, s elő kell segíteni a rendszerváltozást.“ .Napjaink instrukciói „a hallgatók bizalmának meg­nyerését“ hangsúlyozzák. A „vezérfonal“ alkotói a következőket sugallják: nem jó, ha a hallgatóknak úgy tűnik fel, hogy a Szabadság Rádió „idegen ügy vagy külföldi állam érdekében tevékenykedik. Min­den adásnak a szovjet állampolgárok jólétéért és boldogságáért érzett aggodalmunkat kell tükröznie.“ Igazi „jóságos atyák“!... _______________„ÚJSÁGÍRÓK" A „Vezérfonal a politikai cselekvéshez“ című leg­újabb kiadványban a következőket olvashatjuk: „A Szabadság Rádió tevékenységében nemcsak a sajtó­ból merített információkra támaszkodik, hanem kép­zett munkatársainak és újságíróinak munkájára is, akik tudják, hogy milyen információkat igényel a szovjet nép és ennek megfelelően elemzik a kapott híranyagot. Vajon kik azok a személyek, akik mindent „tud­nak“ és „ismernek“? Itt van például a „belorusz nép vágyainak és ál­mainak hangadója“, az állandóan részeg Cvirka, aki annak idején a hitleristákat szolgálta. Legfontosabb teendője­­ az NSZK-ba érkező szovjet turisták pro­­vokálása. Andrej Mihelszon, akit elítélendő magatartása miatt dobtak ki a müncheni szerkesztőségből, And­rej Gorbov néven mindmáig szorgalmasan küldözgeti anyagait Svájcból. Szakterülete­­ az úgynevezett „emberarcú szocializmus“ propagálása. New York-i tudósítóként dolgozik Vlagyimir Ju­­raszov (alias Rudolf, alias Zsabinszkij). Nemrégiben kiadott egy „Parallax“ című könyvet, amelyben nem többre és nem kevesebbre, mint a Szovjetunió elleni háborúra szólít fel, és tökfejeknek titulálja azokat az amerikaiakat, akik a enyhülésre törekszenek. A szerkesztőségben uralkodó erkölcsökről a követ­kező epizód tanúskodik: Vidocque-nak — a jelenlegi biztonsági főnök, Mr. Griffin elődjének — az volt a szokása, hogy a szolgálati iratokat egy csésze kávé mellett, az étteremben futotta át. Egyszer sürgősen telefonhoz hívták, s iratait az asztalon hagyta. Az étterembe újabb vendégek érkeztek, leültek a szabad hamis. Egyetlen szót sem szabad elhinni, amely a »Szabadság« adó hullámhosszán száll az éterbe, mert minden szó hazugság“ — jelentette ki az újság­író. Alább Jurij Marinnak a Lityeralurnaja Gazdában megjelent jegyzeteit, valamint a Nyegyelja munka­társának adott interjúját közöljük. asztalhoz, egyikük hanyagul félretolta az iratokat, s az egyik papírlap véletlenül leesett. Az egyik munkatárs lehajolt érte, felemelte, s a papírlapon hirtelen megpillantotta a saját nevét. Egy feljelentés volt és a feljelentő... vele együtt éppen most fog­lalt helyet a baráti asztalnál. Az ostobán felsült Vi­­docquet-ot elbocsátották a biztonsági szolgálattól. De a besúgás továbbra is egyik legfontosabb kötelessége mindazoknak, akik a Szabadság Rádiónál szolgálnak. A rádió vezetősége az utóbbi években lázasan ke­resi a „friss“ kádereket, és törvényszerű, hogy új munkatársait, a cionisták, a hazájukat elhagyott, volt szovjet állampolgárok közül verbuválja. Hajdanában a Szabadság Rádió hétpróbás ordalai, akiket a gestapósok még „árja szellemben“ neveltek, rendkívül ellenségesen fogadtak minden Izraelből érkező munkatársat. Emlékszem egy olyan esetre is, amikor Juszuf­ Ogli, az úgynevezett tatár-baskir szer­kesztőség egyik munkatársa felugrott a helyéről, és az Izraelben verbuvált újonnan érkezett munkatár­sakra mutatva felkiáltott: — Hogy merészelnek ezek egy SS-tiszt jelenlété­ben a saját nyelvükön beszélni! A Szabadság Rádió amerikai gazdái azonban nem méltányolták ezt az „allergiát“. És ez természetes is. Azokat, akik csak nemrég fordítottak hátat hazájuk­nak, sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb a szovjet intelligencia, az ifjúság és általában az egész szovjet nép vágyai megtestesítőjeként feltüntetni. HAZUPOZNAK, IPARKODNAK Levin, a „műszaki szakértő“ mostanában azt „bi­zonygatja“ például, hogy a szovjet repülőgépek hasz­navehetetlenek. Finkelstein (alias Vlagyimirov) a Szabadság Rádió londoni részlegének munkatársa „sokatmondó“ címmel — „Szovjet kozmikus blöff“ adott ki könyvet, holott kevesebbet konyít az űrha­józás tudományához, mint mondjuk a kínai hierog­lifákhoz. Molly Gordina (Inna Szvetlova) az ifjúsági műsorokban jelentkezik, Szemjon Majevszkij (Mirsz­­kij) napi kommentárokat fabrikál, Viktor Kobacs­­ny­ik „Egy új moszkvai emigráns szemével“ címmel küldi heti karcolatait New Yorkból. Iparkodik a müncheni szerkesztőség több mint ezer fős munkatársi gárdája. Hozzászámíthatjuk a mintegy ötszáznyi, különböző országokban élő ügynököt is, akiket „bizalmi személyeknek“ neveztek. Avtorhanov- Kunta, alias Alekszandrov, alias professzor Tyemirov is lelkesen produkálta magát. Ez az ember a háború idején dezertált a szovjet hadseregből és a megszállt területeken kiadott lapját a következő mottó jellemez­te: „Allah fölöttünk, Hitler velünk“. Később a Ges­­tapónál szolgált. Szorgalmasan hazudozik és fröcsköl a gyűlölettől Avalov, a volt grúz „herceg“, aki Pá­rizsból érkezett Münchenbe. A már korosodó Zsurba, aki fogorvos volt a Szovjetunióban, s az „édes élet“ keresésére indult Nyugatra, futárszolgálatot teljesít a Szabadság Rádiónál. Mindannyian nagyon iparkod­nak ... A HAZUGSÁG TECHNOLÓGIÁJA Egyik bevett módszerük, hogy a hazugságot „egy csipetnyi igazsággal“ tálalják. Olyasmiről tájékoztat­ják tehát a hallgatókat, amiről már a Szabadság Rádió nélkül is tudomást szereztek. Így a hitelesség illúzióját keltve próbálják álcázni hazugságaikat. Ezért a szerkesztőségek gondosan tanulmányozzák a szovjet sajtót, kikeresik a bíráló cikkeket, tol­ végre kapott hiányosságokat, amelyeket azután „általáno­sítanak“, hogy a hallgató azt a következtetést von­hassa le, milyen „borzalmas rendszerben“ is él. A másik polgárjogot nyert fogás: jelentősebb vagy kevésbé jelentős szovjet irodalmi szöveg „interpretá­lása“. „Titkos szándékokat“ és gondolatokat tulajdo­nítanak a szerzőnek, olyanokat, amelyek egyáltalán nem állják meg a helyüket, s azután ezzel egyrészt a Szovjetunióban az élő „ellenzék“ létezését, más­részt a „felülről jövő nyomást“ bizonyítják, amely utóbbival való félelmükben a szerzők kénytelenek ködösítve, a „cenzúra számára elfogadható“ módon kifejezni mondanivalójukat. És mégis egy példa a dezinformáció és a rágalma­zás technológiájára. A Szabadság Rádió nem hagy fel azzal a reménytelen próbálkozással, hogy vi­szályt szítson országunk népei között. Az egyik adás­ban elhangzott például, hogy az egyik türkméniai tudományos munkatársnak“ nem ítélték oda a tudo­mányos fokozatot. (Nem tudom, megtörtént-e az eset vagy sem, de a Szabadság Rádió úgy tálalta ezt, mint „a türkmén tudósok oroszok általi elnyo­mását“. Igaz, e körül a tudós körül később egy kis zűrzavar támadt. Először „türkmén“ volt, s a türk­mén nyelvű adásban adtak hírt róla, majd grúzzá változott, és a közleményt szóról szóra beolvasták grúzul is. ______________A CIA „FÜLEI"______________ Ám nemcsak erre korlátozódik az a szennyes munka, amellyel a CIA bízta meg a Szabadság Rá­diót. A Szovjetunióban élő, különböző nyel­eket beszélő népek számára sugárzott adásokon kívül, a rádiófi­gyelő szolgálat nagy teljesítményű és érzékeny an­tennáit a Szovjetunió rádióállomásaira irányítják. A nap mind a huszonnégy órájában lankadatlan ener­giával figyelik mindazokat a hullámhosszakat, ame­lyeken a szovjet adók működnek, annak reményében, hátha „elkapnak“ néhány olyan mondatot, amely számot tarthat a Szabadság Rádió vagy gazdáinak az érdeklődésére. Magnetofonszalagra rögzítik a geológiai expedíciók tagjainak egymás közti beszélgetéseit, a repülőterek diszpécserszolgálatait, valamint a távolsági hadjára­tok követelményeit. A „Secret Monitoring“ speciális részleg — amelyet ismerősöm és „pártfogóm“ a CIA befolyásos munkatársa, dr. West vezet — az NSZK területén is lehallgatott minden „érdekes“ beszélge­tést, így a külföldi nagykövetségek és missziók be­szélgetéseit is. Most, a CIA különböző nyugat-európai országokban folytatott botrányos machinációinak leleplezése után, West Edwards elhagyta az NSZK területét, s a CIA központi apparátusában tevékenykedik. Az általa ve­zetett „Secret Monitoring“ is távozott a Szabadság Rádió épületéből, székhelyét az NSZK-ban állomásozó amerikai hadsereg egyik laktanyájába tette át. TESTVÉRRÁDIÓK Tudósító: — Ugyanott az NSZK területén, Mün­chenben kapott helyet a Szabad Európa Rádió is, amely a Szabadság adóéhoz hasonló tevékenységet folytat. Gyakran testvérrádiónak nevezik őket. Mi a véleménye erről? Marin: — Ezek valóban testvérek, hiszen egyazon „szülők“ gyermekei. Arra a pénzre gondolok, ame­lyet az USA Központi Hírszerző Szolgálatának kas­­­szájából kapnak. Ez nem titok. Rokonságuk termé­szetesen nemcsak erre korlátozódik. Mindkét adóállomás a történelem egyik legsötétebb­ időszakában, a hidegháborús években látott napvilá­got. Először a Szabad Európa született meg, ezt kö­vette a Szabadság Rádió. A testvérek ismereteiket „szigorúan titkos“ felira­tú speciális tankönyvekből szerezték, amelyeket az amerikai hírszerzés egyik részlege állított össze Gyakorlati tennivalóikat pedig ugyanennek a szerve­zetnek civil ruhát viselő, de katonás tartású mened­zsereitől tanulták. Az elmélet elválaszthatatlanul összeforrt a gyakorlattal. Egyik is, másik is a követ­kezőket írta elő a Szabad Európa és a Szabadság Rádió számára (idézet a­­ titkos instrukciókból): — az ellentéteket szítani a Szovjetunió népei és a többi szocialista ország népei között; — aláásni a Szovjetunióval szembeni bizalmat oly módon, hogy a Szovjetuniót „neoimperialista“ hata­lomként tüntetik fel; — álhíreket kell terjeszteni, alá kell ásni a szo­cialista országok katonai és gazdasági erejébe vetett hitet és bizalmat, nacionalista érzelmeket kell szíta­ni; — széles körben reklámozni kell a „nyugati élet­forma“ fölényét stb. A rádiódiverzánsok azonnal hozzáláttak szennyes munkájukhoz. Kár, hogy Nyugaton az emberek nem hallhatják, mit és hogyan sugároznak ezek a „testvérek“ a Szov­jetunió és Kelet-Európa népeinek nyelvén az adott or­szágok felé. A nyugati rádióhallgatók nagyon elcso­dálkoznának, ha meghallanák, milyen nagyszerűen és gondtalanul élnek a súlyos gazdasági válság kö­­­zepette. Egyidejűleg arról is meggyőződhetnének, hogy mennyi vad gyűlöletet zúdítanak ezek a „rádió­testvérek“ a szocialista országokra. Bár az idők múlásával már olvadnak a „hideghá­­háború“ jéghegyei, a „testvérek“ tovább mérgezik az étert az embergyűlölő eszmékkel. Még néhány évvel ezelőtt Fullbright amerikai szenátor a Szabad Európa és a Szabadság Rádiókat a „hidegháború ma­radványainak“ nevezte, „amelyeknek a történelem szemétdombján lenne a helyük“. Kollégája, Mans­field szenátor pedig a „hidegháború ezen átkos csökevényeinek a felszámolását“ követelte. A Köz­ponti Hírszerző Szolgálat — természetesen formáli­san —­ elhatárolta magát kreatúráitól. Finanszírozá­sukat átadták az úgynevezett Nemzetközi Rádióadá­sok Tanácsának... A hivatalos adatok szerint a Sza­bad Európa és a Szabadság Rádió 1976-ik év költ­ségvetése 65,5 millió dollárt tesz ki. Tavaly 50 mil­lió dollár állt rendelkezésükre. Mindkét rádió készségesen kisegíti egymást infor­mációkkal. Mielőtt Münchenben „összetalálkoztak“ volna, már állandó telexkapcsolatban álltak egymás­sal. Tudósító: — Véleménye sze­rint a Szabad Európa és a Szabadság Rádió tevékenysége kimeríti-e a Szov­jetunió és a többi szocialista ország belügyeibe való beavatkozás kritériumát? Marin: — Igen, minden kétséget kizáróan kimeríti. Mi több, ez a tevékenység ellentmond a nemzetközi jog és a politikai erkölcs alapvető normáinak, ame­lyeket többek között az Európai Biztonsági és Együtt­működési Konferencia záróokmánya is rögzít. A nem­zetközi enyhülés, Helsinki szelleme — egyszerűen összeegyeztethetetlen a Szabad Európa és a Szabad­ság Rádió szennyes aknamunkájával.

Next