Új Szó, 1990. november (43. évfolyam, 257-281. szám)
1990-11-12 / 265. szám, hétfő
1990. XI. 12. Új szú „Vésőjéhez odasereglett a világ" Százötven éve született Auguste Rodin Amikor 1564 februárjában Róma Michelangelót gyászolta, szinte mindenki egyetértett abban, hogy a Dávid s megannyi más remekmű alkotójának a távoli jövőben sem lesz méltó utódja vagy vetélytársa. Már a vége felé jár a XIX. század, amikor néhány tisztán látó és elfogulatlan ember felismerte: megszületett a szobrászisten igazi örököse. A férfiút Auguste Rodin-nak hívták. 1840. november 12-én született és 1917. november 17-én halt meg. Azt hihetnénk, a hosszú és sikeres életút bővelkedik izgalmas, érdekes eseményekben és látványos külsőségekben. Ez azonban tévedés. Rodin egész élete nem volt más, mint Rilke találó szavaival élve „egyetlen munkanap". Természetesen voltak szerelmei, múzsák és szélhámosok kértek részt életéből, művei botrányt kavartak, különös alakja firkászok hadát foglalkoztatta, nevét a bulvárlapok szenzációkra éhes olvasói is jól ismerték. Mindez azonban mellékes, sőt lényegtelen. Robint a munkán kívül más nem érdekelte. S mi más érdekelne bennünket, mint a munkája? A monográfusok megállapítják, hogy kivételes képességekkel rendelkezett; a miszticizmusra hajlamosak „isteni ihletről", titokzatos sugallatról értekeznek; az utókor a fáradhatatlan kezet csodálja, mely életre keltette az agyagot, a követ, a márványt, a bronzot, s külön világot teremtett a holt anyagokból: egy új univerzum született e kéz érintése nyomán. A szobrok száma véges, a rodini világegyetem azonban éppúgy végtelen, mint a bolygók és a csillagok határtalan birodalma. Kőbe véste, bronzba öntötte, megformálta örök fájdalmainkat és örök reményeinket, az elmondhatatlan álmokat és az olthatatlan sóvárgást. Tekintete szédítő mélységekig és láthatatlan magasságokig hatolt. Nem is csodálkozhatunk, hogy kortársai - néhány nagy szellem kivételével - felháborodással, gúnykacajjal, értetlen fejcsóválással fogadták műveit. Élete delelőjén és alkonyán már tisztelők serege vette körül, de a távolból szüntelenül hallania kellett az irigyek és az ostobák hazugságait és szidalmait. Műtermében szinte mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb csodák. A meztelenül sétáló modellek előtt mozdulatlan, néma, s mégis: sok élőnél elevenebb lények különös serege tűnt fel. A számunkra névtelen fiatal lányokat és fiúkat Rodin műhelyében megérintette a halhatatlanság. Ők élnek tovább a Csók szenvedélyesen ölelkező szerelmespárjában; az ő testük lobban lángra örök bálványként, ők a Pokol kapujának kárhozottjai, az Örök tavasz üdvözültjei. Évezredes igazság, hogy a szem a lélek tükre. Rodin új igazságot fedezett fel. Bebizonyította, hogy egyetlen lélek-tükör az egész test, hogy lelkünk legkisebb rezdülését is elárulja egy észrevétlen mozdulat, egy megfeszülő izom, egy önkéntelen gesztus. Rodin lélekábrázoló módszerét Rilke jellemzi a legjobban, amikor az Érckorszak című szobor által keltett hatást próbálja érzékeltetni: „Ami az arcon látszott. .. az rá volt írva a test legkisebb részére is; minden egyes pontja száj volt..." Rodin a lélek legmélyére hatolt, lemeztelenítette a szívét s leleplezte modelljei legrejtettebb titkait. Könyörtelenül őszinte volt, legnagyobb kortársainak sem hízelgett soha, az „elvárásokra" éppúgy fütyült, mint a gondolkodást és a cselevést - az alkotást! - gúzsba kötő konvenciókra, a vaskalapos hivatalnokok és a félművelt sznobok óhajaira. Kizárólag a művészi igazság érdekelte, az igazságot és a szépséget kereste mindenkor - természetesen a valóságot örömtelen ünneppé cicomázó álművészek s a fizetett hízelgők és hazudozók „igazsága" és „szépsége" ellenében. ,,A mai emberek... félnek az igazságtól és imádják a hazudozást"- mondta Rodin a kortársairól. Ma már sokszor elképzelni is nehéz, hogy emberábrázolásának elfogulatlan őszintesége miért okozott zűrzavart a jámbor polgárok fejében. Igaz, Rodin sutba dobta az eszményítés követelményét, de a ,,deheroizálás" sem érdekelte - csak egyvalami: hogy kifejezze modelljei lelkivilágát, megragadja jellemük s arcuk összetéveszthetetlenül és megismételhetetlenül egyéni vonásait. Victor Hugo, Puvis de Chavannes, Gustav Mahler portréit, Balzac szobrát szemlélve egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy ők valóban ilyenek voltak... Rodin nem csupán azáltal lett Michelangelo örököse, hogy életet lehelt szobraiba, láthatóvá tette a lelküket: a mozgásábrázolás terén elért eredményei is a reneszánsz mesterhez teszik hasonlatossá. A felület változásai, a megmintázás látszólagos befejezetlensége, kidolgozatlansága révén hihetetlenül életszerűvé tette szobrait, kivételes tehetséggel ragadta meg a mozgás egy-egy jellegzetes momentumát - így érte el, akarata ellenére, hogy művészetét , ,impresszionistának" nevezzék... Szimbolistának is nevezik Rodint, s valóban: lehet-e szebb jelképe a néma töprengésnek, mint a Gondolkodó? Lehet-e szebb jelképe a gondolat születésének, mint az az angyalarcú női fej, melynek láttán Baudelaire híres sora jut eszünkbe: „Halandók! Szép vagyok, mint véső vésze álom..." S bárhova is nézzünk Rodin műtermében, örök érvényű szimbólumokra esik pillantásunk: a Calais-i polgárok halálra szánt csoportja, a tűnt szépségtől s az élettől búcsúzó Szép fegyverkovácsné, a fájdalmát világgá kiáltó Tékozló fiú, a kétségbeesésében is lenyűgözően szép Danaida többet mond el a lét és a lélek titkairól, mint megannyi bölcs szó és titkos értelmű kinyilatkoztatás. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy Rodin éppúgy nem volt szimbolista, miként impresszionista sem. Kívül állt minden iskolán, irányzaton, független volt minden elméleti tanítástól és dogmától. Csak elődei és utódai voltak - társai nem. Mégsem lett belőle „magányos csillag", hiszen - idézzük még egyszer a művész néhai titkárát, Rilkét - ,,vésőjéhez odasereglett a világ". G. KOVÁCS LÁSZLÓ Két közgyűlés között Beszélgetés Kelemen Lászlóval, a MISZ alelnökével Második országos közgyűlését tartotta meg néhány nappal ezelőtt a komáromi székhelyű Magyar Ifjúsági Szövetség, talán viharosnak A diplomatikusan nevezhető első közgyűlésükről írt cikkemben nem jósoltam a tapasztaltak alapján nem is jósolhattam - fényes jövőt a szövetségnek. Ennek ellenére, úgy tűnik, a MISZ „sínen van". A legutóbbi közgyűlésük után Kelemen Lászlót, a MISZ alelnökét kértem meg, mutassa be néhány szóval a szövetséget, illetve beszéljen a két közgyűlés között eltelt időszakról. Szövetségünknek a jelen pillanatban 17 helyi csoportja van, megközelítőleg 700 taggal. Tagságunk életkora 14-32 év között mozog, de csupán az alsó korhatár között, azaz bárki, aki betöltötte a tizennegyedik évét, MISZ-tag lehet. Alapvető célkitűzéseinket kötetlen, baráti beszélgetéseken fogalmaztuk meg, és abból a tényből indultunk ki, hogy a hazai (nemcsak magyar) ifjúság kulturális igényei meglehetősen sekélyesek. Főleg ezen szeretnénk változtatni, mintegy a létra szerepét betöltve, melyen fokozatosan fel lehet jutni a magasabb szintekre. Konkrétabban fogalmazva, szeretnénk a fiatalságot Lagzi Lajcsitől mondjuk Viszockijig elvezetni. - Néhány órával ezelőtt a második közgyűlés küldöttei változtatásokkal az eddigi jelentéktelen elnökségnek szavaztak bizalmat, ami annyit jelent, hogy tennetek kellett egyet s mást a két közgyűlés között. Nagyon sokat dolgoztunk. Amit személy szerint a legfontosabbnak tartok, az az, hogy sikerült megalapoznunk a szövetség gazdasági hátterét. Ebben látom ugyanis függetlenségünk egyik biztosítékát. Megpróbáltuk a valósághoz igazítani az eredeti elképzeléseinket is, az eddig érvényes alapszabályzatunk például kimondta, hogy a MISZ nem vesz részt a politikában. A mostani közgyűlésünkön elfogadott új alapszabályzatban ezt pontosítottuk, éspedig úgy, hogy nem veszünk részt a politikai hatalmi harcban. Mert politizálnunk kell! Nem mindegy, hogy hogyan fogalmazzuk meg a mondanivalónkat, hogy mit mondunk, hogy milyen szervezetekhez közeledünk, és ez már politika. Ha már a politikánál tartunk: milyen a szövetség kapcsolata a hazai magyar politikai illetve a többi ifjúsági mozgalmakkal, szervezettel? - Az új alapszabályzatunk kidolgozása, illetve közgyűlés általi jóváhagyása abból a szempontból is fontos, hogy végre tisztázzuk, merre is akarunk menni. Most már fel merjük venni a kapcsolatot mindhárom magyar politikai mozgalommal. Mindhárom mozgalommal egyenrangú partneri viszonyt szeretnénk kiépíteni, jó kapcsolatban akarunk lenni velük, mivel az érdekvédelmi képviseletet rajtuk keresztül szeretnénk megvalósítani mind helyi, mind országos szinten. Ami a többi ifjúsági szervezetet illeti, vezetőikkel a Szlovákiai Ifjúsági Tanács ülésein gyakran találkozunk, néhányuk már tett is pár tapogatódzó lépést felénk. Ezeket kivétel nélkül örömmel fogadtuk, szorosabban együttműködni azonban a hazai magyar ifjúsági szervezetekkel szeretnénk. Sikerült felvennünk a kapcsolatot néhány külföldi ifjúsági szervezettel is, többek közt a magyarországi Ifjúsági Demokrata Fórummal, a kolozsvári Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetséggel, és a kárpátaljai magyar fiatalság képviselőivel. Az előbb említettem, hogy sikerült megalapoznotok a szövetség gazdasági helyzetét. Milyen az a jelen pillanatban? , - Gazdasági szempontból ma nagyon jól állunk. Az eredeti elképzeléseinkhez képest legalábbis. Megkaptuk az ún. beindulási alapot, ami 200 ezer koronát jelent, ezenkívül még két konkrét rendezvényünk megszervezésére kaptunk 185 ezer koronát. Az idei évet illetően tehát nem panaszkodhatunk, a jövőre nézve viszont tudtunkra adták, hogy csak bizonyos rendezvényekre kapunk majd támogatást. - Milyen jellegű az a két rendezvény, amelyre a támogatást kaptátok és mikor kerül rájuk sor? - Amatőr rockzenekarok részére szervezünk november végén, december elején egy szakmai tábort Komáromban. A tábor zárófesztivállal végződik, melyen jelen lesznek néhány külföldi menedzseriroda, illetve lemezkiadó képviselői is. A fesztivál díjai között külföldi fellépési lehetőségek biztosítása is szerepel, és bárki benevezhet rá, csak a szándékát jelző levélhez kell mellékelnie egy kazettát a saját felvételeivel. A másik rendezvényünk szintén egy tábor. Ezen azonban csak MISZ-tagok vehetnek részt. Céljául a tagság „összerázódását" tűztük ki, azaz ismerkedési lehetőséget kínálunk tagjaink számára. Ezen kívül társrendezőként beszállunk az első szlovákiai táncházfesztivál szervezésébe is. KLUKA JÓZSEF Aki nem tud arabusul... ... az nem beszél arabusul. Tiszta sor. Hallgat, mint a kuka, vagy makogni kezd valami más nyelven. Ha annak is híján van, marad a nemzetközi némajáték, a mutogatás. Ám hogyan mutogasson a szerencsétlen polgár egy töksötét autóbuszban, valahol a vadon kellős közepén"? Mondjuk Brünntől száz kilométernyire? Itt szoktak egyet szusszanni a távolsági buszok Prága és Pozsony között, itt állunk mi is, másképp nem tehetünk. Hideg este van, az őszi erdő sejtelmesen hallgat Végre jön a buszvezető, csoszogás körös-körül, befelé. - Mindenki itt van? - kérdi a sofőr, inkább csak megszokásból, s már huppanna is az ülésbe, indítaná a motort, amikor a jótékony sötétségből előballag a két késlekedő. Komótosan felgallyaznak a lépcsőn, nyomulnak befelé, a hátsó kerekek mögötti ülésre, ahol Prága óta hallják választékos arabságukat. Nem úgy a sofőr. A sofőrmester. Mert hogy képzelik ezek itt? Késnek, teljes két percet, s még csak azt se mondják, bikmnakk. Mi bezzeg tudjuk, mi a regula! A felelősségrevonás. Az utast a sofőr, a sofőrt a diszpécser, a kedves édesanyját (mert szültél a világra) a gyermek. Ezek itt meg csak ki-be, akár a cirkuszban. Mintha nem is létezne középeurópai psziché, őrmesterbakancs. Csak úgy, szabadon! A számonkérés, az arcpirító dorgálás édeskéje ezeknek smafu? - Nem tudom ugyan, milyen nyelven karattyoltok - dörgi utánuk az önérzetes sofőr -, de máskor megkérdezhetnétek, mennyi a pihenő! Az arabok nem reagálnak, még csak bele se pirulnak a feddő szavakba. Meg aztán a fene se látja. Odaslattyognak a helyükre, elterülnek az ülésen és vígan csevegnek tovább, mintha mi sem történt volna. Rá se bagóznak az egészre. Ellenben alig röffen párat az autóbusz motorja, alig fordulunk ki a műútra, édes dohányfüst illata csap az orrunkba hátulról. A nemjóját, ezek bagóznak! Suhan a busz az őszi éjszakában, hátul a két pöfékelő arabbal, elöl a huszáros sofőrrel. A közbülső „tényező", az elképedt utas mélyen hallgat, s talán azon töpreng, hogy vajon egy tipikus közép-európai országúti hajón hányódik-e, vagy mifenén, a világ bolondult-e meg, vagy őt hagyta el az esze? Vagy csak szokás kérdése az egész? Mert valahogy túlságosan ismerős számára ez a lekezelő stílus, ez a tegezősdi. Ez a sunyisággal elegy álbátorság, ahogyan hazánkfia amúgy képletesen arcul legyintette az idegeneket. Tehette, hisz úgysem értik, hacsak nem hülyék, s a hanghordozásból érezték, hogy őket itt, most lekezelték, ki nem learabozták, kigúnyolták. Hisz idegenek, az utasok többsége meg hazai, s a többségnek joga van kis szórakozásra az idegen, a kisebb, a számbelileg kevesebbet jelentő rovására. Pusztán matematika kérdése az egész. Hogy mi történt volna, ha csupa arab ül az autóbuszban? A nyegle sofőr nyilván másképp viselkedik. Talán nyel egyet, talán kényszeredetten mosolyog, s várja a kedvezőbb alkalmat. Mert alkalom az mindig adódik, csak ki kell várni türelmesen. Sejthető, hogy itt nem pusztán arabokról, szlovákokról, magyarokról, vagy dél-koreaiakról van szó. A mindenkori többség viselkedéséről a kisebbséggel szemben, akit nem szabad túl komolyan venni, különben a fejedre nő, maholnap jogokat követel, ne adj' isten egyenjogúnak képzeli magát veled. A kisebbséget ,,óvatosan" kell kezelni, hisz veszélyes szerzet. S ha a negyven évig ránk tehénkedő pártállam védte őket, mert az álinternacionalizmus sejtelmes köpönyege alatt a saját építményének alapjait féltette, amelyet bármilyen kis konfliktus megrendíthetett volna, most már szabad a gazda. Aki eddig félt a konfliktusoktól, mert a mindenható állam, mint egy jó szeizmográf, minden rezdülést felfogott és megtorolt, az most bátran aradozhat. Egyszeriben hős nemzetvédőkké válhattak, akik eddig sunyítottak, nyalták a rendszer hatalmas ülepét, s a nemzet féltő óvása helyett legfeljebb pozícióért könyököltek. Most megkaphatják a babérokat, elég, ha van néhány arrogáns szavuk. Eszembe jut egy eset, amely néhány éve történt, egy villamosmegállóban, ahol hazánkfiai mellett egy csoport vietnami álldogált, kissé félrehúzódva. Beszélgettek a maguk csicsergő nyelvén. Egy spicces férfi odament hozzájuk, és szidni kezdte őket. Fölösleges részletezni, miket mondott nekik, a dolog lényege az volt, hogy ők sárga bőrűek, míg mi fehérek vagyunk. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, az illető otthagyta a vietnamiakat, visszabotorkált a helyére, és rövid pár perc alatt teliköpködte a járdát. Most ez a férfi talán a leghangosabbak egyike, akik az idegenek távozását sürgették. Hogy miért? Mert ők sárgák, érthetetlen nyelven karattyolnak, s nem köpködik össze a járdát. És eszembe jut az a dél-szlovákiai magyar parasztember, aki az életével fizetett a tudatlanságáért: megmérgezte a szakszerűtlenül használt vegyszer. Mert a használati utasítás csak szlovákul volt feltüntetve a csomagoláson, ő pedig nem tudott szlovákul. A műtrágya sem. A megoldás kézenfekvő: mindenki tanuljon meg szlovákul, a saját érdekében. Hogy esetleg lenne más megoldás is, az már, tartok tőle, nem parlamenti viták kérdése, hanem emberi hozzáállásé, s egy nemzet felnőttségének fokmérője. Mert el sem tudom képzelni, hogy egy szép napon csendes kis falvainkban megjelennek a nyelvrendőrök, s vizsgáztatni kezdenének ismeretből. Vén fejjel kéne nyelvet államnyelvtanulnom, félretéve a seprűt, ásót, kapát, hogy jó arab lehessek, vagy vietnami. Hogy éhen halnék, mert nem kereshetném a kenyeremet tovább, az még a kisebbik gond, hisz csak kisegítenének a jóemberek, míg a nyelvtudással birkóznék. De mi van akkor, ha az istennek sem tudnék megtanulni arabusul? Ha a buta fejem nem engedelmeskedne? Megbuktatnának, s eltiltanának seprűtől, ásótól, kapától? Akik egy nemzet polgáraiból ávósokat, kágébéseket, secusokat szeretnének nevelni, nyilván nem gondolják végig a következményeket. S meg merem kockáztatni, a saját nemzetüket sem becsülik sokra, szemük előtt csak az újkori keresztesháború szent eszméje lebeg, s mit se számít nekik, hogy egy vajúdó, születő demokrácia szabad akarják kompromittálni, a rendőrcsizma polgárait feltétlen tiszteletére nevelni. Nem vagyok benne biztos, hogy ezek az „urak" milyen bizonyítványt kapnának egy esetleges feddhetetlenségi vizsgálat során, de erős a gyanúm, hogy éppen azok képednének el, akik most felnéznek rájuk. Szóval ráz ez a rozoga busz, zötyögtet a rögös úton. Az utóbbi napokban már csak az nyugtat meg valamelyest, hogy mi, a hátsó ülésen gubbasztok nem veszítjük el a fejünket, nem bagózunk, nem ordibálunk dalokat, nem köpködjük teli a padlót. Irredenta Illedelmesen nézzük, hogyan hadonásznak a fejünk felett egynémely urak és egykori De azért el tudom képzelni (kikicnek elvtársak, semmi se drága), hogy nem vagyunk mórok. Sem a parlamentben, sem egyebütt. KÖVESDI KÁROLY