Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-07 / 49. szám
1990. XII. 7. ÁGY-, ÁPOLÓNŐ- éS PÉnZHIÁNY MIATT NEM SEGÍTHETNEK A BETEGEKEN _____________________________________i______________________________________________________________________________________________________________________ A hanyatt vágódó fiatalember teste nagyot koppan az úttestet borító gránitkockákon. Fékcsikorgás hallatszik, majd a sofőrök káromkodása, valaki mentőautóért kiált. A fiatalember eltorzult arccal vonaglik a földön. Végtagjait valami furcsa erő kicsavarja, szájára hab ül. A rohamkocsiból kiugró orvos már futtában nyitja orvosi táskáját, s mihelyt a rángatózó beteghez ér, gumiéket helyez a szájába. Felvijjog a mentő, s néhány perc múlva nyoma sincs az eseménynek. Az öntudatlan beteg kórházba kerül, ahol kiderül, hogy epilepsziás. Ha szerencséje van, megműtik, s az agyába helyezett stimulátor megóvja a rohamoktól. Ha ismételten szerencséje van, három év múlva (ennyi a stimulátor élettartalma ) kicserélik a kis műszert, s továbbra is fájdalom- és rohammentesen élhet, dolgozhat. Ha szerencséje van... De hovatovább, egyre kevesebb a szerencsés ember, akit műthetünk. Míg 1973-ban több mint 200 rutin agyműtétet végeztünk, 1983-ban (pedig akkor már agyvérzéseket, agytumorokat is képesek voltunk operálni) már csak 117-et, tavaly 12-őt, az idén 13-at - sorolta a száraz tényeket dr. Miron $ramka agysebész. - Szlovákiában agyműtétekre csak sürgős (életmentő) esetekben kerülhet sor, s a szakirodalom ezeket a csúcsteljesítmények közé sorolja. Olyan műtéteket végzünk, melyek a világon is egyediek. S mindezt annak dacára, hogy a bonyolult műtéteknél használatos műszaki berendezés már múzeumba való, hiszen a legjobb műszereink is elmúltak húszévesek. Az orvos már inkább meg sem említi, hogy gyakori javítgatásuk mennyibe kerül, szomorúan fűzi csak hozzá: - Új berendezésekre nincs pénzünk. Ugyanis az egészségügyi szervek az agysebészekkel mostohán bántak a múltban is, s ez a szemlélet a mai napig nem változott. - Mert - közölte dr. áramka - nekünk nem volt időnk arra, hogy kapcsolatokat építsünk ki, hogy talpaljunk, könyörögjünk. Műtenünk kellett, minden idegszálunkkal a ránk váró feladatokra összpontosítottunk. Feltártuk az agy mély rétegeit, s megszüntettük a vérző gócot, műtéttel kínzó, őrjítő fájdalmakat enyhítettünk. Segítettünk az epilepsziásokon, és számos gyermek-agybénulásban szenvedő fekvőt a műtétet követően lábra állítottunk. Ma már képesek lennénk megbirkózni a Parkinson-kórral is, de nem tehetjük. A kramárei kórház idegsebészete 66 kórházi ággyal rendelkezik, s ez kevés a fővárosi betegeknek is. A kórházi részlegre tehát csak a sürgős esetek kerülnek, azok a betegek, akiket azonnal műteni kell. A többiek, az úgynevezett „krónikusak“, pedig várakozni kényszerülnek. Sima rutinműtétekre! És csakis az ágy-, az ápolónő- és a pénzhiány miatt. Betegeink ellátásához odaadó, szakmaszerető ápolónőkre van szükségünk - sorolta vágyait beszélgetőtársam. - Szerzetesrendi apácák lennének a legjobbak, akik a súlyos sérülteknek lelki vigaszt is nyújtanának. Tizenöt apáca kellene, de nincsenek. És ugyanúgy nincsenek civil ápolónőink sem, mivel nehéz munkájukat nem tudjuk megfizetni úgy, hogy vállalnák a betegek ágytálazását, pelenkázását, etetését. Az orvos tehetetlen, pedig nem akarja feladni a harcot. Állandóan arra gondol, hogy társaival 7000 epilepsziás betegen tudna segíteni, 200 gyermek élete elviselhetővé válhatna a sok száz hozzátartozóról már nem is beszélve. A sebész akkor sebész, ha dolgozik. Az agysebész akkor érzi, értelme volt a sok kísérletezésnek, kutatásnak, kudarcnak, ha nem csupán csúcsműtéteket végez, hanem rutinoperációkat is. Mehetnénk a világ bármely klinikájára - a hazai agysebészet Amerikától Európáig ismert és elismertebb, mint idehaza - s műthetnénk, de mi itt akarunk gyógyítani. Hogy ezt tehessük, kéréssel fordulunk a nagy nyilvánossághoz: adakozzanak az agysebészet fellendítésére! Péterfi Szonya v úcet prestereotakuck^^ I ä»"' D”oii »«^“él,ek * SSÄSSä***" MŰTÉT ELŐTTI AGYVIZSGÁLAT TOMOGRÁF SEGÍTSÉGÉVEL (Lőrincz János felvétele) Lapunk korábbi számában ismertettük Sonkoly János füleki lakos túlzás nélkül drámainak nevezhető meghurcolását. A szovjet munkatáborok foglyainak sorsát illetően sok kérdés máig is megválaszolatlan. Nemrégiben a 2ivot című szlovák képes hetilap beszélgetést közölt dr. Zbynek Vokrouhlickyval, a tudományok kandidátusával, az Emberi Jogi Bizottság elnökével, amelyből újabb tényekről szerezhettünk tudomást. Az emberi jogok intézményes védelme Köztársaságunkban 1988 decemberében alakult meg a Csehszlovák Nyilvánosság Emberjogi és Humanitárius Együttműködési Bizottsága. Nevét ez év márciusában változtatta meg, s azóta Emberi Jogi Bizottság. Hatvan tagja van mind a két köztársaságból és tevékenysége az egész országra kiterjed. Kezdetben legfontosabb feladata az észlelt fogyatékosságokra vagy éppen a nemzetközi és a hazai jog, esetleg nemzetközileg vállalt kötelezettségek és a hazai joggyakorlat között mutatkozó eltérésekre való figyelmeztetés volt. Továbbá segítséget nyújtott az emberi jogaiban sértett állampolgároknak (például útlevél megtagadása esetén). Munkájának tartalma közben megváltozott. Főképp a rehabilitálás érzékeny kérdéseivel foglalkozik. Fontos szerep hárul rá az emberi jogok ismertetésében oly értelemben, hogy mi minden tartozik e fogalomkörbe. Utóbbi kiadványukban például a polgárjogi vonatkozású nemzetközi egyezményeket ismertetik. A csehszlovák nyilvánosság az utolsó hónapokig vajmi keveset tudott arról, hogy a szovjet szervek 1945-ben csehszlovák állampolgárokat ezrével hurcoltak el kényszermunkára. Tették ezt azt követően, hogy a szovjet hadsereg felszabadította Szlovákia keleti részét, így nem is csoda, hogy a napilapokban erről néhány héttel ezelőtt megjelent rövid hír valósággal sokkolta a cseh és a szlovák közvéleményt (a magyar olvasók erről már a Vasárnap hasábjain többször is olvashattak). ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]MM Kérelem Kassáról Egy kassai állampolgár az év elején a Szlovák Nemzeti Tanácshoz fordult a kényszermunkára hurcoltak rehabilitálása ügyében. írt vezető politikusoknak is, s mivel választ nem kapott, az emberi jogi bizottságot hívta segítségül, amely azóta nagy mennyiségű, szó szerint megrendítő anyagot gyűjtött össze. Javaslat született csehszlovák-szovjet kormányközi bizottság létrehozására, az ügy kivizsgálására. Napilapunk november 12-i számában adott hírt arról, hogy a csehszlovák szövetségi kormány küldöttsége Kelet-Szlovákiában járt megoldást keresve az erőszakkal szovjet munkatáborokba hurcolt személyek sérelmeire. Az eddigi megállapítások szerint 1944 végén és 1945 elején több mint ötvenezer személyt hurcoltak a Szovjetunió hetvenkét munkatáborába, főképp Kelet- Szlovákiából. Közülük több mint 11 000 vesztette életét. Nem titok, hogy Lengyelország nemrég a szovjet kormánytól 4 milliárd rubel kártérítést kért a hasonló sorsú lengyel állampolgárok kártalanítására. Magyarországon viszont néhány héttel ezelőtt jelent meg a Modern rabszolgaság című első tudományos igényű könyv, amelynek szerzője dr. Füzes Miklós pécsi levéltáros a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt mintegy 60 000 magyar kálváriáját tárja az olvasó elé. Kellemetlen emberek. Az embertelen elhurcolás körülményeinek ismertetésével lapunk hasábjain elég részletesen beszámoltunk. Tanúk állítása szerint az akciót Leonyid Brezsnyev akkori népbiztos irányította (a közben előkerült fénykép a késmárki kommunisták körében ábrázolja őt). Ebben a városban tanácskoztak a városok és falvak képviselői, hogy kidolgozzák a „kényelmetlen személyek" névsorát, akik esetleg a szovjet hadtápterületet is veszélyeztethették volna. A szovjetek romeltakarítás címén hurcolták el az embereket, akik nem sejtették az e mögött rejlő szörnyű hazugságot. Romeltakarítás helyett a Donbasz és a Kaukázus szénbányáiba vitték őket marhavagonokban, embertelen körülmények között. Egyesek a fasiszta haláltáborok körülményeire emlékeztető szovjet munkatáborokban 9-10 évet is ledolgoztak. A szovjetek teljesen önkényesen jártak el? Vagy a csehszlovák vezetők is hozzájárultak az elhurcoláshoz? Ha igen, tudták-e, hogy a „romeltakarítókat" szovjet munkatáborokba viszik? Tény az, hogy beleegyezésükkel a",,kényelmetlen személyek" halálos ítéletét írták alá. S mindenképpen megszegték a nemzetközi egyezményeket. A vizsgálatok során ráakadtak olyan utalásokra is, hogy Beneá köztársasági elnök egyetértett 40 000 ember elhurcolásával Szlovákiából, amit a háborúban vesztes szlovák állam polgáraival szembeni ellenszenvével is magyaráznak. Akkor viszont miért választottak ki annyi „kényelmetlen személyt“ épp a magyar lakosság köréből? Mert ugye őket a kassai kormányprogram értelmében eleve a köztársaság ellenségeivé nyilvánították, és így legalább egy részüktől megszabadultak volna... Benes esetében is több kérdés vár tisztázásra. A tanúk állítása szerint az eperjesi asszonyok, akiknek férjét elhurcolták, gyalog mentek el Kassára a visszatért csehszlovák kormány akkori székhelyére, ahol Benest is felkeresték. Állítólag a kormány az ő kérésükre állította le az elhurcolást Évtizedeken át eltitkolt események JUDr. Zbynek Vokrouhlicky, az Emberi Jogi Bizottság elnöke Miért csak most? Miként lehetséges, hogy a közvélemény csak most értesült az akkori eseményekről? Az áldozatok hosszú éveken át hiába fordultak különféle szervekhez. Bár a nemzetközi joggal összeegyeztethetetlen akcióról volt szó, a szövetséges Szovjetunió bárminemű bírálata tilos volt. Reméljük, a jelenlegi szovjet vezetésnek is érdeke a múlt őszinte feltárása. A szovjet munkatáborok poklát átéltek száma egyre fogy. A szörnyű bűncselekmények következményei a még élők esetében is helyrehozhatatlanok. A múlt tisztázása azonban nem csupán a történetírás szempontjából, hanem a jövő nemzedékek számára is fontos. No és az áldozatok? Talán egy röpke bocsánatkérést, esetleg némi kárpótlást annyi szenvedésért mégiscsak megérdemelnének.. Zs//fc}