Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-07 / 49. szám

1990. XII. 7. ÁGY-, ÁPOLÓNŐ- éS PÉnZHIÁNY MIATT NEM SEGÍTHETNEK A BETEGEKEN _____________________________________i______________________________________________________________________________________________________________________ A hanyatt vágódó fiatalember teste nagyot koppan az úttestet borí­tó gránitkockákon. Fék­csikorgás hallatszik, majd a sofőrök károm­kodása, valaki mentő­autóért kiált. A fiatalem­ber eltorzult arccal vo­naglik a földön. Végtag­jait valami furcsa erő ki­csavarja, szájára hab ül. A rohamkocsiból kiugró orvos már futtában nyit­ja orvosi táskáját, s mi­helyt a rángatózó beteg­hez ér, gumiéket helyez a szájába. Felvijjog a mentő, s néhány perc múlva nyoma sincs az eseménynek. Az öntu­datlan beteg kórházba kerül, ahol kiderül, hogy epilepsziás. Ha szeren­cséje van, megműtik, s az agyába helyezett stimulátor megóvja a rohamoktól. Ha ismé­telten szerencséje van, három év múlva (ennyi a stimulátor élettartal­ma ) kicserélik a kis mű­szert, s továbbra is fáj­dalom- és rohammente­sen élhet, dolgozhat. Ha szerencséje van...­­ De hovatovább, egyre ke­vesebb a szerencsés ember, akit műthetünk. Míg 1973-ban több mint 200 rutin agyműtétet végeztünk, 1983-ban (pedig ak­kor már agyvérzéseket, agytu­morokat is képesek voltunk ope­rálni) már csak 117-et, tavaly 12-őt, az idén 13-at - sorolta a száraz tényeket dr. Miron $ramka agysebész. - Szlováki­ában agyműtétekre csak sürgős (életmentő) esetekben kerülhet sor, s a szakirodalom ezeket a csúcsteljesítmények közé so­rolja. Olyan műtéteket végzünk, melyek a világon is egyediek. S mindezt annak dacára, hogy a bonyolult műtéteknél haszná­latos műszaki berendezés már múzeumba való, hiszen a leg­jobb műszereink is elmúltak húszévesek. Az orvos már inkább meg sem említi, hogy gyakori javítga­tásuk mennyibe kerül, szomorú­an fűzi csak hozzá: - Új beren­dezésekre nincs pénzünk. Ugyanis az egészségügyi szer­vek az agysebészekkel mosto­hán bántak a múltban is, s ez a szemlélet a mai napig nem változott. - Mert - közölte dr. áramka - nekünk nem volt időnk arra, hogy kapcsolatokat épít­sünk ki, hogy talpaljunk, könyö­rögjünk. Műtenünk kellett, min­den idegszálunkkal a ránk váró feladatokra összpontosítottunk. Feltártuk az agy mély rétegeit, s megszüntettük a vérző gócot, műtéttel kínzó, őrjítő fájdalmakat enyhítettünk. Segítettünk az epilepsziásokon, és számos gyermek-agybénulásban szen­vedő fekvőt a műtétet követően lábra állítottunk. Ma már képe­sek lennénk megbirkózni a Par­­kinson-kórral is, de nem tehet­jük. A kramárei kórház idegse­bészete 66 kórházi ággyal ren­delkezik, s ez kevés a fővárosi betegeknek is. A kórházi rész­legre tehát csak a sürgős esetek kerülnek, azok a betegek, akiket azonnal műteni kell. A többiek, az úgynevezett „krónikusak“, pedig várakozni kényszerülnek. Sima rutinműtétekre! És csakis az ágy-, az ápolónő- és a pénz­hiány miatt. Betegeink ellátásá­hoz odaadó, szakmaszerető ápolónőkre van szükségünk - sorolta vágyait beszélgetőtár­sam. - Szerzetesrendi apácák lennének a legjobbak, akik a sú­lyos sérülteknek lelki vigaszt is nyújtanának. Tizenöt apáca kel­lene, de nincsenek. És ugyan­úgy nincsenek civil ápolónőink sem, mivel nehéz munkájukat nem tudjuk megfizetni úgy, hogy vállalnák a betegek ágytálazá­­sát, pelenkázását, etetését. Az orvos tehetetlen, pedig nem akarja feladni a harcot. Ál­landóan arra gondol, hogy tár­saival 7000 epilepsziás betegen tudna segíteni, 200 gyermek élete elviselhetővé válhatna a sok száz hozzátartozóról már nem is beszélve.­­ A sebész akkor sebész, ha dolgozik. Az agysebész akkor érzi, értelme volt a sok kísérlete­zésnek, kutatásnak, kudarcnak, ha nem csupán csúcsműtéteket végez, hanem rutinoperációkat is. Mehetnénk a világ bármely klinikájára - a hazai agysebé­szet Amerikától Európáig ismert és elismertebb, mint idehaza - s műthetnénk, de mi itt aka­runk gyógyítani. Hogy ezt tehes­­sük, kéréssel fordulunk a nagy nyilvánossághoz: adakozzanak az agysebészet fellendítésére! Péterfi Szonya v úcet prestereotakuck^^ I ä»"' D”oii »«^“él,ek * SSÄSSä***" MŰTÉT ELŐTTI AGYVIZSGÁLAT TOMOGRÁF SEGÍTSÉGÉVEL (Lőrincz János felvétele) Lapunk korábbi számában ismer­tettük Sonkoly János füleki lakos túlzás nélkül drámainak nevezhető meghurcolását. A szovjet munkatá­borok foglyainak sorsát illetően sok kérdés máig is megválaszolatlan. Nemrégiben a 2ivot című szlovák képes hetilap beszélgetést közölt dr. Zbynek Vokrouhlickyval, a tudo­mányok kandidátusával, az Emberi Jogi Bizottság elnökével, amelyből újabb tényekről szerezhettünk tudo­mást. Az emberi jogok intézményes védelme Köztársaságunkban 1988 decemberé­ben alakult meg a Csehszlovák Nyilvános­ság Emberjogi és Humanitárius Együttmű­ködési Bizottsága. Nevét ez év márciusá­ban változtatta meg, s azóta Emberi Jogi Bizottság. Hatvan tagja van mind a két köztársaságból és tevékenysége az egész országra kiterjed. Kezdetben legfontosabb feladata az észlelt fogyatékosságokra vagy éppen a nemzetközi és a hazai jog, esetleg nemzetközileg vállalt kötelezettségek és a hazai joggyakorlat között mutatkozó elté­résekre való figyelmeztetés volt. Továbbá segítséget nyújtott az emberi jogaiban sér­tett állampolgároknak (például útlevél meg­tagadása esetén). Munkájának tartalma közben megválto­zott. Főképp a rehabilitálás érzékeny kérdé­seivel foglalkozik. Fontos szerep hárul rá az emberi jogok ismertetésében oly értelem­ben, hogy mi minden tartozik e fogalomkör­be. Utóbbi kiadványukban például a polgár­jogi vonatkozású nemzetközi egyezménye­ket ismertetik. A csehszlovák nyilvánosság az utolsó hónapokig vajmi keveset tudott arról, hogy a szovjet szervek 1945-ben csehszlovák állampolgárokat ezrével hurcoltak el kény­szermunkára. Tették ezt azt követően, hogy a szovjet hadsereg felszabadította Szlová­kia keleti részét, így nem is csoda, hogy a napilapokban erről néhány héttel ezelőtt megjelent rövid hír valósággal sokkolta a cseh és a szlovák közvéleményt (a ma­gyar olvasók erről már a Vasárnap hasábja­in többször is olvashattak). ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]MM Kérelem Kassáról Egy kassai állampolgár az év elején a Szlovák Nemzeti Tanácshoz fordult a kényszermunkára hurcoltak rehabilitálása ügyében. írt vezető politikusoknak is, s mi­vel választ nem kapott, az emberi jogi bizott­ságot hívta segítségül, amely azóta nagy mennyiségű, szó szerint megrendítő anya­got gyűjtött össze. Javaslat született cseh­szlovák-szovjet kormányközi bizottság lét­rehozására, az ügy kivizsgálására. Napilapunk november 12-i számában adott hírt arról, hogy a csehszlovák szövet­ségi kormány küldöttsége Kelet-Szlovákiá­­ban járt megoldást keresve az erőszakkal szovjet munkatáborokba hurcolt személyek sérelmeire. Az eddigi megállapítások sze­rint 1944 végén és 1945 elején több mint ötvenezer személyt hurcoltak a Szovjetunió hetvenkét munkatáborába, főképp Kelet- Szlovákiából. Közülük több mint 11 000 vesztette életét. Nem titok, hogy Lengyelország nemrég a szovjet kormánytól 4 milliárd rubel kártérí­tést kért a hasonló sorsú lengyel állampol­gárok kártalanítására. Magyarországon vi­szont néhány héttel ezelőtt jelent meg a Modern rabszolgaság című első tudomá­nyos igényű könyv, amelynek szerzője dr. Füzes Miklós pécsi levéltáros a Szovjet­unióba kényszermunkára hurcolt mintegy 60 000 magyar kálváriáját tárja az olvasó elé. Kellemetlen emberek. Az embertelen elhurcolás körülményei­nek ismertetésével lapunk hasábjain elég részletesen beszámoltunk. Tanúk állítása szerint az akciót Leonyid Brezsnyev akkori népbiztos irányította (a közben előkerült fénykép a késmárki kommunisták körében ábrázolja őt). Ebben a városban tanácskoz­tak a városok és falvak képviselői, hogy kidolgozzák a „kényelmetlen személyek" névsorát, akik esetleg a szovjet hadtápterü­letet is veszélyeztethették volna. A szovje­tek romeltakarítás címén hurcolták el az embereket, akik nem sejtették az e mögött rejlő szörnyű hazugságot. Romeltakarítás helyett a Donbasz és a Kaukázus szénbá­nyáiba vitték őket marhavagonokban, em­bertelen körülmények között. Egyesek a fa­siszta haláltáborok körülményeire emlékez­tető szovjet munkatáborokban 9-10 évet is ledolgoztak. A szovjetek teljesen önkényesen jártak el? Vagy a csehszlovák vezetők is hozzájá­rultak az elhurcoláshoz? Ha igen, tudták-e, hogy a „romeltakarítókat" szovjet munkatá­borokba viszik? Tény az, hogy beleegyezé­sükkel a",,kényelmetlen személyek" halálos ítéletét írták alá. S mindenképpen meg­szegték a nemzetközi egyezményeket. A vizsgálatok során ráakadtak olyan uta­lásokra is, hogy Beneá köztársasági elnök egyetértett 40 000 ember elhurcolásával Szlovákiából, amit a háborúban vesztes szlovák állam polgáraival szembeni ellen­szenvével is magyaráznak. Akkor viszont miért választottak ki annyi „kényelmetlen személyt“ épp a magyar lakosság köréből? Mert ugye őket a kassai kormányprogram értelmében eleve a köztársaság ellenségei­vé nyilvánították, és így legalább egy ré­szüktől megszabadultak volna... Benes esetében is több kérdés vár tisz­tázásra. A tanúk állítása szerint az eperjesi asszonyok, akiknek férjét elhurcolták, gya­log mentek el Kassára a visszatért cseh­szlovák kormány akkori székhelyére, ahol Benest is felkeresték. Állítólag a kormány az ő kérésükre állította le az elhurcolást Évtizedeken át eltitkolt események JUDr. Zbynek Vokrouhlicky, az Emberi Jogi Bizottság elnöke Miért csak most? Miként lehetséges, hogy a közvélemény csak most értesült az akkori eseményekről? Az áldozatok hosszú éveken át hiába for­dultak különféle szervekhez. Bár a nemzet­közi joggal összeegyeztethetetlen akcióról volt szó, a szövetséges Szovjetunió bármi­nemű bírálata tilos volt. Reméljük, a jelenle­gi szovjet vezetésnek is érdeke a múlt őszinte feltárása. A szovjet munkatáborok poklát átéltek száma egyre fogy. A szörnyű bűncselekmé­nyek következményei a még élők esetében is helyrehozhatatlanok. A múlt tisztázása azonban nem csupán a történetírás szem­pontjából, hanem a jövő nemzedékek szá­mára is fontos. No és az áldozatok? Talán egy röpke bocsánatkérést, esetleg némi kárpótlást annyi szenvedésért mégiscsak megérdemelnének.. Zs//fc}

Next