Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám, szombat

ZVÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR VENDÉGKOMMENTÁR Régi idők mozija BARAK LÁSZLÓ A mai számítógépguru kamaszok meglehetősen keveset, sőt szinte semmit nem tudnak arról a hőskorról, amikor tájainkon az ezerkilencszázhatvanas évek elején megkezdhettük a tévé­zést. Hja, régi szép idők! Magam jól emlékszem, miként vará­zsolt minden hétköznap estét ünnepi attrakcióvá, amikor szür­külettájt sámlikkal, hokedlikkal felszerelve indult meg egy-egy utca apraja-nagyja, hogy a „tévés házaknál” megtekintse az az­napi műsort. Ily módon inkább közösségszervező volt akkor a „bűvös doboz”, mint manapság. Most nem csupán családok sze­­parálódnak miatta, hanem - lévén legalább két készülék sok csa­ládban - a családon belüli korosztályok is elkülönülnek általa. Nos, ilyen hőskori estén történt volt egy ipolysági családban, hogy a hosszan elnyúló műsor miatt csupán egy tizenéves kölyök tartott ki a képernyő előtt, amidőn Shakespeare Hamletját sugá­rozták. A vándorszomszédok is hazaballagtak már s a családta­gok is nyugovóra tértek, csak a műélvező kölyök állta a dráma bűvöletét. Persze másnap a reggelinél a mama megkérdezte a fi­atalembert, mit látott. - Hát igen jó volt, egész este veszekedtek a tévében, a végén meg mindenki mindenkit megölt - összegezte élményeit fapofával a gyerek... Lehet, hogy némiképpen távoli és kissé erőszakolt képzettársí­tásnak tűnik, ám teljesen helytálló definícióként jutott eszembe ez a kis sztori, amikor a szlovák parlament minapi ülését néztem a tévében. Naphosszat veszekedtek ott is, a végén pedig minden­ki mindenkit leváltott, leszavazott, elküldött valahová, azaz kép­letesen legyilkolták egymást jobb sorsra nem is érdemes hona­nyáink és honatyáink. Dzurinda, Miklós, Malíková, Slota, Duray és még sokan mások nyilvánosan legyilkoltattak egymás által a törvényhozás ülésén. Tessék elképzelni, mit ért ebből a tragiko­médiából az immár huszonegyedik századba szocializálódó jó­nép, netán egy tizenéves kölyök... JEGYZET Rossz lelkiismeret? KÖVESDI KÁROLY Ismét tanúi lehettünk, hogy a szlovák parlament honatyái nem hiába kapják a fizetésü­ket; hatalmas tűz lobog honfiúi keblükben, ha a szomszédot kell szidni. Pedig olykor nem ártana a tényekkel is szembe­nézniük az uraknak. Csak fél­tucatnyit ezek közül: 1. Szlovákia nem tud munkát adni a munkaképes lakosság húsz százalékának, több mint félmillió embernek. A történe­lemkönyvek teli vannak vele, hány szlovák tántorgott ki a monarchiából a múlt század elején Amerikába munka után. 2. Szlovákia nem tud (nem akar) anyanyelvű felsőoktatást biztosítani több mint félmillió polgárának. Ekkora tömegnek két és fél egyetemre van joga Európában. Nekünk egy nyo­morult kar sem jár. A kormány holmi akadémiai bizottságra to­logatja a politikai felelősséget. 3. Gyermekeink legkevesebb harminc százaléka nem anya­nyelvi alapiskolában tanul. Ezért nem zúdul fel a parla­ment, senki nem akar alap­­szerződést felrúgni, követet visszarendelni, magyar képvi­selő mentelmi jogát megvonni. Ez az otromba asszimiláció a világ legtermészetesebb dolga. 4. Az elfuserált közigazgatási reformban szó sem esik arról, hogy egy-egy kisebbség által lakott régióba miként fognak visszaáramlani az adók. Hogy is esnék, amikor az adórefor­mot még fel sem találták. 5. A harmadik évezred Szlová­kiájában kisebbségi önkor­mányzatról a kutya sem ugat, képviselőink csak azért lehet­nek ott a törvényhozásban, mert számbelileg elegen va­gyunk a parlamenti küszöb át­lépésére. 6. A független Szlovák Köztár­saságban kormányon kell lenni ahhoz, hogy biztosítva legyen a mindig változó összegű ala­mizsna a kisebbségi kultúra tá­mogatására, amely hol harma­da, hol fele a kilencvenes évek elején a csehszlovák szövetségi kormány által felajánlottnak, és amit semmilyen törvény nem szavatol. Megítélése ad hoc történik. A szlovák parlament talán a rossz lelkiismeretét takargatva zúdított össztüzet Magyaror­szágra a kedvezménytörvény ürügyén. Magyarország nem tudja megállítani az asszimilá­ciót, nem adhat munkát a kör­nyező országok lakosságának, és nem pótolhat mindent, amit attól az államtól kellene kap­nunk, amelyben élünk. De leg­alább megpróbálja. Naná, hogy nem tetszik az uraknak! Sem exterritoriálisan, sem másképp. Ezernyi apró kereszt SZÁSZI ZOLTÁN Forgatom a statisztikát az Új Szó Gondolat című mellékletében. Száraz, mégis megdöbbentő adatok. Az elmúlt tíz év lemorzsoló­dása. Losoncon például több mint ezerrel lett kevesebb a ma­gyarság lélekszáma. Ezernyi sors. Családok, múlt és kötődések oldása. Lassú, alattomos változás. Pedig ahogy szívet cserélni nehéz, ugyanúgy nem lehet könnyű nemzetet cserélni. Sejtem az okokat, értem a félelmeket, csak nem érthetem meg, hova lett az öntudat. Az, hogy tudatosítom és átadom, honnan jöttem, ki va­gyok, hová nyúlnak a gyökereim. Saját kicsiny falumból, Kalon­­dából kiindulva próbálom meg elemezni a helyzetet. Az utcán, az üzletben, az ivóban ugyanannyian beszélnek magyarul, mint eddig. Mégis több mint harminccal csökkent a magyarság lélek­száma. Két kezemen megszámolhatom, hány magyar iskolába já­ró gyerek van. Igaz, sok ízes magyar név felkerült a faluvégi te­mető sírköveire. Néhány barázdált arc, remegő, bütykös kéz már csak halványuló emlék. Sok az új arc, de a régiek gyermekei is nemzetet váltot­tak. Lassan már csak nehezen és akcentussal fogják tudni ki­betűzni a nagyszülők, az ősök neveit az idő fogától simára kopó köveken. Ezernyi sír, ezernyi apró kereszt, végig ezen a hosszú úton Tiszacsernyőtől Pozsonyig. Ezernyi apró kihunyt láng. Festő barátom azt mondja, hadd hulljon a férgese. Én azért csen­desen merengek. Nekik se lehet könnyű. Nem fogják soha többé megérteni Ozsvald Árpád Hettita ballada című versét, mert elfe­lejtik lassan az ősök nyelvét. ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 9 TALLÓZÓ NÄROPNÄOPROPA A napilap jegyzete arra tér vissza, hogy az SDL két vezető politikusa, Peter Magvasi munkaügyi, illetve Pavel Koncos földművelésügyi mi­niszter személyes jelenlétével támo­gatta a szerdai pozsonyi szakszerve­zeti tüntetést. „Arra, hogy Magvasi és Koncos kihasználta a tömeget, az a néhány jelszó is bizonyíték, amit az emberek kiabáltak: családunk el­tartásához naponta tizenkét vagy még több órát kell dolgoznunk. Ép­pen a munkaügyi miniszter az, aki az embereket a túlóra lehetőségétől is meg akarja fosztani” - íja a lap. „Ha a szakszervezetiek magasabb béreket követeltek, akkor nem Magvasinak és Koncosnak illenék a tiltakozók élén hadonásznia, ha­nem éppen őket kellene paradi­csommal díjazni a már három éve orvoslásra váró helyzetért. Ők azon­ban farizeus módjára a kormány el­len fordították a tömeget - vagyis szembe önmagukkal is. A tüntetők nem értették meg a helyzetet, egyébként ki kellett volna fütyülni­ük a két, a választási harcban egyre inkább arcát vesztő minisztert” - vé­li a Národná obroda. ■ Jenő, legalább ezekben a napokban iparkodj jó teljesítményt nyújtani, miként sportolóink az olimpián! (Peter Gossányi rajza) HÉTVÉG(R): A stílus a nemzeti tanács A stílus az ember, a stílus a nemzeti tanács. Egy ország vetítődik ki benne, Peter Weiss külügyi bizottsági el­nök is megerősítette, mond­ván, a vita tükrözte a szlo­vákság hangulatát: kienged­ték a szelepeket, átfiltrálták érzelmeiket. Mindez baromi módon sikerült. MOLNÁR NORBERT Hogy mi, magyarok már nemigen vesszük fel az uszítást, évekig Szlovákiában edződött lelkünk­nek köszönhetjük. De a dél-szlo­vákiai szlovákok helyében bizony nagyon megsértődtem volna. Ján Cuper, a primitívség vezérszóno­ka valami olyasmit talált monda­ni, hogy nem bízik Jaroslav Chle­­bo külügyi államtitkárban, mert nemzetiségileg vegyes területről származik. Tehát, aki gyerekkorá­ban magyarral is érintkezhetett, még ma is fertőz. Lassan egy ma­lomban őrülünk velük. Azt tudom ajánlani a Nagysurányban rend­szeresen összejövő dél-szlovákiai szlovákoknak, hogy továbbra is szavazzanak azokra, akik legszí­vesebben karanténba helyeznék őket. (Cupernek a mindig intelli­gens és visszafogott Duka Zólyo­mi Árpádot is sikerült kihoznia a sodrából, aki egy tőle szokatlan „kuss”-sal honorálta a honatya beszólásait.) „Mit várhatunk az állam képvi­selőitől, ha Dzurinda miniszterel­nök cigány, Migas házelnök ru­szin, Schuster államfő német, Ku­kán külügyminiszter felesége nem beszéli az államnyelvet” - mondta a vitában Rasfo Chalupka. Ezért a mondatért a mélyérzelmű és mély­nevű képviselő urat címkeragaszt­­gatás címén bíróság elé is lehetne citálni, csak az a baj, hogy ezt egy Roman Hofbauer nevű honatya je­lentette ki. Ezzel a névvel, Nomen est omen, neve annyit tesz magya­rul, udvari paraszt. Ugye, emlék­szünk még arra, hogy Hofbauer fe­lesége haláláért a külföldi rádió­adókat hibáztatta. A legtöbb ökörség Marta Podhrad­­ská száját hagyta el, de mind idéz­­hetetlen. Kedvenc momentumom viszont Miroslav Kotian és Ivan Hudec nevéhez fűződik. Az előbbi­nek négy perce volt arra, hogy szó­nokoljon, de ő a nemzetmentő hősök arroganciájával megtagadta holmi határidő betartását, Bugár Béla pedig kikapcsoltatta mikro­fonját. Kotian hangszálai épségét kockáztatva ordította beszédét, miközben a többi képviselő - mivel Bugár szünetet is elrendelt - be­szélgetésekbe bonyolódott. Have­rok, buli... Aztán jött Hudec, aki szolidaritásból mikrofon nélkül, a pulpitus elől üvöltötte mondandó­ját. Gondolom, le se kell írnom, hogy a szünetben. Szinte érezhető volt, a HZDS-esek közül kinek kell még harcolnia Aki gyerekkorában ma­gyarral is érintkezhe­tett, még ma is fertőz. azért, hogy a nagyfőnök számítson vele a választások idején. (A volt kultuszminiszter-orvos-író Hudec tetteiért Vladimír Meciar a múlt héten egy hetilap hasábjain már el­nézést kért.) Vagy fordítva: akinek már semmi esélye, még egyszer megmutatta magát a nemzetnek. A legkorrektebb hozzászólásokat ugyanis szintén HZDS-esek produ­kálták. Olga Keltosová, Irena Belo­­horská és főleg Peter Brnák oly visszafogottan és tárgyszerűen (utóbbi Duka Zólyominak igazat adva) érvelt, hogy elhihető: sok minden változik. Ez főleg annak tükrében érdekes, hogy a kor­mánypártiak egyáltalán nem fog­ták vissza magukat. Pavol Kanis tippkirály (nekem is adhatna egy­két jó ötletet, mert már hónapok óta nem nyertem) vad acsarkodá­­sa rémisztő volt. Bárdos Gyula, az MKP frakcióve­zetője vízválasztónak nevezte a vitát. Még ha nehezemre is esik, megpróbálom nem értelmezni ezt a szót. Mindenesetre jövő héten Ivan Mik­los miniszterelnök-helyettes levál­tását kezdeményezi az ellenzék. Mikulás Dzurinda kijelentette, nem köti össze az indítványt az egész kormány iránti bizalmi sza­vazással, márpedig, ha bukik Mik­lós, bukik a kormány is. Ha de iure nem is, de de facto biztosan. Min­denkinek más oka van arra, hogy véget vessen ennek a koalíciós vergődésnek. Ha nem a jövő hé­ten, hát kicsit később. HETI GAZDA(G)SÁG ÁLl a bál - szlovák gazdasági farsang TUBA LAJOS A szlovák gazdaság szereplői tisz­telik a hagyományokat - a farsangi szezonra egész sor bált szerveztek számunkra. Nevezzük nyugodtan nemzeti tragédiának, ami az úgy­nevezett nem banki szubjektumok világában megindult. Hétfőn a Ho­rizont Slovakia bezárta a kapuit. Néhány napig még valamiféle au­­ditra, könyvvizsgálásra hivatkoz­tak, ügyfeleik hiszékenyebb része így legalább reménykedhetett. Csütörtökön azután felröppent a hír, hogy az új amerikai tulajdo­nos, amely nehezen érthető okok­ból állítólag megvásárolta ezt a felettébb szerteágazó vállalatbiro­dalmat, a Szlovák Távközlési Vál­lalattal szembeni 122 milliárd ko­ronás, az ügyeskedők között évek óta kézről-kézre vándorló követe­léssel szeretné egyenesbe hozni gazdálkodását. Ettől a pillanattól kezdve a történet végérvényesen a horrormesék birodalmába soroló­dott át. Az utolsó szalmaszálat az állítólagos új tulajdonos azon üze­nete jelenti, hogy legalább a befi­zetett pénzt visszaadná a szeren­csétlen csendestársaknak. Bármi­lyen más forgatókönyv valóságos tragédia lenne. Főleg azért, mert ezekbe a cégekbe egyszerű embe­rek helyezték el összes megtakarí­tásukat. Olyanok, akikre - látván, amint ismerőseiknek eleinte kifi­zetik a harminc százalék feletti ho­zamot - semmiféle józan érv nem hatott. Kérdéses a politikai fe­lelősség is. Az új pénzügyminiszter a parlamentben csütörtökön felvá­zolta azokat az intézkedéseket, amelyekkel az elmúlt három év­ben elejét igyekeztek venni ennek a vakrepülésnek (a véres karddal rohangáló ellenzék gyorsan elfe­lejtette, hogy 1998 előtt ők egyál­talán semmit sem tettek ezért). De a Dzurinda-kormány igyekezete sem volt túl eredményes - az érin­tettek idén januárig könnyedén ki­kerülték az akadályokat. Ha vi­szont valóban bebizonyosodik, hogy a csehek tavaly hatásos ellen­szert találtak és néhány hónap alatt kiszorították a Szlovákia felől begyűrűző ilyen cégeket, akkor a Dzurinda-kormány sem háríthatja el magáról egy vállrándítással a fe­lelősséget. Ennek vállalása pedig valamiféle kártérítést jelentene. Persze, ha még egyáltalán beszél­hetünk kormányról. Legalábbis olyan helyzetben, amikor a kor­mányellenes szakszervezeti tünte­tésen két miniszter egymást taszi­­gálja, hogy hozzáférhessen a mega­­fonhoz, ezt a kérdést is fel kell ten­ni. Őket látva egyre inkább szimpa­tikus a lehetőség, hogy a Szlovák Gázművek sorsdöntő privatizáció­ját lezárva az egész kormány venné a kalapját és egy júniusi előrehozott választással véget vet az agóniának, így őszre mindenki tisztában lehet­ne azzal, mire is számíthat orszá­gunkkal kapcsolatban. A kilátások nem túl biztatóak, az egyik hitel­minősítő ügynökség erre reagálva a szürke sávban hagyta Szlovákiát. Az illetékesek értetlenkedtek, kivé­ve Brigita Schmögnerovát, aki a kö­telező kincstári optimizmus leveré­­se után hirtelen nagyon megértő lett. Mindenesetre most sokkal hi­telesebb, mint mondjuk egy hónap­pal ezelőtt. A farsangi felvonulás egyik legszí­nesebb részét az elmúlt napokban a komáromi hajógyár ügye képez­te. Miközben munkásai otthon ül­nek, nagy játékosok ütik egymást övön alul. Ezúttal Dél-Szlovákiá­­ban portyázik az a cápa-brókertár­­sulat, amely az elmúlt öt évben me­netrendszerűen lecsapott minden nagy cégre, ahol a tulajdonos vagy a mendzsment a „ki tudja közülünk nagyobbra tömni a zsebét” című kortárs színjáték során erre jogi kiskaput hagyott. Most a Nemzeti Vagyonalappal áll szemben, amelynek tudnia kellett, hogy el­lenfele minden gyenge pontjára kí­­méletlenül lecsap. Belekeverték a politikát is, ez a brókereknek isme­retlen terület, jó néven vennénk, ha a célkeresztbe vett - és jó hírére eddig nagyon kényes MKP - egy ki­csit a körmükre koppintana. A bó­­kercég soha nem volt szívbajos, lej­­molta már az államigazgatást is, az IRB-Szlovák Biztosító árukapcsolás révén például a pénzügyminiszté­riumot egy felettébb szemérmetlen üzletbe kényszerítette bele. Miköz­ben itthon az élet egyre elké­­pesztőbb dolgokat produkál, folya­matosan veszítjük el a reményt egy jobb életre. Egy friss német jelentés szerint az EU-integrációra való fel­készülésben lecsúsztunk az utolsó előtti helyre, nálunk már csak Lit­vánia rosszabb. Más szóval olyan szovjet utódállamok is előttünk vannak, mint Észtország és Lettor­szág. Pedig 1992-ben, az első ilyen elemzéskor még a harmadik he­lyen álltunk. Lejtőre igazán a ki­lencvenes évek közepén kerültünk, és ezt a hátrányt azóta sem sikerült igazán, legfeljebb átmenetileg le­dolgozni. Nem baj, ha kenyér nincs is, legalább cirkusz van. A farsangi forgatag a jövő héten tovább kava­rog. Egyszer aztán felváltja a böjt, amely esetünkben hat hétnél sok­kal hosszabb lesz.

Next