Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 9. Riport A rokoni látogatások gyakoriságát nem korlátozzák, csupán azok feltételeit szabályozzák házon belül, hiszen a javító-nevelő intézeteknek nem céljuk elszakítani a gyereket szüleitől Szeretetet csak odahaza kaphatnak a rosszfiúk - Ez a kölyök a javítóban végzi! - hallani lépten-nyo­­mon tanároktól, rokonok­tól, szomszédoktól. A rossz­csont gyerek legtöbbször csak mosolyog ezen, maguk a felnőttek sem igen tudják, mivel fenyegetik a túlságo­san eleven kiskorút. JUHÁSZ KATALIN Egy javító-nevelő intézetet ki-ki másképp képzel el, ám semmi­képp sem olyannak, mint egy tát­rai gyógyszanatóriumot. Nos, Kassán, a közkedvelt kiránduló­­helyként ismert Felsőbánkon, fes­tői környezetben áll a környék legnagyobb ilyen intézményének impozáns épülete. A szigorú ren­deltetésről csak a rácsos ablakok árulkodnak, egyébként a hegyte­tőn szanatóriumi hangulat ural­kodik. Csend és béke honol, a portás motozás nélkül beenged bennünket, a mosolygós nevelők pedig nem tiltakoznak az ellen, hogy fotózzuk a bentlakókat. Átnevelőintézet Ez az állami intézmény szociálisan és erkölcsileg sérült fiatalkorúak re­ edukációjára, azaz átnevelésére szolgál, immár harmincvalahány éve. A növendékek bírósági végzés alapján vagy a járási hivatal gyer­mekvédelmi szakembereinek ja­vaslatára kerülnek ide, a letölten­dő idő pontos megjelölésével. Az aktákban a leggyakoribb indok az iskolakerülés, ám tudjuk, hogy aki kerüli az iskolát, könnyebben keveredhet rossz társaságba. Csa­vargás, sorozatos szökések otthon­ról, csendháborítás, kisebb-na­­gyobb lopások, rablások, erőszak, sőt tiltott fegyverhasználat is sze­repel a bűnlajstromban, az esetek többségében ehhez alkohol- vagy drogfüggőség kapcsolódik. A kis­korú az átlagosnál is gyorsabban abszolválja az oktatófilmek drog­karrierjét, a ragasztótól a füvezé­­sen át a heroin okozta teljes testi és szellemi leépülésig. Hazánk tizenhárom javító-nevelő intézetének nevelői ilyenkor pró­bálnak közbelépni: visszafordítani a visszafordíthatót, megállítani vagy legalább késleltetni a negatív folyamatokat. A szociális osztály kurátorainak elő­zetes intézkedését a bíróság hivatott felülvizsgálni, ott döntik el, marad-e a kiskorú az intézetben, vagy haza­mehet. „Sok esetben négy-öt hónap alatt is látványos fejlődés tapasztal­ható, ám nehéz megmondani, mit és hányszor kell elkövetnie egy gye­reknek ahhoz, hogy tartósan ide ke­rüljön. Mi csak végrehajtók va­gyunk, megkapjuk a végzést, vele a gyerek aktáját, nem nagyon foglal­kozunk az előzményekkel. Ez a kas­sai diagnosztizáló központ feladata. A gyerek hat hétre hozzájuk kerül, speciális pedagógusok és pszicholó­gusok foglalkoznak vele, megálla­pítják, milyen lelki sérüléseket szen­vedett, milyen az intelligenciaszint­je, illetve nem sérü­lt-e szellemileg annyira, hogy speciális iskolába kell sorolni” - mondja Tibor Palkó, az in­tézet igazgatója, hozzátéve, hogy olyan gyerekek is Felsőbankóra ke­rülnek, akiknél kisebb szellemi fejlődési rendellenességet tapasz­talnak, bár a gyógyítás nem az ő fel­adatuk lenne. Kiútkeresés Kevesen gondolnák, hogy az isko­lakerülés is régiófüggő probléma. Az elmaradott vidékekről több gyerek érkezik, mint a gazdasági­lag fejlettebb, kisebb munkanélkü­liségi mutatókat és alacsonyabb bűnözési statisztikát produkáló vi­dékekről. A felsőbankói intézet azonban nem regionális, hanem országos hatósugarú, Nyugat- Szlovákiából is küldenek ide rossz­fiúkat, főleg azokat, akiknek jót tesz a környezetváltozás. Minden esetben a gyermek érdekeit tartják szem előtt. A rossz társaságba ke­veredett fiúkat sokszor szinte ki kell menekíteni a negatív környe­zetből, el kell szigetelni őket alvilá­gi ismerőseiből. Legtöbbször a szü­lők is határozottan támogatják ezt a megoldást. A rokoni látogatások gyakoriságát nem korlátozzák, csupán azok feltételeit szabályoz­zák házon belül. A javító-nevelő intézeteknek nem céljuk elszakíta­ni a gyereket szüleitől. „Az a fel­adatunk, hogy rádöbbentsük, mit csinált rosszul, mi lett volna az adott helyzetben a helyes cseleke­det, és milyen úton kellene halad­nia, hogy a hasonló tévutakat elke­rülje” - fogalmazza meg az igazga­tó az intézet küldetését. Nem tud­ni, mekkora a visszaesők aránya, a többéves ottlét ellenére hányan té­vednek el mégis az élet útvesztői­ben. A nevelők szerint az is nagy eredmény, ha bizonyos fokig gyó­gyítani tudják a lelki deformáció­kat, ha a gyerek ellenőrizni kezdi saját viselkedését. Ha az intézet vezetése úgy véli, a gyerek vissza­küldhető a családi környezetbe, jelzik a lakóhely szerint illetékes szociális osztálynak, a kurátorok újabb vizsgálatnak vetik alá a kis­korút, és az eredmény ismét a bí­róságra kerül. A folyamat hossza­dalmas és bonyolult, annál is in­kább, mivel sok esetben nem a gyerek, hanem a család a hibás. Az otthoni környezet destruktív hatásai miatt sokan maradnak kényszerből az intézetben. Ha a szülők alkoholisták, a családban mindennaposak a tettlegességig fajuló veszekedések, félő, hogy hetek alatt semmivé lesz mindaz, amit az intézet az átnevelés során elért. Ilyenkor nincs más válasz­tás, mint tizennyolc éves koráig ott tartani a fiatalt. Szakmát a kézbe Bankón három iskola működik egy fedél alatt, ez országos kuriózum. Tíztől tizennyolc éves korig neve­lik a neveletleneket, okítják a gyakran többéves lemaradással küszködőket. Általános iskola, szakmunkásképző, valamint egy úgynevezett nyitott csoport talál­ható itt, ez utóbbiba sorolt fiatalok a város normál szakmunkásképző­it látogatják, jóformán csak kollé­giumként használják az intézetet. A benti, kertészeket képző iskola speciális intézmény, azaz enyhébb mértékű szellemi károsodást szen­vedett fiatalok kezébe igyekszik szakmát adni. A dolog nem min­dig sikerül, mivel aki betölti tizen­nyolcadik életévét, nem tartható bent tovább, és a tavasszal nagy­korúvá vált fiúk közül sokan azon­nal lelépnek, nem hajlandóak ki­várni a júniusi záróvizsgákat. Ilyenkor többéves tanári munka megy veszendőbe. „A társadalom is hibás ezért. Ha a gyerek azt látja maga körül, hogy tisztességes munkával szinte lehetetlen boldo­gulni, a munkanélküliek viszont remekül élnek, nem is vágyik ren­des állásra. A szülők legtöbbször alig várják, hogy a gyerek hazake­rüljön, és egyel több fő adja haza a segélyt. Évente tíz szakmunkás­­tanulót veszünk fel, elvileg ennyi­en végezhetnének, ám tavaly csak ketten tettek záróvizsgát” - tudjuk meg Tibor Palkótól. Angelo a pokolból A bankói intézetbe sokan érkeznek normál gyermekotthonokból is, olyanok, akikkel az ottani nevelők nem boldogulnak. Ilyenkor ötven százalék annak az esélye, hogy a rakoncátlan gyermek visszakerül az eredeti otthonba. Ha nem ta­pasztalnak nála javulást, marad a javítóban. Elméletileg az sem ki­zárt, hogy valakit ottfelejtenek, il­letve meg akarják kímélni az állan­dó környezetváltozástól. így járha­tott az az Angelo néven bemutat­kozó fiatalember is, akivel véletle­­nül akadtunk össze, nem sokkal bankói látogatásunk előtt. A húsz­éves roma fiút néhány esztendős korában menekítették ki a családi pokolból, intézetről intézetre ván­dorolt, míg végül Bankón kötött ki, ahol három évet töltött. Tizen­nyolc évesen nem volt hová men­nie, egy tömegszállásra került, munkakerülők és volt börtöntölte­lékek közé, ezért kapva kapott az alkalmon, hogy Olaszországba menjen paradicsomszüretre. A munka, az érte járó fizetség, a szállás és az ellátás színvonala ter­mészetesen meg sem közelítette a munkaközvetítő által ígérteket, ám Angelónak elég volt a talpra ál­láshoz. „A munkaadónk testvére szállodaláncot üzemeltet, pár hó­nap után hozzá kerültem, és pin­cérként kezdtem dolgozni az egyik szállóban. Lassan megtanultam a nyelvet, egyre komolyabb felada­tokat kaptam, egy év múltán már az Egyesült Államokba küldtek kü­lönböző ügyeket intézni” - meséli a kellemes modorú fiatalember, aki azóta harmadszor van itthon, és minden alkalommal tízezer ko­ronával támogatja egykori ottho­nát, a bankói intézetet. Édességet osztogat a bentlakóknak, uszodá­ba viszi őket, sőt egyszer egy isko­lai kirándulás teljes költségét kifi­zette. Állítása szerint jelenleg egy római szállodát vezet, hatvan em­ber főnöke. Valódi nevét azért nem árulja el, mert tart az irigykedő itt­honiaktól, kerüli a reflektorfényt. „Nem tudom megfogalmazni, mi vonz vissza, hiszen összesen két ember miatt érné meg Szlovákiába költöznöm. Egy ideig mindenképp külföldön szeretnék maradni, nagy terveim vannak, jogot akarok tanulni” - mondja, hozzátéve, hogy a bankói nevelők és tanárok nemcsak az adományait fogadják szeretettel, hanem őt magát is. Távolságtartás kötelező A nevelők szerint kevés az Angelo­­féle sikertörténet, a legtöbben örülnek, ha egyáltalán munkát kapnak. Az intézet mostani 70 la­kója közül húszan-huszonöten ro­mák. Összesen tizenkét gyerek jár az úgynevezett nyitott csoportba, rájuk nagyon kell vigyázni, mert a rendhez szoktatott, szigorúan fo­gott, tiltásokkal körülbástyázott intézeti fiatalok egy átlagos szak­munkásképzőben hamar visszaes­hetnek. Ha azt látják, hogy városi osztálytársaik szabadon dohá­nyoznak, kocsmáznak és kimara­­doznak az iskolából, egy idő után ők is ezt teszik. Egy átlagos közép­iskolában nem várható el a tanár­tól, hogy külön figyeljen az intéze­­tiekre. A bankói tanári kar jelen­leg héttagú, rajtuk kívül hárman a gyakorlati képzést vezetik, tizen­két nevelő pedig a tanítás előtt és után foglalkozik a csoportokkal. Az igazgató szerint a szereteten kívül mindent meg tudnak adni számukra. Szorosabb felnőtt­gyermek kapcsolat kialakítása ilyen körülmények között nem­csak lehetetlen, hanem megen­gedhetetlen is. Ha a gyerek fél év elteltével máshová kerül, nehezen válik el attól a nevelőtől, akihez túlságosan ragaszkodik, a felnőtt sem kivételezhet senkivel a rábí­zott csoportból. Szeretetet csak odahaza kaphat­nak, az otthon pedig sok esetben egy cigánytelepen álló putri, ahol nincs villany, víz, vécé. Az intézeti, úri körülményekhez, tisztasághoz szokott gyerek nehezen visel el ek­kora váltást. A másik probléma a gyakorlatiasság hiánya. Sokan nin­csenek tisztában a pénz értékével, nem tudják, mi mennyibe kerül, mi hogyan működik odakint. „A szap­panoperák és rózsaszínű sikertör­ténetek azt sugallják nekik, belőlük is bármi lehet, felnőtt korukban is minden az ölükbe hull. Jól menő orvosok, luxusautón száguldozó ügyvédek akarnak lenni, miközben hármas-négyes tanulók. Azt hiszik, övék a világ, légvárakat építenek, tizennyolc évesen pedig visszahul­lanak a porba, ahonnan jöttek” - magyarázza az igazgató. Ezek a fi­atalok éven át a szabadulásról ál­modoznak, aztán kétféle trauma közül választhatnak. Vagy a külvi­lágot fogadják el valóságnak, és ar­ra kell rájönniük, hogy eddigi éle­tük hamis illúzió volt, vagy az inté­zeti körülményeket tartják mérv­adónak, és a külvilágban csalód­nak. Az első lépéseknél legtöbb­ször senki sem fogja a kezüket, ezért a sokéves fáradozás felesle­gesnek bizonyul, a fiatalok bűnö­zőkként végzik. Ráadásul a törvé­nyek azt sem engedik, hogy leg­alább a nyitott csoportot önellátás­ra szoktassák, megtanítsák főzni, mosni. Mindez dolgoztatásnak számít, így az intézeti élet a kelleté­nél sokkal művibb, mivel a gyere­kek itt nem segíthetnek a felnőttek­nek a ház körül, a konyhába egész­ségügyi okokból be sem léphetnek. Mákvirágcsodák Pedig ügyes kezekből nincs hiány, a folyosókat gyönyörű ikebanák díszítik, a szárított virágokból cso­dát művelnek a fiúk. Ha az intézet eladhatná ezeket, játszva megke­resnék a nyári sátorozásra valót. Persze ilyesmire gondolni sem szabad, marad hát a támogatók keresése. Mivel a telefonkönyvben gyermekotthonként szerepelnek, gyakran felhívja őket egy-egy jóté­konykodni óhajtó cég, aztán ami­kor megtudják, miféle gyerekek laknak itt, gyorsan leteszik a kagylót. „Az alapítványok, civil szervezetek többsége a testi fo­gyatékosok, a csecsemőotthonok, a gyermekkórházak támogatásá­val javítja az imidzsét, ránk keve­sen gondolnak” - mondja Tibor Palkó, miközben körbevezet ben­nünket az épületben. Az egyik osztály szobanövények átülteté­sével foglalatoskodik, a másikban éppen a II. világháborúról tanul­nak. A jó jegyekért, jó viselkedé­sért, szorgalmas munkáért heten­te egyszeri, hatórás eltávozás a jutalom, a tartósan probléma­­mentesek akár hétvégére is haza­utazhatnak. A rendbontásért ér­telemszerűen kimenő megvonás a büntetés, a szerény zsebpénzből pedig tilos cigarettát és alkoholt venni. Az egyik tanár két mosoly­gós nebulóra mutat, ők magyar nemzetiségűek. A srácok társaik előtt nem szólalnak meg magya­rul, csak annyit tudunk meg ró­luk, hogy Szepsiből kerültek ide. Az anyanyelvi oktatás ilyen körül­mények között természetesen le­hetetlen, jó, ha akad tanár, aki hajlandó éhbérért hiperaktív, ag­resszív vagy egyéb viselkedésza­varos gyerekekkel foglalkozni. Ha áprilistól a jelenlegi formájá­ban lép érvénybe a közalkalma­zottakról szóló törvény, összesen két tanár maradhat állásban Fel­sőbánkon, azaz akár be is zárhat­ják a kaput. Speciális főiskolai ké­pesítéssel rendelkezőket lasszóval sem lehet fogni, a fiatal szakem­berek akkor kívánkoznának Felső­­bankóra, ha a nehéz, felelősség­­teljes munkának megfelelő fize­tést kaphatnák. Mindenki abban reménykedik, hogy a törvénymó­dosítók meggondolják magukat. Ezek a gyerekek, akik közül sokan önhibájukon kívül kerültek ide, megérdemelnének az újrakezdés­hez egy többé-kevésbé reménytel­jes rajtkövet. Felsőbankó, 2002. február Nem a gyerek, hanem a család a hibás Angelo: „Nem tudom megfogalmazni, mi vonz vissza" Gyönyörű ikebanák díszítik a folyosókat (Fecsó Yvett felvételei)

Next