Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)

2004-02-06 / 30. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 6. Gondolat 13 A tradicionális kultúra nem a régmúlt emlékeinek raktározására szolgáló statikus múzeum, hanem a természetes, értelmes életstratégiák kimeríthetetlen iskolája A hagyomány megkerülhetetlenségéről A társadalmi diskurzus szintjén gyakran megjele­nik az az érvelés, mely sze­rint fontos dolog törődni a néphagyománnyal, illetve megőrizni a népi kultúrát. AGÓCS GERGELY Ez a gondolat már egy Nemzeti Alaptanterv koncepciójában is kife­jezésre jutott, amely javasolja, sőt, előírja, hogy az oktatás különféle szintjein meg kell valósítani a ha­gyományismeret tanítását. Sokszor találkozhatunk olyan vélemények­kel is, hogy ezt az örökséget már nem, vagy legfeljebb csak egy mó­dosított formában lehet „integrál­ni” a jelenkor műveltségébe, hiszen annyira megváltoztak a kulturális élet társadalmi keretei, hogy a mo­dern ember a hagyományokkal, mint egyfajta statikus jelenségcso­porttal nem tud mit kezdeni, és az ezekhez való értelmetlen ragaszko­dás csak féke a „fejlődésnek”. Jómagam, ha másért nem, et­­nográfusi végzettségem okán a ha­gyományos kultúrát nemhogy szükségesnek, de a társadalmi élet minden szintjén megkerülhetetlen­­nek tartom, természetesen az okta­tást kiemelten beleértve. Emellett úgy érzem, hogy a meglehetősen heterogén társadalmi megítélés okait elsősorban a hiányos, szak­mailag megalapozatlan indoklá­sokban kell keresnünk. Felmerül a kérdés: Ha pozitívan értékeljük a hagyományos kultú­rát, vajon meg tudjuk-e fogalmazni azt is, hogy miért tartjuk fontosnak a hagyományismeret oktatását? Ennek a kérdésnek a megválaszo­lásához szeretnék ismertetni né­hány támpontot, valamint egy po­zitív példa segítségével vázolni a hagyományoktatás egy sajátosan magyar modelljét. Az ember társas együttélése a történelem során három társadal­mi dimenziót „termelt ki”. Az alap­vető társadalmi dimenziónk a kö­zösség. Ebből kiindulva alakult ki a további kettő, az egyén és a tömeg. Az ősközösségben az egyén érvé­nyesülése csak a közösségi élet vi­szonyrendszerében lehetséges. A közösségi lét ugyanakkor „első szá­mú közellensége” a fogyasztói gaz­dasági rendszernek. A lokális kul­túrában kifejlődött egyénnek ugyanis lokálisak az igényei is, és ezeket tömegtermékekkel nem le­het kielégíteni. Az ilyen ember kon­fekció helyett maga készítette ru­hában, népviseletben jár, a saját maga termelte élelmiszer minősé­gében bízik, a saját magára, ill. sző­kébb környezetére jellemző zenei kultúrából választ „saját nótát” stb. A tömegtermékek ideális fogyasz­tója tehát maga a tömeg, amelyben nincsenek eltérések, mindenki megelégszik azzal az egysíkú ter­mékcsaláddal, ami a mestersége­sen redukált igényeinek kielégíté­séhez még épphogy csak elegendő. Ez nemcsak a sokat emlegetett kul­turális sokszínűség elvesztése ré­vén veszélyes folyamat. Ha más­honnan nem, George Orwelltől tudjuk, hogy a tömeg manipulálha­tó. Nincsenek társadalmi szinten beágyazódott szokásai, nincs ér­tékrendje, amelyhez viszonyítani tudná a világ dolgait, következés­képpen bármit elhisz, amit megfe­lelő nyomatékkal és gyakorisággal elmondanak neki a tömegtájékoz­tatás által hitelesnek minősített for­rások (1. médiareklám). A fogyasz­tói világrend kialakulása nagyobb változást hozott a civilizáció szá­mára, mint az összes eddigi világ­égés. Látva a rohamosan térhódító globalizációt, valamint az ezzel együtt járó általános értékválság társadalmi következményeit, attól tartok, hogy ez a változás immár az egész emberi civilizáció létét veszé­lyezteti. A közösségi életforma legplaszti­­kusabb lenyomatát a hagyományos kultúrában, a folklórban látjuk. A közösségi élet szabályai hozták lét­re azt az értékrendet, melyeknek egyik alapeleme a személyes fele­lősség a kulturális és természeti környezet állapota iránt is. Minden hagyományos közösség egy lokális kultúrát hozott létre, és ez nem csak a helyi hagyományok sajátos­ságaiban jut kifejezésre. Az adott táji környezethez tartozó kulturális sajátosságok ugyanis közvetlenül kötődnek a szülőföld mítoszához, így a hagyományos kultúrában ki­fejlődött személyiség önmeghatá­rozásában különlegesen kiemelt szerep jut a regionális identitástu­datnak. Ennek egyik fontos velejá­rója az a környezetszemlélet, mely sajátjának tekinti az őt körülvevő természetes életteret. A globális térszemléletből ez a vonás hiány­zik. A fogyasztói társadalmi beren­dezkedésben azt tapasztaljuk, hogy a környezeti problémák több­ségét közigazgatási úton próbálják megoldani. Az elfelejtett hagyomá­nyos tudást, a megélhetés megan­­­nyi természetközeli megoldását, hatalmas tőkemozgást eredménye­ző iparágak kiépítésével próbálja helyettesíteni. A hagyományos kultúrák ezzel szemben kifejlesztették a termé­szetkímélő magatartásformák or­ganikus társadalmi kereteit. A tár­­sadalomnéprajz ez irányú tapaszta­latait hasznosítva bizonyára ki le­hetne dolgozni olyan környezetvé­delmi stratégiákat, amelyek figye­lembe veszik, hogy a népi kultúrá­ban az ember egészséges környe­­zetszemléletének hagyományai is megtalálhatók. Csak remélhetjük, hogy a közeli jövőben az államok döntéshozói rádöbbennek a hagyo­mány megkerülhetetlenségére, rá­eszmélnek, hogy a hagyományos kultúra nem a múlt emlékeinek rak­tározására szolgáló múzeum, ha­nem a természetes, értelmes élet­­stratégiák kimeríthetetlen iskolája. A hagyomány sajátosságairól A hagyományőrzés nem egyenlő a konzervativizmussal. A tradíció éltetését egy bonyolult folyamat­ként kell értelmeznünk, melyben egy életforma fenntartásához szük­séges társadalmi mechanizmusok, vagy éppen az adott életformában kialakult érzésvilág kifejezőeszkö­zeinek átörökítése dominál. Ebben a folyamatban viszont - mivel a folklorisztika a hagyományőrzés fogalma alatt általában a szájha­gyomány által történő átadást/át­­vételt érti - nincsenek receptszerű­­en követhető előírások. A kulturális javak átörökítésénél a folyamat szereplői csakis a saját legjobb tu­dásukra, emlékezetükre hagyat­kozhatnak. Ebből kifolyólag a ha­gyományőrzést általában a tudatos változtatás igénye nélkül végrehaj­tott átörökítés folyamataként jelle­mezhetjük. Természetesen vannak esetek, amikor a kultúrát használó közeg úgymond a saját képére for­málja az adott anyagot. Példaként említhetjük egyes kalotaszegi tán­cos egyéniségek „saját” pontjait, nótafák „maga szerkesztette” nótá­it. A természetes változatképződés viszont általában csak egy lassú, a folyamat aktív résztvevői és külső szemlélői által egyaránt nem érzé­kelt átalakulást eredményez. Ezzel magyarázható annak a széles kör­ben elterjedt véleménynek a kiala­kulása, hogy a hagyományos kultú­rák egyfajta statikus, kötöttségek­kel teli unalmas világot hoztak lét­re. Ami a folklór világában távolról egyformának tűnhet, az közelről hihetetlen válozatgazdagságban pompázik. Fontos tudatosítanunk, hogy a folklór nem él a technikai rögzítés eszközeivel, s így az adott kerete­ken belül az „önmegvalósítás” szin­te elkerülhetetlen. Meggyőződé­sem, hogy épp a hagyományos kul­túra az, amely élő és folytonosan változó szemben a „magaskultúra” rögzítésre, kanonizálásra stb. tö­rekvő hajlamával. Hiába van tehát a modernitásnak másodpercen­ként új teljesítménye, amikor ezek többsége a kizárólagosság, a saját tartalmi és formai megváltoztatha­­tatlanságának igényével jön létre. Ennek pedig súlyos társadalmi kö­vetkezményei vannak. A modern világ a maga fogyasztói kultúrájá­val azt sulykolja az emberekbe, hogy mindenfajta érték mérhető, és anyagi (pénzbeli) viszonyrend­­szerek által kifejezhető. A hagyományozódás természetét vizsgálva azt kell szem előtt tarta­nunk, hogy a tradicionális keretek­ben létrejött újítások soha nem lé­pik át a műfajhatárokat. A legé­­nyesben az új pontok nem hoznak létre új tánctípust, a nótafák saját szövegei a népdalok tematikai köré­ben és ezek szerkesztési elveinek megfelelően születnek. A hagyo­mány mindezek mellett képes in­tegrálni olyan kívülről jövő művelt­ségi elemeket is, amelyek adott esetben forradalmi változást ered­ményeznek a népi kultúra egy-egy területén. Jó példa erre a Kárpát­medencei régióban bárhol fellehe­tő, sokféle folklorizálódott polgári tánc. A folklór ugyanakkor képes belső fejlődés útján is újat teremte­ni. Jó példa erre a magyar népzenei „új stílus”, kialakulása. A táncházmozgalomról Az 1970-es években Magyaror­szágon kifejlődött a folklorizmus egy új hulláma, a táncházmoz­galom. A táncházi klubok az évti­zed végére valóban egy országos mozgalmat hívtak életre, amely nemcsak a táncról és a zenéről szólt, hanem az egész hagyomá­nyos kultúra felvállalásával üzent a magyar társadalom felé. Az első táncházas nemzedék nagy áttöré­sét, egyben a törekvéseinek igazo­lását az Első Országos Táncház­találkozó megrendezése jelentette (1982 Budapest Sportcsarnok). A magyar táncházmozgalom mint a magyar fiatalok folklór-revival­­jének új hulláma nagy társadalmi bázissal a háta mögött érte meg a 90-es évek politikai változásait. Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy mára Budapesten alig maradt heti rendszerességgel működő magyar táncház, és a mozgalmi eufóriában gyökerező önszerveződés helyét átvette egy részben állami, részben civil alapokon szerveződő szakmai intézményrendszer. A hagyomá­nyos kultúra pózoktól mentes fel­vállalása viszont egy olyan mód­szertan kidolgozásához vezetett, amely a mai magyar kulturális tér egyik legprogresszívebb szellemi terméke. Lényege, hogy a folklórt nem merevíti be a színpadi elő­adásmód kliséi közé, hanem teljes kulturális örökségként kezeli. En­nek az eredménye, hogy ma a ma­gyar városi fiatalok egy jelentős ré­tege a magyar népzenét, néptáncot organikusan beépítette a saját kul­turális életébe. A magyar tánc­háziskola ezzel megteremtette az európai értékmegőrző trendek elő­képét, mely megadja a választ az évszázados kérdésre: „A moderni­zációval összeegyeztethető-e, egy­általán, a közösségi életforma hát­térbe szorulása mellett továbbéltet­­hető-e a hagyomány?” A magyar táncház-modell bebizonyította, hogy a megfelelő etnográfiai ala­possággal feltárt tényanyaggal operáló, és az aprólékosan kidolgo­zott módszertannal, politikailag el­fogulatlan szellemiségben megva­lósított hagyományoktatás olyan identitásmegőrző és személyiség­­fejlesztő erővel tud hatni, amely alapja lehet az európai gondolat gyakorlati megvalósításának. A népi kultúra szinkretizmusa Félreértés ne essék, számunkra valójában nem a zene vagy a tánc a fontos! A népzene és a néptánc egy számunkra sokkal fontosabb érték­rendnek, és az ehhez kapcsolódó érzésvilágnak az egyik kifejezőesz­köze. Amikor a gyökereinkről be­szélünk, azokra az identitásformá­ló tényezőkre gondolunk, amelyek elődeinket a saját kultúrájukat ak­tívan használó és autentikus közös­ségeiket nyíltan vállaló emberekké tették. Nagyapáink világában a kul­turális önkifejezés alapvető kérdé­se ez volt: „Mi a te nótád?” Ma ugyanez egy szánalmasan transz­formált változatban így szól: „Te milyen zenét hallgatsz?” A különb­ség nem más, mint a saját kultú­ránk aktív használata és a mások által előállított kulturális termékek passzív fogyasztása közti ellentét. Ha azt látnánk, hogy a kultúránk változik, egyes műveltségi elemek az „idők sodrásában” lemorzsolód­nak, és helyüket új kulturális javak foglalják el, nem érzékelnénk olyan fájdalmasan a hagyományok pusz­tulását. Ma ezzel szemben azt ta­pasztaljuk, hogy az aktívan hasz­nált kultúra egyre szegényebb. A táncházak rámutattak: a népi kultúrának az őszinte felvállalása csak úgy lehetséges, ha a jelensége­it lehetőleg az eredeti formájuk­ban, a szerteágazó összefüggéseik­kel együtt próbáljuk értelmezni, és így is továbbítjuk a közönség felé. A hagyomány, mint tananyag Miért fontos tehát, hogy mi a ha­gyományos kultúrával az iskolai oktatás kereteiben foglalkozzunk? A lehetséges válaszok között nyil­­ván ott találjuk az egészséges iden­titástudat kialakításának gondola­tát. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy gyakran felmerülő kérdést is, amely abból a téves el­képzelésből fakad, hogy a folklór olyasvalami, amit régen, falun a parasztok műveltek. Széles körben elterjedt az az érvelés, hogy a váro­si gyerekeknek ebből kifolyólag nincsenek saját „néphagyománya­ik”, tehát ott valójában nincs is mit visszatanítani. Szerintem vannak. Mégpedig legalább két súlyos ok­nál fogva. Először is, mindenki a saját apjának a gyereke és nagyap­jának az unokája. Ennek érzékelé­sét nevezzük származástudatnak. Van tehát egy családi, egy szűkebb közösségi hagyomány. Másodszor, ha figyelmesen elolvassuk Márai Sándor visszaemlékezéseit gyer­mekkora Kassájára, akkor tudatosí­tanunk kell, hogy abban a polgári miliőben ugyanolyan közösségi ha­gyomány alakította a társadalmi élet szabályait, mint bármelyik fa­luban. Emellett a mai Budapesten elenyésző kisebbségben vannak azok, akiknek mind a négy nagy­szülőjük ebben a városban szüle­tett, tehát a legtöbb mai fővárosi magyart a családi szálai elég közel­ről kötik valamilyen „vidékhez”. A pedagógus feladata ebben a helyzetben az, hogy rádöbbentse a gyerekeket: amikor a hagyomány­ról tanulnak, akkor az önmaguk, saját kultúrájuk megismerése felé vezető úton indulnak el. Az elsőd­leges cél az lenne, hogy a gyermek a környezetében található és a ha­gyományhoz köthető jelenségeket helyesen értelmezze. Ha a tanító egy budapesti iskolában azzal kez­di, hogy bemutatja a moldvai ma­gyarok farsangi szokásait, az a gyermeknek minden magyarázat ellenére ugyanolyan távoli, mintha a türkmének lakodalmáról tartana nekik előadást. A családi alapról kell tehát kiindulni, arról a pontról, ahol minden gyerek be tud számol­ni a saját hagyományáról. Tudatosítanunk kell azt is, hogy a hagyományos kultúra jelenségei az eredeti környezetükben elsősor­ban társadalmi funkcióval bírnak. Amikor viszont átkerülnek a folklo­rizmus világába, ezt általában az esztétikai vonatkozásaiknak kö­szönhetik, következésképpen ez a funkció válik elsődlegessé. Pl. egy olyan „hagyományos” helyzetben, amikor a mulatságban elénekelek egy nótát, legalább olyan fontos, hogy a többiek látnák és hallanak engem, miként identifikálom ma­gamat a saját nótámmal, mint az, hogy az mennyire szép. És itt elér­keztünk a folklór komplexitásának, szakszóval: szinkretizmusának kérdéséhez. Hagyományoktatásról csak úgy van értelme beszélni, ha az nem szigorúan a néprajztudo­mány által felállított műfajkate­góriák mentén halad. Itt a szokás­nak, a játéknak, a zenének, a tánc­nak, a hiedelemnek és a tárgyi kul­túrának a maga bonyolult össze­függésrendszerében kell megmu­tatkoznia. Ha a gyerekeknek eredeti nép­tánc- vagy népszokás-felvételeket mutatunk, akkor tudatosítanunk kell, hogy a képernyőn mozgó figu­rák létező, érző, gondolkodó embe­rek, és hogy az a képernyő egy kicsi ablak egy hatalmas, elveszni látszó világba. Ha okosan végezzük a dol­gunkat, hiszem, hogy egyszer a ka­puk is megnyílnak, és gyermekeink be tudnak majd lépni oda, ahova az előadásomban vázolt nagy törté­nelmi tudathasadásból felocsúdva eddig csak a leredukált tantervek, filmfelvételek és egyéb szemléltető eszközök segítségével hagytuk őket bekukucskálni. Az előadás 2003. október 18- án hangzott el Foton, a Beszélge­tések a művészetről, a nevelésről és a művészeti nevelésről címmel megrendezett pedagóguskonfe­rencián (rövidítve). Csótó László: Profán körmenet (kombinált technika)

Next