Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)

2005-11-08 / 258. szám, kedd

8 Kultúra VII. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál Sok vidám és zenés előadás KOZSÁR ZSUZSANNA Változatos műsorra számíthatunk az idén a VII. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon, amelyet ismét Szepsiben és Buzitán rendeznek meg november 10. és 12. között. Az amatőr színjátszó csoportok közül néhány a zenés műfajokat részesítette előnyben, így a fesztivál három napjának programjában találkozhatunk majd musicallel, operettel, úgynevezett „énekes bohósággal”, sőt, esztrádműsorral is. A könnyű, humoros színpadi alkotásokból is széles a skála, a kínálat a „vidám konzekvenciától” a kabarén és a tréfás jeleneten át egészen a „vegyes felvágottig” terjed. Kevesebb a komolynak minősíthető, vagyis a tartalmasabb szórakozás ígéretével kecsegtető színpadi mű - ebben a kategóriában Lorca Yermáján kívül csupán egy Julian Gardner-drámát és egy Jókai-összeállítást élvezhet végig a katarzisra áhítozó néző. Megjegyzendő az is, hogy több színtársulat a hagyományőrzés útját választotta, és ennek megfelelően misztériumjátékot vagy dramatizált népi játékot hozott az idei országos versenyre. A műsor áttekintve azt láthatjuk, hogy a csütörtöki nap inkább a vidámság jegyében zajlik majd, pénteken azonban a repertoár vegyes lesz, mivel minden színpadi kategória megjelenik a nap folyamán. A szombat délutáni, buzitai előadások között pedig a népi játékok fognak dominálni. Az országos fesztivál három napja alatt tizennégy egymással vetélkedő csapatot láthatunk majd Dél-Szlovákia minden magyarlakta régiójából, a nyugati végekről éppúgy, mint a palócföldről és a keletebbi térségekből. A hazai amatőr színházak idei seregszemléjének külföldi vendégcsoportjai a lengyelországi Pulawyból és a magyarországi Nagykállóról érkeznek egy-egy érdekesnek ígérkező színpadi produkcióval. A fesztivált dísztökkiállítás egészíti ki, melynek megnyitójára a fesztivál ünnepélyes nyitóaktusa előtt kerül sor. Az immár hetedik évfolyamába lépő rendezvénysorozatot Gál Sándor, a Csemadok TV elnöke, Zachariás István, Szepsi polgármestere és Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke nyitja meg, és a szepsi Vox Columbellae kórus varázsolja szebbé, nyitóelőadásként pedig a kassai KGSzT Mrozekegyfelvonásosán szórakozhat a nagyérdemű a szepsi kultúrház falai között. Alain Delon, a francia mozi csillaga hetvenéves Hideg fényű kék szempár MISLAY EDIT A francia mozi egyik ikonja volt évtizedeken keresztül. Igazi filmcsillag, akinek neve fogalom lett. (Sőt, később divatmárka.) Azt hiszem, a franciáknak azóta sincs olyan népszerű filmsztárjuk, mint amilyen annak idején Alain Delon és Jean-Paul Belmondo volt. Míg ez utóbbi a kedves, bohó, vidám „csúnya” fiú volt, addig Delon a jóképű szívtipró, akiért csodálni lehetett. Nemre való tekintet nélkül. Az elmúlt évtizedekben sokkal több francia filmet láthattunk a televízióban és a moziban, mint manapság, és mivel Delon fénykora éppen erre az időszakra, a hatvanas-hetvenesnyolcvanas évekre esett, egészen tisztességesen követhették nyomon pályafutását a vasfüggöny mögött élő nézők is. Bevallom, nekem Alain Delonról elsőként ez ugrik be: „a hideg tekintetű sztár”. Akinek a szemében akkor is acélos, kegyetlen lények csillognak, amikor a szája nevetésre húzódik. Belmondo közvetlenségével szemben az ő lényéből egyfajta távolságtartás, hűvösség, zárkózottság árad, akiben akkor is van egy jó adag „rosszfiússág”, ha pozitív hőst alakít. Pályafutása kezdetének egyik emlékezetes darabja a Ragyogó napfény, amelyben Tom Ripleyt alakítja, aki miután gazdag barátját elteszi láb alól, „ellopja” annak életét és szerelmét is. Igen, ez az a René Clement rendezte film, amely nem is olyan régen A tehetséges Mr. Ripley címen amerikai feldolgozást is megért. (Tegyem mindjárt hozzá, Delon Ripleyje számomra meggyőzőbb, mint Matt Dantoné.) A karizmatikus fiatal színészre az olasz film jeles rendezői is felfigyeltek: ő lett a címszereplője a filmtörténet mára egyik klasszikus darabjának számító Rocco és fivérei című Visconti-alkotásnak, és ugyancsak Viscontitól kapta A párduc egyik főszerepét is. Az olasz mozi másik nagy mesterénél, Antonioninál a Napfogyatkozásban játszott. A Zorro és A fekete tulipán mellett a legnagyobb népszerűséget természetesen a különböző bűnügyi és zsarufilmek hozták számára, mint például az Alvilági melódia, A szicíliaiak klánja, A szamuráj, Borsalino, Három fölösleges férfi, Egy gazember halála. Ebbe a zsánerbe tartozik gyerekkorom egyik megrázó filmélménye, a Két férfi a városban, amelyben Delon a francia mozi akkori nagy öregjének, Jean Gabinnek a partnere, s amelyben egy olyan fiatal férfit alakít, aki a börtönből kiszabadulva megpróbál jó útra térni. Nem rajta múlik teljes mértékben, hogy ez nem sikerül neki. Filmes pályája egyik legfontosabb darabjának a Klein úr című drámát tekinti a szakma, de hogy Delonhoz mi állt legközelebb, azt az is jelzi, hogy rendezőként először szintén „zsarus történettel” rukkolt elő, Egy zsaru bőréért címmel. A franciák csillaga fényes karriert mondhat magáénak, a magánéletben azonban nem volt ilyen szerencsés. Egy ideig úgy tűnt, érett fejjel végre megtalálta az igazit. Mióta azonban fiatal felesége, aki két gyereket szült neki, elhagyta, Alain Delonnak mintha elszállt volna az életkedve. Egyik interjújában elárulta: mostanában az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatja. A magányos, zárkózott hősök alakítója úgy érzi: magára maradt... (Képarchívum) ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 8. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Hajas Tibor kiállításával gazdagítja a Fotóhónap eseménysorozatát Kiteljesedés felvillanó fényben A Fotóhónap alkalmából Hajas Tibor fotográfiáiból, valamint fényképek átalakításával létrehozott színes ofszet és szitanyomataiból rendeztek kiállítást a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, a Brámer-kúriában. A magyar neoavantgárd művészet szeletébe bepillantást nyújtó tárlat december 4-éig tekinthető meg. TALLÓSI BÉLA Hajas Tibor (1946-1980) a magyar neoavantgárd művészet egyik legkiemelkedőbb - s amiként értékelői állítják -, legszélsőségesebb alakja. Aki saját korában a magyarországi művészek közül talán a legintenzívebben élte meg az életét és a művészetét. Életművébe egyebek között objektek, írások, kísérleti filmek, akciók, performanszok (s ahogy pozsonyi kiállításán is láthatjuk), fotók és grafikai munkák tartoznak - amelyek (ez utóbbiak) a saját egoját kiteljesítő, egyfajta „személyes megváltásra” készülő művész kísérleteit mutatják. Hajas huszonöt éve halt meg, nagyon fiatalon - ezzel indította a Brámer-kúriabeli tárlat ismertetését, értékelését Dr. Beke László egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója. Majd a művész halálának körülményeiről beszélt, amelyek ma se tisztázottak. A makói művésztelepről tartottak haza autóval, amikor Szeged környékén karamboloztak, s az alkotások szanaszét repültek a kocsiból. Hajas művészetét, performanszait ismerve sokan azt hitték, hogy a baleset művészi céllal megrendezett öngyilkosság volt. De nem az volt. Hiszen nála a halál gondolata - ahogy a megnyitón is elhangzott - nem a pusztulás vágya volt, hanem a pillanat kockázatának a teljessége. Beke László hangsúlyozta, hogy az időszerűség szempontjából furcsa és érdekes e mostani Hajas-kiállítás, mivel az, amit a pozsonyi tárlat mutat, huszonöt évvel ezelőtt történt és készült. „Sokszor el kell ismételni, főleg a fiatalok számára, hogy ez nem »jelenkép«. Mivel még fiatal fotósokról is el tudom képzelni, hogy úgy nézik ezt az anyagot, mintha csak tegnap készült volna. Holott nem: a készülés és a bemutatás körülményei is különlegesek. Hajas a már említett makói művésztelepen életében először grafikai technikákkal ismerkedett. És akkor, amikor épp belefogott valami újba, tragikus hirtelenséggel elhunyt. A nyáron a Ludwig Múzeum létrehozott egy nagy retrospektív Hajas-kiállítást, s az anyagot rendezgetve kiderült, hogy még mindig rengeteg ismeretlen és kiállítatlan mű van. Azok közül hoztunk el ide, Pozsonyba tizenöt fényképet. E fotók azért is érdekesek, mert ezek nyomán készültek a lenyomatok, amelyeket ugyancsak bemutatunk ezen a kiállításon.” A Ludwig Múzeumban rendezett Hajas-kiállítás kapcsán írta értékelője, hogy: „Munkássága szorosan kapcsolódik a konceptuális alapokon álló body art-hoz. Műveit a performansz rítus-központú szemlélete hatotta át önmagát, illetve önmaga megismerését fotóz(tat)ta.” E megállapítás nem volt oly nehéz, hiszen saját maga írta le: „Én érdeklem saját magamat, attól a perctől kezdve, hogy világossá vált, ez az egyetlen út ahhoz, hogy az ember valaha bármit is megismerhessen.” Ezt hangsúlyozta Beke László is, amikor arról beszélt a kiállítás megnyitóján, hogy Hajas a performanszot a közönség kizárásával, a kamerának hajtotta végre, a megismételhetetlen, egyszeri teljességet keresve. Ehhez az egyik „katalizátor” a magnézium fellobbanásával a fény felvillanása volt: nála ez volt a performansz csúcsa. A fény felvillanása, amellyel a látvány mindörökre bevésődik az emlékezetbe, s a tudatot kimozdítja valamely irányba, a fotó által közvetített „másvilágba”. „A fotó másvilág - írta ugyanis egy cikkében. - Az a másvilág, amiben élünk, csak még nem fogtuk fel. A fotóval viszont tudunk kommunikálni. A fotó már felfogható a számunkra. (...) A fotó a huszadik század halotti kultusza. Akadálytalanul keveredik el az aktuális valósággal; egynemű vele; a mindennapi praxist annyira át- meg átszövi, szemléletünket annyira stimulálja, hogy eldönthetetlenné vált, melyikük rögzíti az elmúltat és melyikük irritálja a jövőt.” A pozsonyi kiállítás látogatóinak a háttérről annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy Hajas Tibor gyermek- és kamaszkorában sokat volt kórházban, s e környezet és atmoszféra nyomot hagyott a művészetében. Ezek a kórházi rekvizitumokkal dolgozó képek, a performansz csúcsára vitt és ott elkapott pillanatok is arról árulkodnak, hogy - Beke László szavaival élve - vonzódott a sápadt, színtelen, vértelen világhoz, de abban is a rendkívülit kereste. A rendkívülit, amellyel meg tudta mutatni a „megváltozott érzékelésű’, „egyfajta személyes megváltást” a felvillanó fényben. Hogy az így rögzített múlt a jövőt is irritálja. Fénypillanatok a megnyitón (Somogyi Tibor felvétele) OTTHONUNK A NYELV Közhasználatú és szakmai szavaink JAKAB ISTVÁN A szakmai szavak (szakszók) és szakkifejezések egy-egy szakmának, szakterületnek az elfogadott, pontosan definiált jelentéstartalmú szavai. Persze sok szakszót, szakkifejezést ismernek, sőt használnak a szakmán kívüli személyek is, közismertté válásuk viszont gyakran azzal jár, hogy a pontosan meghatározott jelentésük a gyakorlatban módosul: elvesztik szigorú definiáltságukat. Sajnos, ennek a jelenségnek vagyunk a tanúi pl. a pedagógiai, pontosabban a didaktikai (oktatástani) szavak, kifejezések használatában. A didaktikai szakszókat és kifejezéseket a pedagógusok, oktatási szakemberek használják. Az osztálykönyv, röpdolgozat, javítóvizsga stb. szavakat a tanulók is ismerik és használják, de ismerősen cseng sok ember számára a tanterv, óravázlat, bemutató szemléltetés, módszeres eljárás stb. is. Sokan úgy érzik, értik ezeket, általában fűznek is hozzájuk valamilyen jelentéstartalmat. De a használatban gyakran kiderül, hogy szóismeretük pontatlan. Éppen ez a körülmény adta most kezembe a tollat. Az utóbbi időben ugyanis egyre gyakrabban tapasztalom, hogy még az újságírók is helytelen értelemben vagy legalábbis pontatlanul használják őket. Sőt olyan újságírók is, akiknek tanári szakképesítésük van, tehát szakembereknek tekinthetők ezen a területen. Szeptemberben egy újságíró egy kisfalu kisiskolájának pedagógusáról írt. Megállapította róla, hogy már készül az oktatási feladatokra, „úja a tanrended’. Gyanúsnak tűnt nekem ez a kifejezés, de hát a tanrendet is lehet, sőt kell is írni, csak éppen egy kisiskolában ez nem jelent olyan munkát, amelyről érdemes a lapokban említést tenni. A nagyobb iskolákban a tanrendet - vagy órarendet- inkább összeállítják, mintsem írják. Biztos voltam abban, hogy a kisiskola pedagógusa tanmenetet készít, s azt úja. Vagyis a tantervi anyagot órákra bontja le témakörök szerint, s azt úja le magának. De október 13-án napilapunkban arról olvashattam, hogy a buzitai alapiskola pedagógusai módszertani előadáson vettek részt, amelyre szakavatott előadót hívtak, hogy a „tantervírás titkaiba bevezesse a hallgatóságot”. A közlést őszintén szólva nem tartottam hitelesnek. A tanterv szó a cikkben a címen kívül ezekben a mondatokban is szerepel: „Nálunk még mindig a tanár ellenőrizhető, nem a tanítvány, az ellenőrzés módja pedig a minden iskolai évre, minden tantárgyra és minden évfolyamra külön kidolgozott tanterv. Ebben nemcsak az órákra lebontott tananyagot kell feltüntetni, hanem a tanóra három célját is, mégpedig a tárgyi tudásra irányuló kognitív, a készségfejlesztésre irányuló pszichomotorikus és a nevelésre irányuló affektív célt.” Ebből a két mondatból teljesen világossá vált az olvasó számára, hogy a buzitai tantestület nem lépte túl a hatáskörét: nem tantervet készít - ez ugyanis országos méretben érvényes, központilag készített dokumentum -, hanem ennek realizálására - amint az szokás is - csupán tanmenetet fog készíteni. Ennek alapján készülnek fel a pedagógusok az egyes órákra, vagyis dolgozzák ki az óravázlatukat, vagy ahogy inkább mondani szokták: előkészületüket. A tanterv, tanmenet, tanrend, óravázlat jelölésére, a mindennapi szóhasználatban akár a tanítási terv kifejezést is használhatnánk. De vigyázzunk! A tanterv, tanmenet, tanrend, óravázlat, szakszó; ezeknek megvan a pontosan körülhatárolt jelentésük, amelyhez még az újságírónak is ragaszkodnia kell, ha nem akar félretájékoztatni. Bármely szakterületről ír a tudósító, előbb bizonyos mértékig tanulmányoznia kell ezt a területet, a szakszavak, szakkifejezések jelentését is ideértve.