Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)

2018-03-17 / 64. szám

SZOMBATI VENDÉG I 9 www.ujszo.com I 2018. március 17. Színpadra kerül a ’46-os pogrom Závada Pál: „Bőven elég lehetett volna az a tanúság is, amelyből a történelem révén okulhattunk volna..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Závada Pál Egy piaci nap című regényéből, amely az 1946-os kunmadarasi pogrom véres eseményeit tárgyalja, a Mohácsi fivérek rendezésé­ben előadás születik a Radnóti Színházban. Nem sokkal a második világhábo­rú után, amikor a nehéz gazdasági körülmények újabb impulzust adtak a lappangó antiszemitizmusnak, egy Miskolc közeli nagyközségben pa­rasztasszonyok támadták meg a he­lyi piac zsidó árusait. Árdrágítással és üzérkedéssel vádolták őket. A de­portálásból hazatért zsidók azzal váltották ki a kunmadarasiak ellen­szenvét, hogy visszakövetelték 1944-ben elkobzott javaikat. Ezek a dolgok vezettek a második világhá­ború lezárását követő zavaros társa­dalmi és szociális viszonyai között a zsidók elleni pogromhoz. Akárcsak a Jadviga párnájának vagy a Milotá­­nak, az Egy piaci napnak is női el­beszélője van. Csóka Mária, aki egy módos kereskedő lányaként és a per­be fogott és ártatlanul elítélt helyi ta­nító, Hadnagy Sándor feleségeként a „szükségesnél nem durvább antisze­mitizmussal” kommentálja az ese­ményeket. De mi vehet rá embereket arra, hogy hordába verődve támad­janak meg másokat? Hogyan válnak vérszomjas ragadozókká, lincselők­­ké tanulatlan és képzetlen nincstele­nek? Egyebek mellett ezekre a kér­désekre keresi a választ 2016-os re­gényében Závada Pál, aki korabeli tanúvallomások, újságcikkek, per­iratok alapján írta meg döbbenetes erejű művét. Annyira filmszerűen láttatja az egykori eseményeket, hogy a re­gény olvasása során végig arra gondoltam, mikor lesz ebből mo­zi? Aztán tessék, előadás születik belőle. A Jadviga párnájából előbb film lett, utána született meg az előadás. Nem vagyok ábrándozó típus. Mindig megpróbáltam reális és szkeptikus maradni a jövőbeli re­ményeimmel kapcsolatban. Főleg, ami a megfilmesítést illeti. Szerin­tem már teljesen kiment a divatból, hogy irodalmi művet vigyenek film­re, különösen egy kortárs művet. Máris ellentmondók: Füst Mi­lán regényét, A feleségem történe­tét most készül filmre álmodni Enyedi Ildikó, az Oscar-jelölésig jutott Testről és lélekről rendezője, Füst Milán is klasszikus, Enyedi Ildikónak pedig rangos díjakat kel­lett elnyernie ahhoz, hogy rábólint­sanak végre a tervére, hiszen húsz éve készül a regény megfilmesítésére. De nem is bíztam én abban, hogy az Egy piaci napból film lesz. Ajánlatot sem kaptam. Örülök, hogy új színpadi művekre mindig van igény. Elvben. Lehet ugyan arra törekedni, hogy az ember kortárs művel vagy a saját re­gényéből írt adaptációval bevegye a színházakat, de nagyszínpadra, főleg Budapesten nem könnyű eljutni. Csak ha a színház kezdeményezi. Tehát azt kell mondanom, hogy könnyebb még el nem készült vagy meg sem írt darabra szerződést köt­ni, ha a színház ambicionálja a meg­születését. Ha van egy kis pénze a színháznak, akkor a jóérzésű igaz­gató ajánlatot tesz az írónak. Nagyon ritkán, de ez is előfordulhat. Az Egy piaci nap esetében is ez történt? Mivel a Magvető-estnek már ha­gyománya van a Radnóti Színház­ban, sok éve ott mutatja be a kiadó a könyvheti újdonságait, ott olvastam fel először a regényből. Kováts Adél, a társulat igazgatója azonnal érdek­lődni kezdett iránta. Miután elolvas­ta, szólt, hogy írjak belőle darabot. Ez nekem nagyon megtisztelő felkérés volt, neki is álltam a munkának. Egy ponton aztán megszólalt Mohácsi János rendező. Mondta, hogy ő is ol­vasta a regényt, és nagyon érdekes­nek találta. Beszélt Kováts Adéllal, és meg is állapodtak. Közben írta a színpadi változa­tot. Igen, már két verziót is készítet­tem a regényből. Egy kevesebb- és egy többszereplősét. Miután Adél megállapodott Mohácsi Jánossal, több okból is megkönnyebbültem. Egyrészt, mert János és fivére a leg­izgalmasabb színpadi víziójú ma­gyar rendezőpáros. Több alkotásu­kat is láttam, főleg az Alföldi-féle Nemzeti Színházban. Az Egyszer élünk nagy hatással volt rám, de a ka­posvári Csak egy szög is átütő volt, ami egyszerre szólt a cigányokról, a holokausztról és az egész magyar történelmi tradícióról. Külön örömet jelentett az is, hogy miután János megegyezett Adéllal, megkönnyeb­bültem, hogy nem nekem kell tető alá hozni a színpadi változatot. Hiszen a Mohácsi fivérek arról is híresek, hogy a próbaidőszak so­rán folyamatosan dolgoznak az anyaggal, írják, átírják, gyúrják, formálják. Ez engem egyáltalán nem ijeszt meg. Épp ellenkezőleg. Izgalomba hoz, kíváncsivá tesz. Ilyen értelemben viszont felesle­gesen dolgozott a színpadi válto­zaton. Ez sem jelent problémát. Az első verziót ugyanis már akkor elkezd­tem, amikor a regényt írtam. Először ugyanis darabnak akartam megírni a történetet. Párbeszédeket írtam, amelyektől dinamikusabb lett a szö­veg. Volt mire támaszkodnom a da­rab alapján. Tehát az sem veszett kárba. Mohácsi János pedig az én re­gényemből készíti az előadást. Örü­lök, hogy nem kell ott ülnöm a pró­bákon, huzakodni, szövegrészekről vitázni. Amíg készül az előadás, én tudok máson dolgozni, gondolkozni. Az Egy piaci nap 1946 Magyar­­országáról mutat tiszta képet. Mennyire van távol tőlünk ez az időszak? Egyre közelebb van, attól félek. A társadalomban meglévő félelmek, frusztrációk, rettegések, szorongá­sok 1946-ban teljesen érthetőek vol­tak. Vagy azért, mert a vészkorszak áldozatairól beszélünk, vagy azokról az emberekről, akik a haláltáborok­ból jöttek vissza, vagy pedig megöl­ték a hozzátartozóikat mint zsidókat. Voltak, akik a fronton rettegtek, a polgári lakosság itthon, főleg, ami­kor a front keresztülment az orszá­gon. Egy olyan népnek, amelynek sokáig azt sulykolták, hogy már vége a háborúnak, senki nem mondta el, hogy a zsidó nem büdös zsidó, és ezentúl szeretni kell, meg hogy vedd észre, hogy áldozat volt. Jóérzésű embernek persze nem kell ezt mon­dani. Pluszként pedig felütötte a fejét az idegennel szembeni szorongás, megjelent a felszabadító szovjet had­sereg. Előbb jöttek a németek, aztán az oroszok. Jogosak voltak a félel­mek. Egy ilyen helyzetben politikai hasznot lehet húzni abból, hogy fel­korbácsolják a nép félelmét, feltüze­lik az összes frusztrációját. Bizonyos politikai erők direkt játszottak rá ar­ra, hogy rendzavarások történjenek. Nem riadtak vissza egy kis szándé­kos elégedetlenségszítástól, hogy a munkások menjenek ki az utcára, és követeljék, hogy ne értéktelen pénz­ben, inflálódott pengőben kapják a fizetésüket. Ezt a helyzetet nem volt nehéz megfűszerezni antiszemitiz­mussal. Politikai célra felhasználni egy létező feszültséget, azt gerjesz­­teni, a gyűlölet szítására játszani - ez a mai Magyarországon kormányzati rangra emelt törekvés. Irdatlan pén­zeket ölnek csak a plakátkampányba, a kormánymédia fenntartásába. És nemcsak arra tüzelik a népet, hogy féljen a bevándorlóktól, boszor­kányüldözés is zajlik, Soros elleni szítás, antiszemita mellékutalások­kal. Ilyenkor kétségbeejtő, hogy egyre aktuálisabbnak látom, amit ír­tam, holott dehogy akartam én egyre aktuálisabb lenni. Bőven elég lehe­tett volna az a tanúság is, amelyből a történelem révén okulhattunk volna. Kunmadaras piacán 1946-ban szörnyű lincselés zajlott. Ami a történetet illeti, igyekeztem semmit nem hozzátenni. Annyi fik­ció van csupán benne, hogy a valós történetben szereplő alakok néme­lyikét közelebb hoztam, magánéletet adtam nekik. Mindent elolvastam, amit a történészek tanúvallomások, rendőrségi okiratok, bírósági fel­jegyzések nyomán feltártak. A ko­rabeli sajtó beszámolóiból is sok mindent megtudtam. Ahogy mon­dani szokás: a legprimitívebb rétegei a helyi társadalomnak, a nagyon nyomorultak, a nagyon éhezők, akiknek vagy ott maradt a fronton valakijük, vagy hazajött, de ugyan­olyan frusztrált lett, mint az itthoni hozzátartozói, akik nem jutottak hozzá semmihez, nagyon könnyen rávehetők arra, hogy a saját nyomo­rúságuk okozójaként gyorsan rámu­tassanak valakire. Arra pedig ugrik a tömeg. Főleg egy piacon, ahol pilla­natok alatt ki tud alakulni egy kol­lektív ordibálás, amelyben egymást bátorítják az emberek. A csordaszel­lem pedig elsőként a nőket ragadja el, s akkor elkezdődik a tojásdobálás, a verbális agresszió, aztán kezükbe veszik a papucsukat, és azzal verik az asszonyt, akit évek óta jól ismernek. Erre aztán rácsatlakoznak a férfiak, akiket jól fel lehet hergelni. Kunma­darason is ők követték el a legször­nyűbb tettlegességeket. A vádlottak padján mégis nagyobb számban vol­tak jelen nők, mert ahogy mondták: féltették a gyereküket. A hiedelem szerint ugyanis gyerekvér kellett a pászkába. Olyan történetekkel is könnyen fel lehetett hergelni az em­bereket, hogy eltűnt egy gyerek. Mert ha eltűnt, akkor azonnal a zsidókra gyanakodtak. A piacon is percek alatt antiszemita indulatok alakultak ki. Szolnokon is hatósági felügyelet alatt pellengérre állították a zsidókat, táb­lákat raktak a nyakukba, hogy árdrá­gítók, és végighajtották őket a váro­son. Vonult utánuk a csőcselék, or­­dibáltak rájuk, köpködték őket. Több városban, a főispán jóváhagyásával helyi gyakorlat volt ez. S az ilyen megalázó cirkuszhoz mindig van közönség. Lehet kiabálni, hogy éhe­sek vagyunk, ami igaz, és így talán kapunk valamit. De embereket ele­venen agyonverni! Voltak olyan ve­rések a tanúvallomásokban, hogy ol­vastam, olvastam, és nem akartam hinni a szememnek. Legelőször ak­kor találkoztam ezzel, amikor a Ku­lákprést írtam a nyolcvanas évek elején. A történelemkönyvekben ez nem szerepelt, csak a korabeli sajtó­ban. Természetesen másképp adott hírt erről a kisgazdapárt lapja és máshogy a kommunista párté. Ebből kellett kihámozni az igazságot. Ilyenkor feltámad az íróban a szociográfus? Már nem foglalkozom szociográ­fiával, de az érdeklődésem megma­radt. Csak nem tényirodalmi mű ese­tében. Van az írásnak egy olyan fá­zisa, amikor már nincs kutatás, de van, amikor a feléig is elhúzódik. Eszembe jut valami, utánanézek, miközben már írok. A jó forrás ko­moly ösztönzést ad, és izgalmassá teszi a munkafolyamatot. Vagy ha megrekedtem, lendít rajtam. De van belső ihletettség is. Ez a mostani, tavaszi lesz az el­ső bemutatója a Radnóti Szín­házban. Remek színészek kaptak szerepet az előadásban. László Zsolt, Gazsó György, Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák And­rás, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Martinovics Dorina. Lelkesedéssel tölt el, hogy ilyen erős csapatot sikerült felállítani. Kitűnő színészek dolgoznak egy ki­vételes tehetségű rendezőpáros irá­nyításával. „Lelkesedéssel tölt el, hogy ilyen erős csapatot sikerült felállítani...” (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Next