Új Szó, 2019. február (72. évfolyam, 27-50. szám)

2019-02-02 / 28. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ 2019. FEBRUAR 2. FILMES PORTRÉ 13 A labilis nő élet­rajza Emily Atef francia­­iráni rendező­nő német-oszt­­rák-francia koprodukcióban ké­szült alkotása, a Három nap Qui­­beronban. A labilis nő Rosemaria Magdalena Albach-Betty, a leg­híresebb osztrák színésznő, aki tizenöt évesen, 1953-ban tűnt fel a mozivásznon az Amikor a fehér orgona virágzik című filmben. Európai, majd világhírű színész­nő két évvel később lett, miután eljátszotta Erzsébet császárnét, vagyis Sissit. Onnantól fogva már Romy Schneidert szerették benne, aki utolsó interjúját nem sokkal a halála előtt, 1981-ben a Stern német magazin riporterének Bre­tagne tengerparti üdülőhelyén, Quiberonban adta. Nem ez az első játékfilm, amely Romy Schneiderről, az osztrákok kétségkívül leghíresebb színész­nőjéről szól, és bizonyára nem is az utolsó. Ám a 2009-ben Josef Rusnak német rendező irányításá­val született Romy negyedrészben sem kavart akkora vihart, mint ez a mostani, három nap történetét feldolgozó alkotás. Annak ellené­re ugyanis, hogy a forgatókönyv valós tények alapján íródott, Sarah Biasini, a színésznő lánya egyszerűen felháborítónak tartja a filmet, mert alkoholistának állítja be negyvenhárom éves korában, 1982-ben elhunyt édesanyját. Szerinte szándékosan akarják le­járatni őt, miközben soha nem voltak problémái az itallal. Mint mondja: egyetlen rendezője, egyetlen színészkollégája sem lát­ta őt illuminált állapotban. Sarah Biasini anyja példáját követve lépett a színészi pályára, de most minden erejét arra fordítja, hogy megvédje édesanyját. Szerinte ugyanis hazugságokat terjeszte­nek róla. Hogy mennyire volt alkohol- és gyógyszerfü­ggő Romy Schneider, azt persze ő sem tudhatja, hiszen 1981-ben, amikor a film játszódik, mindössze négyéves volt, és egy év­vel később már el is vesztette édes­anyját. Emily Atef rendezésében mindenesetre élete egyik legne­hezebb időszakában látjuk Romy Schneidert. Nem sokkal azután, hogy szakított férjével, Daniel Biasini francia-olasz újságíróval. Bár a film egyértelműen arra utal, a színésznő szenvedélybetegségé­ből akar kigyógyulni a tengerparti üdülőhelyen, lánya meggyőződés­sel állítja, hogy fölösleges kilóitól akart csupán megszabadulni. És hogy minden évben elvonult egy ilyen gyógyüdülésre, ha úgy tet­szik, tisztítókúrára, amely után még csinosabb, még karcsúbb volt, mint előtte. Ezzel szemben a film valóban azt mutatja: Romy Schneider testi­­leg-lelkileg kimerülten, depres­­­sziós állapotban költözött be a Bretagne-félsziget elegáns well­­ness-szállodájába, hogy erőt és megnyugvást gyűjtsön további munkáihoz. Minden elvárásnak meg akart felelni. Egyszerre pró­bált meg jó anya és remek színész­nő lenni. Biasini mellett azonban volt még egy ember, akivel képte­len volt zöld ágra vergődni: zsar­nok anyja, aki folyton belebeszélt az életébe. A legnagyobb csatáit haláláig vele kellett megvívnia. A Három nap Quiberonban egyik drámai pillanatában ki is mondja, milyen nehéz egy olyan asszony lányának lenni, aki rajongott Hit­lerért. Nem kerget szenzációkat a film, és kerüli a pikáns helyzete­ket is. Egy lelkileg megtépázott, a végsőkig kimerült, agyonhajszolt, labilis idegzetű nő portréját adja, aki a hivatása foglya, és képtelen leszállni a száguldó vonatról. Nem botrányfilm az alkotás. A Stern riportere ugyan gátlástalanul kér­dez, szemrebbenés nélkül feszege­ti a színésznő magánéleti kínjait, sokszor cinikusan faggatja őt, érzé­­ketlenül tép fel láthatóan fájó se­beket, a végén mégis beleéli magát Romy Schneider helyzetébe, s még a megjelenés előtt elküldi neki a megírt anyagot. A nagy tragédia egy évvel az inter­jú után éri a színésznőt, miután minden kínját és bánatát világgá kiáltotta, és hagyta, hogy a Stern fotóriportere a filmekből nem igazán ismert arcát is megörökít­se. Tizennégy éves David fia, akit annyira szeretett, át akart mászni nagyszülei házának kovácsoltvas kerítésén, és a kiálló, hegyes rudak egyike combtőben állt a testébe, s valósággal felnyársalta a gyereket. Romy Schneider Három nap és egy élet Lelki összeomlásában azonban szerepet játszott az is, hogy Alain Delonnal való szakítása után hi­ába kereste a földi boldogságot. Kétszer is férjhez ment, és mind­két házasságából született egy-egy gyermeke, mégsem érezte magát egyik férje oldalán sem úgy, mint azzal a férfival, akinek sosem volt a felesége, csak a szerelme, jó barátja­­ huszonöt évig. Romy Schneider és Alain Delon 1958 tavaszán találkoztak először Párizs repülőterén. Az osztrák szí­nésznő akkor már európai sztár volt, így kapta meg a Christine című francia film főszerepét. A repülőtéren a producer, a rende­ző, későbbi partnere, Alain Delon és annak hűséges barátja, Jean- Claude Brialy várta. Nem volt ez köztük szerelem első látásra, sőt másodikra, harmadikra sem, csak a forgatás során szerettek egy­másba. A nő számára ez a lángoló érzelem menekülési útvonalat is jelentett nehéz természetű anyja és szexuális étvágyával tolakodó mos­tohaapja elől. Ők ketten persze mindent megtettek, hogy Romyt elszakítsák francia szerelmétől. De nem egész egy évvel a megismer­kedésük után Delon eljegyzi ked­vesét, első filmes gázsijából lakást vesz Párizs szívében, ahol együtt raknak fészket. Delon csillaga csak azután jön fel, Romy Schneideré viszont német nyelvterületen most kezd leáldozni. Főleg az osztrákok nem bocsátják meg neki, hogy Párizsba költözött, a franciáknak pedig egyszerűen nincs szüksé­gük rá. Szerencsére jön Luchino Visconti, az olaszok kifinomult ízlésű arisztokratája, szenvedélyes esztétája, aki a Delon iránt érzett „több mint barátság” címén segí­tő kezet nyújt a szépséges nőnek, az egy helyben toporgó sztárnak. Delon akkor már túl van a Rocco és fivérei forgatásán, a fél világ tudja, hogy Romy attól szenved. Visconti rajongva szereti jegyesét, de megenyhül, amikor az olasz rendező felkéri a Kár, hogy k... című John Ford-regény színpadi adaptációjának főszerepére. A da­rabot ugyan nem szerették meg a franciák, női főszereplőjét viszont tehetségesnek látták. „Romy már nemcsak az én királynőm, hanem egész Párizsé!” - jelenti ki Delon, s ezzel együtt azt is elhíreszteli, hogy feleségül veszi párját. A házasság­ból végül mégsem lesz semmi, négy évig tartó jegy­ességük csúnya szakítással ér véget. Romy teljesen összeomlik. Három évvel később férjhez megy Harry Meyen német rendező-színészhez, akitől David fia született, aztán csaknem tízévi együttélés után elválnak. De még ugyanabban az évben Romy há­zasságot köt Biasinivel, akivel hat évig bírta. Lányán kívül nem sokat köszönhet neki, s ezt nem is tit­kolta. Mindeközben Delon is élte viharos szerelmi életét. Volt szerető és volt férj, hűséges szerető és hűt­len férj. Két nőtől két fia született, de csak az egyiket vette a nevére, a másikat ma sem hajlandó elismer­ni. Aztán a sors ismét összehozta Romyval: 1968-ban A medencé­ben forgattak együtt. Szerelmük újra fellángol, a gyors összeköltö­­zést azonban hirtelen szakítás kö­veti. „Számomra Romy volt és ő marad a nő, a szerelem, a minden­­ség” — nyilatkozta később Delon, miután bonyolult kapcsolatuknak véget vetett Romy Schneider ha­lála. A boncolás szerint szívelégte­lenség ragadta őt el, annak kiváltó okáról azonban megoszlanak az orvosi vélemények. „Feleségül kel­lett volna vennem őt, s akkor talán még ma is élne” - vélekedik a ma­gányos farkasként svájci birtokán élő Delon, s ma is büszkén állítja, a szíve fölött hordja azt a három fotót, amelyet ő készített egykori kedveséről, mielőtt koporsóba he­lyezték volna. Csaknem négy évtizede már, hogy Romy Schneider meghalt. Alain Delon évek óta kokénál az ön­­gyilkosság gondolatával. Gyakran megfordul a fejében, pontosabban abban reménykedik, hogy ők ket­ten találkoznak még. Hogy ha itt, a földön szenvedéllyel szerették egymást, akkor ennek lesz még folytatása valahol, valamikor. A Három nap Quiberonban minderről nem beszél. Delon és Romy Schneider fájdalmakkal teli szerelme egy másik film története lehetne. Egyszer talán eszébe is jut majd valakinek, hogy a huszadik század egyik legszebb és legtragi­kusabb love storyját ők kínálják a mozinak. Szabó G. László Romy Schneider és Alain Delon négy arca

Next