Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)

2020-02-08 / 32. szám

SZALON ■ 2020. FEBRUAR 8. 17 www.ujszo.com R­igó történetének az lett a vége, hogy utolsó fél évére ma­gamhoz vettem. A Fővárosi állatkert hallani sem akart róla, úgyhogy először megpróbáltam elhelyezni a Budakeszi vadasparkban, végül ismerős útján befogadta egy Kom­ló melletti állatmentő egyesület. Csakhogy amikor egy hónap el­teltével először lementem meglá­togatni, beláttam, hogy az lesz a legjobb, ha inkább hazahozom. Dóri, nyolcéves lányom, amikor megtudta, hogy az állatmenhelyre megyek, kikönyörögte, hogy iskola helyett velem jöhessen. Egy kabasólyommal és egy macs­kabagollyal osztozott a viszonylag tágas volieren. Az erőviszonyokból az következett, hogy ezek nem en­gedték be a ketrec fedett részébe, ahol az etetők is voltak, úgyhogy az amúgy is legyengült madár tel­jesen átázott a szitáló esőben. Dóri annyit mondott, hogy „szegény, de csúnya”, aztán rögtön eltűnt az istállóban. Jó, hogy elhoztuk az esőkabátját. Tízpercenként vis­­­szaszaladt, hogy menjek vele én is pónit nézni. Várni kellett egy órát, hogy a menhelyen dolgozó önkéntes lányok előkerítsék a telep vezetőjét. A gumicsizmás, horgász­­mellényes pasas először hülyének nézett, amiért Rigónak neveztem az örvös hollót, de amikor meg­értette, hogy nemrég én hoztam ide, és hogy akármilyen furcsán is hangzik, valóban ez a holló neve, akkor változtatott a hangfekvésen. Szabadkozott a körülményekért - értsem meg, adó-egyszázalékokból élnek­­, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy elviszem a szerencsétlent. Otthon elővettem a két kazet­tát, amelyeket épségben el tudtam hozni Varga Feri bácsi lakásából. Állítólag Rigóval beszél rajtuk az öreg Varga, na persze. Több ülésben készített életútinterjút a madárral, legalábbis ezt kellett volna elhinni. Valójában a ks Márkussal találták k ugratásképpen az álinterjút, hogy egymást és a kollégákat szórakoztas­sák vele, és minden jel szerint ő, a spanyolos ks Márkus beszél szaka­dozottan, színészkedve, akcentussal a szalagon. Egy régi fogasból eszká­­báltam Rigónak ülőfit, és alátettem azt a hatalmas zöld műanyagtálcát, amit a cserepes fenyő alá vettünk tavaly karácsonykor. Azt találtam­­, hogy ha már Rigó kcsit meg­szokta az új helyét a dolgozószo­bámban, meg az időnként feltűnő gyerekeimet maga körül, akkor - afféle játékos szembesítésképpen - lejátszom nek a két felvételt, lás­suk mit szól hozzá.­­Cuántos anos! !Cuántos anos! Mennyi éve már, kezdi a visszaem­lékezést az állítólagos madárhang. Akkor mentem én vissza Kuba, volt legrosszabb idők. Ez volt ne­kem egy pech, történelmi pech, kérem. Ha Szovjetnek vége, akkor vége mindennek, Kubának, Fidel­­nek, mindennek Vitt vissza en­gem egy textilmunkásnő, ’88-ban. Carmelita, volt ő kedves szinte ks lány, fekete bőrű lány, mint afrikai emberek nekem régen. Tudod, ők itt kerestek kcsi pénz, voltak né­hány év, dolgoztak, vettek belőle mindent, amit Cuba nem tudtak. Mosógépet, hűtős szegényet. Az­tán mentek be butik, hagyni ott pénzt, a ruhák, cipők, szabad volt, hát vették, vitte haza repülő. Ettől ők látszottak Cubában borzasz­tó gazdag lány. Lányok, fiatalok. Hát ilyen ez, kérem. Engem ez a Carmela rakott bele a mosógépes doboz, vittek dobozban teljes nap, mert volt transzfer nekk Moszkva és csak onnan Habana. Így voltam én Szovjetben, láttam csak sem­mit, láttam sötét dobozt. Őrültem akkor meg, vagyok madár, van ne­kem szárny, és én repülök így, egy csomag? Szörnyű, nem? Szerencse Carmela rakott be nekem gyümöl­csök ennit. Cubában voltam én kí­­sérleti labor, vizsgáltak néhány hó­nap, de aztán jött válság. Párt­titkár laborban volt nagyon kövér em­ber, mondta. Gorbacsov elárulta kommunizmus! Arcán döbbenet, dőlt össze világ, az imperialisták el­foglalták a República Democrática Alemann fővárosát! A berlini falat el­rombolták a gaz­fickók Aztán lett szomorú, muy trágica, török­ arcán könnyek, most meg fog vál­tozni a viszonyunk Szovjettel. Ez kérem jelentette azt, hogy ruszkik nem lesznek mi barátaink, nem adnak olajat, pénzét. Egyedül foly­tatjuk mi harc USA imperialista ellen. Aztán mond, hogy „Hasta la victoria siempre!” mindig ezt mondtuk, meg „Patria o Muerte!” A haza vagy a meghalás. És sírta ő el magát. Dóri bejön, azt mondja, sze­retné lerajzolni Rigót. Nem érti, mit hallgatok, úgyhogy leállítom a kazettát és elmondom nek, hogy a madár eddig csukott szemmel gubbasztott, de amikor meghal­lotta a magnó hangját, lenyitotta a szemét, és mintha azóta figyelne. Elmesélem Varga Feri bácsit, meg az álinterjút. Persze ez biztos, hogy nem a Rigó hangja, mondom, de az előző gazdája valamiért azt akar­ta, hogy elhiggyék nek az emberek hogy ez a holló egy több nyelven beszélő csodamadár. Ez azonnal felvillanyozza Dórit, és úgy dönt, hogy márpedig ez egész biztosan a Rigó hangja. Azért beszél ilyen bé­nán, mert madár, és egy madártól ez is igazán szép dolog, hogy en­­­nyire meg tudott tanulni emberül. Ha nekünk nem szájunk volna, ha­nem csőrünk, mi is így beszélnénk, mondja mindent eldöntő érvként. Rendben, mondom, és megálla­podunk, hogy itt maradhat, ha csendben rajzol, amíg én a kazettát hallgatom. És akkor nem volt benzin Cubába, csináltak camellos, azok voltak hatalmas kamionok vit­ték el az emberek, azt hívták így, camellos, tevék A taxik helyett meg lettek lovas kocsik Áram se volt csak egy-két óra este. Úgyhogy en­gem vittek el Jardin Zoologicóba, a Zooba. Ott lett barátom a Bobo, a monito de noche, kicsi éji majom. Az segített nekem, mert nem volt ott se mit enni. A hiénák is ették verdulas, zöldség, a tigris evett ma­­niókákat. És akkor mondták vicc. Figyelj, mondok neked el a vicc. A Zooban fogják ki cserélik a táb­lát .Állatok etetés tilos” arra, hogy az­­ Állatok megevése tilos”. De ez nem volt vicc, mert tűntek el az állatok reggelre, a páva, a búfák­, nem tudok neki magyar nevet, és amikor azt a nandut, az meg olyan mint strucc, csak él Amerikába, na azt is ették meg két kis csibékkel, akkor mondok, na, Bobito, vámos, menekülsz most innen velem! Én akkor nem repültem, mert tollamat vágták, csak kicsiket, föl kerítésre, mint hülye tyúk, de magasra nem. Bobito volt kicsit buta, először nem ért, csipog, fogait mutatja, de aztán érti, jött utánam, ugrik fel fara. Ne­vettem neki annyit! Dóri nem tudja visszafogni ma­gát, ömlenek belőle a kérdések. A búsaló az milyen ló, mért ették meg a csibéket, mért vágták le a Rigó tollát. És keressünk a neten éjimajmot. És különben is ez mi, ez a magnó? De visszatartom, hogy előbb végighallgatjuk, addig legyen türelemmel. Aztán éjszaka mentünk kikötőt keres, féltünk sok éhes ember tün­tet. Hittem, gyújtják fel várost. És akkor mondta Fidel, hogy el lehet menni! Félt biztos, hogy dől el a Revolución Cubana, és akasztják őt fel lámpa oszlop. Ment is el sok sok ember ment el az országból, két hó­nap alatt. Utána olvastam Miami spanyol színes újság, hogy augusz­tus, szeptember alatt harmincötezer cubanos ment tengerbe Florida mind. Traktorok gumiját kötözték össze, azzal mentek volt, hogy egy hétig a tengeren, elfogyott nekik vi­zük, akkor eső lett, azt itták, voltak cápák, vihar, haltak jó sokan vízbe bele. Minket felvett egy ember, egy orvos, aki a sugarakkal dolgoz, spa­nyolul mondjuk radiologo, a gye­reke miatt engedte minket, az volt csoda, annyira kérte! Ez a radiologo mondta, akkor lesz ez egy Noé bár­kája. És köd volt, nem láttunk, de egy másik tutajon kiabáltak, terhes én feleségem! terhes én feleségem! fog szülni! segítség! És Faustino volt orvos, de nem segít, mert nem ta­láltak a ködben másik tutaj. Pedig hang volt olyan közel. A Faustino asszonya jajgat, sírt. A Faustino volt okos ember, olvasott norvég hajóst Heyerdahlt először, hogy kell épí­teni tutajt, menekült egész család élte túl. Parti őrség jöttek értünk, jenkik kiabáltak, négy nap volt csak nekünk a tenger. Dóri ezek után Rigó legfőbb barátja és istápolója lett. Egész nap vele foglalkozott, minden nap le­rajzolta, sőt rajzolt neki éjimajmot, nandut és bivalyt, belerakta őket Noé bárkájába. Rigó pedig csodá­latos módon szintén a barátságába fogadta, felélénkült kicsit, ha meg­látta, elfogadta a kezéből a banán­szeleteket, a sült kukoricát, sonka­darabkákat. Azt soha nem tudtuk meg, hogy Floridából vajon hogy érhetett vissza Magyarországra, pontosabban, hogy az öreg Varga Feri bácsi és a kis Márkus milyen újabb vadregényes kalandokat találhatott ki a képtelen történe­tüknek erre a szakaszára. Amikor Rigó elpusztult, épp egy kétnapos konferencián voltam Nymán. Dóri szegény, maga alatt volt, de ha másért nem, a kedvéért legalább el kellett hinnem, hogy Rigó vé­gül tényleg megszólalt. A kertbe temettük el az orgona alá. Dóri a gallyakból és levelekből épített kis síremlékre tűzte a Noé bárkája-raj­­zot, és azt írta rá „Van régi mondás. Öreg fit, kérem, ültetni át nem le­het.” Dóri szerint ezek voltak Rigó utolsó szavai. A stílusukból ítélve­­ talán tényleg. TÁRCA A SZALONBAN Szolláth Dávid Beszélgetések Rigóval (Befejező rész) A Pont Neuf volt az első híd, amely Pá­rizsban szakított a középkori szokással, nem volt szabad épít­kezni rá. A szomszédos Pont Saint Michel például teljesen be volt építve, a szűkös átkelés élményte­­len volt, nem különbözött a Cité szürke sikátoraitól. A Pont Neuf a tágasságával nyűgöz­te, ami a hi­dat, és ami a tekintet szabadságát illeti. Azt hirdeti, hogy a hatalom elég erős ahhoz, hogy megenged­hessük magunknak, hogy megáll­junk, és körültekintsünk Ezt teszi IV. Henrik krály lovas szobra is a híd közepén, az előtte ktárulkozó Dauphine tér felé néz. Azt is ő építette, miután a Pont Neuf építésekor a Szajna szigeteit művileg egyesítenék. Ezt a nyúl­ványt szeli át az Új híd, amely így nem is egy, de két, vagyis kenős híd. Két fél ad k egy egészet - akár a Szajna jobb és bal partja Párizst. Van egy fénykép Julio Cortá­­zarról, a híd egyik félkör erkélyé­nek kőpadozatán ül és mereng. Bámul felfelé. Talán éppen egy újabb paradoxonba torkolló tör­ténetet szövöget. Vagy csak figye­li a pofákat, a világi zajlást maga körül. Mögötte a bal partból egy darab, a Művészetek hídja látszik, és a folyóba nyúló földnyelv, az a park, amely a Cité művileg alakí­­tott szigetének a vége, amely a ki­­rály szobra mögött húzódik. Csak a fűzfák ágai lógnak a képbe a szi­get végpontján. Ugyanezt látom egy szelfin, amelyet akaratlanul is pont itt készítettem, amikor elő­ször jártam a hídon. És ugyanígy lehetnek ezzel mások is, akk itt a kőpadra ültek, hogy megörökítsék a pillanatot. A pillanatot, amely elsodródik a híd alatt. És a hídon. Igazából jelentéktelen pillanat volt leülni ott, azt hiszem, sem­mi értelme nem volt a rövid me­rengésnek, míg a híd forgalmát figyeltem és eszegettem a reggeli croissant-om. Másik alkalmat vá­lasztok. Vissza akarok menni ta­valy ilyenkorra, vissza a Pont Neuf és a krály lovasszobra mögötti nyúlványhoz, a parkba, amely mé­lyen Szajnába nyúló nyelve a Cité szigetének. Idejöttem, a fianőrök mene­dékébe merengeni, hogy átgon­doljam azt, amit idesodort Saint Germain-ből, B-tól. Leültem egy padra, a történteken töprengtem, az előzményeket feltárva, a kö­vetkezményeket latolgatva az ese­mények sodrását figyelve. Az időt húztam, lakoztam, ahelyett, hogy elindultam volna J-hez a túlsó partra. A fél hídon már átmentem, félúton B. és J. azaz két találkozás között, az előtt és az után közti felfüggesztett pillanatban. Marad­tam, félig átkelten, a bal és a jobb part között, azt akartam, hogy a mostból ne adódjon majd, s ne le­gyen a hidaknak végpontja. A hidak útja köveken és embe­reken át vezet, s hiába kétirányú, haladni csak egyfelé lehet. Megáll­ni a híd közepén olyan, mint tet­tek nélkül lázadni az élet törvényei ellen. Felfüggeszteni és viszonyla­gossá tenni a haladást. Bámulni a lenn sziszegő hullámokat vagy az átkelő pofákat. A kugró erkélyeket éppen e paradoxon miatt építették hogy az átmenet helyének közepén leledzeni lehessen. Vagy lakozni, mint a hajléktalanok a Pont Neuf íveinek tövében a Citén. Lakozni inkább, itt a krály lo­vas szobrának fala mögött, vagy az egyik kőerkélyen, mint Cortázar, vagy itt, a mascaronok árnyékában a Cité nyelvén. Hemingway említi a parkot a Vándorünnepben mint sétáinak egyik kedvenc helyszínét. Bár a gesztenyefák, amiket leír, ta­lán nem ugyanezek. A halászokkal pedig már nemigen találkozunk, goujon-t sem sütnek hirtelenjében a friss fogásból, hogy Hemingway­­jel ropogtathassuk. Odalenn a mascaronok gri­maszolnak, idefenn mindenféle pofákat látunk, ahogy jártukban­­keltükben áthaladnak a hídon. Folyamatos találkozásnak vagyunk kitéve. „Az új híd az a városban, ami a szív az emberi testben, a mozgás és a keringés központja, a lakosok és idegenek dagálya és a pálya olyan sűrűn öntözi ezt az átkelőhelyet, hogy ha találkozni akarunk azzal, akit keresünk, elég naponta egy órán át ott sétálni. Itt strázsálnak a besúgók, s ha néhány nap múltán sem csípik el, akit ki­szemeltek, határozottan állítják, hogy nincsen Párizsban.” írja a hídról Sébastien Mercier a Tableau de Paris című könyvében 1781-ben. A besúgókon kívül - derül ki Mercier beszámolójából - mindenféle pofákkal találkoz­hatott az ember, zsebesekkel, áru­sokkal, sarlatánokkal, csalókkal, erőszakos verbuválókkal. A városi legendák és anekdoták, amelyeket olvasunk, még elevenebb képet festenek a színjátékról, amelyet a kor rendezett a hídon. „Pont Neuf, találkát nálad ad / szélhámos, lator, potya had, / s naponta rajtad lép színpadra / kenőcs­ meg flastromárus banda; / cselleng itt borbély, fogva leskel, / kerítő házal szép szüzekkel, / jár körötted könyvárus, ócskás, / s ki fújja a legjobb nótát, / meg aki argóban fecseg, / s gaz mestersé­ges mesterek” - írja a 17. század közepén a Paris burlesque ciklusá­ban a félnevű Berthod költő (ke­resztneve ismeretlen), egy a kor versiparosai közül. A Tolvajvilág a Pont-Neurin valóban mintha egy színpadi előadást írna le. Későbbi korokban a híd már gáláns találkozók helye volt, a ro­mantika idejében a híd veszélyes népségének már nyoma sincs, csak egyetlen találkozást szokás várni a hídtól, az igazit - s majd a meghitt andalgást. A legszebb vers, amelyet a Pont Neufről ír­tak, Louis Aragoné: „Sur le / Pont / Neuf j’ai rencontré / Mon autre au loin ma mascarade / Et dans le jour décoloré / Il m’a dit tout bas / Camarade” „Az Új­­ hídon / ta­lálkoztam távoli másommal, álar­commal /se kifakult napon / így szólt egész halkan / bajtárs.” A san­zonszerű dal találkozások láncola­ta, a versszakok mégsem jelenetek, inkább felismerések. Ráébredés arra, hogy önmagunkra ismerünk minden másikban, hogy az idegen arc tükrében énünk magunkkal szembesül. Hídon nem lehet lakozni. Csak átmenetileg elmerengni, elmerülni a maskarádéban. Csak találkozni lehet. Aztán megcsörren a tele­fonom. Nincs mese, át kell men­nem a másik partra, és egy fél híd még előttem van. „O mon passé désemparé / Sur le / Pont / Neuf”. „ Száz Pál FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XXI. / A lakozás A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next