Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)
2020-02-08 / 32. szám
SZALON ■ 2020. FEBRUAR 8. 17 www.ujszo.com Rigó történetének az lett a vége, hogy utolsó fél évére magamhoz vettem. A Fővárosi állatkert hallani sem akart róla, úgyhogy először megpróbáltam elhelyezni a Budakeszi vadasparkban, végül ismerős útján befogadta egy Komló melletti állatmentő egyesület. Csakhogy amikor egy hónap elteltével először lementem meglátogatni, beláttam, hogy az lesz a legjobb, ha inkább hazahozom. Dóri, nyolcéves lányom, amikor megtudta, hogy az állatmenhelyre megyek, kikönyörögte, hogy iskola helyett velem jöhessen. Egy kabasólyommal és egy macskabagollyal osztozott a viszonylag tágas volieren. Az erőviszonyokból az következett, hogy ezek nem engedték be a ketrec fedett részébe, ahol az etetők is voltak, úgyhogy az amúgy is legyengült madár teljesen átázott a szitáló esőben. Dóri annyit mondott, hogy „szegény, de csúnya”, aztán rögtön eltűnt az istállóban. Jó, hogy elhoztuk az esőkabátját. Tízpercenként visszaszaladt, hogy menjek vele én is pónit nézni. Várni kellett egy órát, hogy a menhelyen dolgozó önkéntes lányok előkerítsék a telep vezetőjét. A gumicsizmás, horgászmellényes pasas először hülyének nézett, amiért Rigónak neveztem az örvös hollót, de amikor megértette, hogy nemrég én hoztam ide, és hogy akármilyen furcsán is hangzik, valóban ez a holló neve, akkor változtatott a hangfekvésen. Szabadkozott a körülményekért - értsem meg, adó-egyszázalékokból élnek, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy elviszem a szerencsétlent. Otthon elővettem a két kazettát, amelyeket épségben el tudtam hozni Varga Feri bácsi lakásából. Állítólag Rigóval beszél rajtuk az öreg Varga, na persze. Több ülésben készített életútinterjút a madárral, legalábbis ezt kellett volna elhinni. Valójában a ks Márkussal találták k ugratásképpen az álinterjút, hogy egymást és a kollégákat szórakoztassák vele, és minden jel szerint ő, a spanyolos ks Márkus beszél szakadozottan, színészkedve, akcentussal a szalagon. Egy régi fogasból eszkábáltam Rigónak ülőfit, és alátettem azt a hatalmas zöld műanyagtálcát, amit a cserepes fenyő alá vettünk tavaly karácsonykor. Azt találtam, hogy ha már Rigó kcsit megszokta az új helyét a dolgozószobámban, meg az időnként feltűnő gyerekeimet maga körül, akkor - afféle játékos szembesítésképpen - lejátszom nek a két felvételt, lássuk mit szól hozzá.Cuántos anos! !Cuántos anos! Mennyi éve már, kezdi a visszaemlékezést az állítólagos madárhang. Akkor mentem én vissza Kuba, volt legrosszabb idők. Ez volt nekem egy pech, történelmi pech, kérem. Ha Szovjetnek vége, akkor vége mindennek, Kubának, Fidelnek, mindennek Vitt vissza engem egy textilmunkásnő, ’88-ban. Carmelita, volt ő kedves szinte ks lány, fekete bőrű lány, mint afrikai emberek nekem régen. Tudod, ők itt kerestek kcsi pénz, voltak néhány év, dolgoztak, vettek belőle mindent, amit Cuba nem tudtak. Mosógépet, hűtős szegényet. Aztán mentek be butik, hagyni ott pénzt, a ruhák, cipők, szabad volt, hát vették, vitte haza repülő. Ettől ők látszottak Cubában borzasztó gazdag lány. Lányok, fiatalok. Hát ilyen ez, kérem. Engem ez a Carmela rakott bele a mosógépes doboz, vittek dobozban teljes nap, mert volt transzfer nekk Moszkva és csak onnan Habana. Így voltam én Szovjetben, láttam csak semmit, láttam sötét dobozt. Őrültem akkor meg, vagyok madár, van nekem szárny, és én repülök így, egy csomag? Szörnyű, nem? Szerencse Carmela rakott be nekem gyümölcsök ennit. Cubában voltam én kísérleti labor, vizsgáltak néhány hónap, de aztán jött válság. Párttitkár laborban volt nagyon kövér ember, mondta. Gorbacsov elárulta kommunizmus! Arcán döbbenet, dőlt össze világ, az imperialisták elfoglalták a República Democrática Alemann fővárosát! A berlini falat elrombolták a gazfickók Aztán lett szomorú, muy trágica, török arcán könnyek, most meg fog változni a viszonyunk Szovjettel. Ez kérem jelentette azt, hogy ruszkik nem lesznek mi barátaink, nem adnak olajat, pénzét. Egyedül folytatjuk mi harc USA imperialista ellen. Aztán mond, hogy „Hasta la victoria siempre!” mindig ezt mondtuk, meg „Patria o Muerte!” A haza vagy a meghalás. És sírta ő el magát. Dóri bejön, azt mondja, szeretné lerajzolni Rigót. Nem érti, mit hallgatok, úgyhogy leállítom a kazettát és elmondom nek, hogy a madár eddig csukott szemmel gubbasztott, de amikor meghallotta a magnó hangját, lenyitotta a szemét, és mintha azóta figyelne. Elmesélem Varga Feri bácsit, meg az álinterjút. Persze ez biztos, hogy nem a Rigó hangja, mondom, de az előző gazdája valamiért azt akarta, hogy elhiggyék nek az emberek hogy ez a holló egy több nyelven beszélő csodamadár. Ez azonnal felvillanyozza Dórit, és úgy dönt, hogy márpedig ez egész biztosan a Rigó hangja. Azért beszél ilyen bénán, mert madár, és egy madártól ez is igazán szép dolog, hogy ennyire meg tudott tanulni emberül. Ha nekünk nem szájunk volna, hanem csőrünk, mi is így beszélnénk, mondja mindent eldöntő érvként. Rendben, mondom, és megállapodunk, hogy itt maradhat, ha csendben rajzol, amíg én a kazettát hallgatom. És akkor nem volt benzin Cubába, csináltak camellos, azok voltak hatalmas kamionok vitték el az emberek, azt hívták így, camellos, tevék A taxik helyett meg lettek lovas kocsik Áram se volt csak egy-két óra este. Úgyhogy engem vittek el Jardin Zoologicóba, a Zooba. Ott lett barátom a Bobo, a monito de noche, kicsi éji majom. Az segített nekem, mert nem volt ott se mit enni. A hiénák is ették verdulas, zöldség, a tigris evett maniókákat. És akkor mondták vicc. Figyelj, mondok neked el a vicc. A Zooban fogják ki cserélik a táblát .Állatok etetés tilos” arra, hogy az Állatok megevése tilos”. De ez nem volt vicc, mert tűntek el az állatok reggelre, a páva, a búfák, nem tudok neki magyar nevet, és amikor azt a nandut, az meg olyan mint strucc, csak él Amerikába, na azt is ették meg két kis csibékkel, akkor mondok, na, Bobito, vámos, menekülsz most innen velem! Én akkor nem repültem, mert tollamat vágták, csak kicsiket, föl kerítésre, mint hülye tyúk, de magasra nem. Bobito volt kicsit buta, először nem ért, csipog, fogait mutatja, de aztán érti, jött utánam, ugrik fel fara. Nevettem neki annyit! Dóri nem tudja visszafogni magát, ömlenek belőle a kérdések. A búsaló az milyen ló, mért ették meg a csibéket, mért vágták le a Rigó tollát. És keressünk a neten éjimajmot. És különben is ez mi, ez a magnó? De visszatartom, hogy előbb végighallgatjuk, addig legyen türelemmel. Aztán éjszaka mentünk kikötőt keres, féltünk sok éhes ember tüntet. Hittem, gyújtják fel várost. És akkor mondta Fidel, hogy el lehet menni! Félt biztos, hogy dől el a Revolución Cubana, és akasztják őt fel lámpa oszlop. Ment is el sok sok ember ment el az országból, két hónap alatt. Utána olvastam Miami spanyol színes újság, hogy augusztus, szeptember alatt harmincötezer cubanos ment tengerbe Florida mind. Traktorok gumiját kötözték össze, azzal mentek volt, hogy egy hétig a tengeren, elfogyott nekik vizük, akkor eső lett, azt itták, voltak cápák, vihar, haltak jó sokan vízbe bele. Minket felvett egy ember, egy orvos, aki a sugarakkal dolgoz, spanyolul mondjuk radiologo, a gyereke miatt engedte minket, az volt csoda, annyira kérte! Ez a radiologo mondta, akkor lesz ez egy Noé bárkája. És köd volt, nem láttunk, de egy másik tutajon kiabáltak, terhes én feleségem! terhes én feleségem! fog szülni! segítség! És Faustino volt orvos, de nem segít, mert nem találtak a ködben másik tutaj. Pedig hang volt olyan közel. A Faustino asszonya jajgat, sírt. A Faustino volt okos ember, olvasott norvég hajóst Heyerdahlt először, hogy kell építeni tutajt, menekült egész család élte túl. Parti őrség jöttek értünk, jenkik kiabáltak, négy nap volt csak nekünk a tenger. Dóri ezek után Rigó legfőbb barátja és istápolója lett. Egész nap vele foglalkozott, minden nap lerajzolta, sőt rajzolt neki éjimajmot, nandut és bivalyt, belerakta őket Noé bárkájába. Rigó pedig csodálatos módon szintén a barátságába fogadta, felélénkült kicsit, ha meglátta, elfogadta a kezéből a banánszeleteket, a sült kukoricát, sonkadarabkákat. Azt soha nem tudtuk meg, hogy Floridából vajon hogy érhetett vissza Magyarországra, pontosabban, hogy az öreg Varga Feri bácsi és a kis Márkus milyen újabb vadregényes kalandokat találhatott ki a képtelen történetüknek erre a szakaszára. Amikor Rigó elpusztult, épp egy kétnapos konferencián voltam Nymán. Dóri szegény, maga alatt volt, de ha másért nem, a kedvéért legalább el kellett hinnem, hogy Rigó végül tényleg megszólalt. A kertbe temettük el az orgona alá. Dóri a gallyakból és levelekből épített kis síremlékre tűzte a Noé bárkája-rajzot, és azt írta rá „Van régi mondás. Öreg fit, kérem, ültetni át nem lehet.” Dóri szerint ezek voltak Rigó utolsó szavai. A stílusukból ítélve talán tényleg. TÁRCA A SZALONBAN Szolláth Dávid Beszélgetések Rigóval (Befejező rész) A Pont Neuf volt az első híd, amely Párizsban szakított a középkori szokással, nem volt szabad építkezni rá. A szomszédos Pont Saint Michel például teljesen be volt építve, a szűkös átkelés élménytelen volt, nem különbözött a Cité szürke sikátoraitól. A Pont Neuf a tágasságával nyűgözte, ami a hidat, és ami a tekintet szabadságát illeti. Azt hirdeti, hogy a hatalom elég erős ahhoz, hogy megengedhessük magunknak, hogy megálljunk, és körültekintsünk Ezt teszi IV. Henrik krály lovas szobra is a híd közepén, az előtte ktárulkozó Dauphine tér felé néz. Azt is ő építette, miután a Pont Neuf építésekor a Szajna szigeteit művileg egyesítenék. Ezt a nyúlványt szeli át az Új híd, amely így nem is egy, de két, vagyis kenős híd. Két fél ad k egy egészet - akár a Szajna jobb és bal partja Párizst. Van egy fénykép Julio Cortázarról, a híd egyik félkör erkélyének kőpadozatán ül és mereng. Bámul felfelé. Talán éppen egy újabb paradoxonba torkolló történetet szövöget. Vagy csak figyeli a pofákat, a világi zajlást maga körül. Mögötte a bal partból egy darab, a Művészetek hídja látszik, és a folyóba nyúló földnyelv, az a park, amely a Cité művileg alakított szigetének a vége, amely a király szobra mögött húzódik. Csak a fűzfák ágai lógnak a képbe a sziget végpontján. Ugyanezt látom egy szelfin, amelyet akaratlanul is pont itt készítettem, amikor először jártam a hídon. És ugyanígy lehetnek ezzel mások is, akk itt a kőpadra ültek, hogy megörökítsék a pillanatot. A pillanatot, amely elsodródik a híd alatt. És a hídon. Igazából jelentéktelen pillanat volt leülni ott, azt hiszem, semmi értelme nem volt a rövid merengésnek, míg a híd forgalmát figyeltem és eszegettem a reggeli croissant-om. Másik alkalmat választok. Vissza akarok menni tavaly ilyenkorra, vissza a Pont Neuf és a krály lovasszobra mögötti nyúlványhoz, a parkba, amely mélyen Szajnába nyúló nyelve a Cité szigetének. Idejöttem, a fianőrök menedékébe merengeni, hogy átgondoljam azt, amit idesodort Saint Germain-ből, B-tól. Leültem egy padra, a történteken töprengtem, az előzményeket feltárva, a következményeket latolgatva az események sodrását figyelve. Az időt húztam, lakoztam, ahelyett, hogy elindultam volna J-hez a túlsó partra. A fél hídon már átmentem, félúton B. és J. azaz két találkozás között, az előtt és az után közti felfüggesztett pillanatban. Maradtam, félig átkelten, a bal és a jobb part között, azt akartam, hogy a mostból ne adódjon majd, s ne legyen a hidaknak végpontja. A hidak útja köveken és embereken át vezet, s hiába kétirányú, haladni csak egyfelé lehet. Megállni a híd közepén olyan, mint tettek nélkül lázadni az élet törvényei ellen. Felfüggeszteni és viszonylagossá tenni a haladást. Bámulni a lenn sziszegő hullámokat vagy az átkelő pofákat. A kugró erkélyeket éppen e paradoxon miatt építették hogy az átmenet helyének közepén leledzeni lehessen. Vagy lakozni, mint a hajléktalanok a Pont Neuf íveinek tövében a Citén. Lakozni inkább, itt a krály lovas szobrának fala mögött, vagy az egyik kőerkélyen, mint Cortázar, vagy itt, a mascaronok árnyékában a Cité nyelvén. Hemingway említi a parkot a Vándorünnepben mint sétáinak egyik kedvenc helyszínét. Bár a gesztenyefák, amiket leír, talán nem ugyanezek. A halászokkal pedig már nemigen találkozunk, goujon-t sem sütnek hirtelenjében a friss fogásból, hogy Hemingwayjel ropogtathassuk. Odalenn a mascaronok grimaszolnak, idefenn mindenféle pofákat látunk, ahogy jártukbankeltükben áthaladnak a hídon. Folyamatos találkozásnak vagyunk kitéve. „Az új híd az a városban, ami a szív az emberi testben, a mozgás és a keringés központja, a lakosok és idegenek dagálya és a pálya olyan sűrűn öntözi ezt az átkelőhelyet, hogy ha találkozni akarunk azzal, akit keresünk, elég naponta egy órán át ott sétálni. Itt strázsálnak a besúgók, s ha néhány nap múltán sem csípik el, akit kiszemeltek, határozottan állítják, hogy nincsen Párizsban.” írja a hídról Sébastien Mercier a Tableau de Paris című könyvében 1781-ben. A besúgókon kívül - derül ki Mercier beszámolójából - mindenféle pofákkal találkozhatott az ember, zsebesekkel, árusokkal, sarlatánokkal, csalókkal, erőszakos verbuválókkal. A városi legendák és anekdoták, amelyeket olvasunk, még elevenebb képet festenek a színjátékról, amelyet a kor rendezett a hídon. „Pont Neuf, találkát nálad ad / szélhámos, lator, potya had, / s naponta rajtad lép színpadra / kenőcs meg flastromárus banda; / cselleng itt borbély, fogva leskel, / kerítő házal szép szüzekkel, / jár körötted könyvárus, ócskás, / s ki fújja a legjobb nótát, / meg aki argóban fecseg, / s gaz mesterséges mesterek” - írja a 17. század közepén a Paris burlesque ciklusában a félnevű Berthod költő (keresztneve ismeretlen), egy a kor versiparosai közül. A Tolvajvilág a Pont-Neurin valóban mintha egy színpadi előadást írna le. Későbbi korokban a híd már gáláns találkozók helye volt, a romantika idejében a híd veszélyes népségének már nyoma sincs, csak egyetlen találkozást szokás várni a hídtól, az igazit - s majd a meghitt andalgást. A legszebb vers, amelyet a Pont Neufről írtak, Louis Aragoné: „Sur le / Pont / Neuf j’ai rencontré / Mon autre au loin ma mascarade / Et dans le jour décoloré / Il m’a dit tout bas / Camarade” „Az Új hídon / találkoztam távoli másommal, álarcommal /se kifakult napon / így szólt egész halkan / bajtárs.” A sanzonszerű dal találkozások láncolata, a versszakok mégsem jelenetek, inkább felismerések. Ráébredés arra, hogy önmagunkra ismerünk minden másikban, hogy az idegen arc tükrében énünk magunkkal szembesül. Hídon nem lehet lakozni. Csak átmenetileg elmerengni, elmerülni a maskarádéban. Csak találkozni lehet. Aztán megcsörren a telefonom. Nincs mese, át kell mennem a másik partra, és egy fél híd még előttem van. „O mon passé désemparé / Sur le / Pont / Neuf”. „ Száz Pál FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XXI. / A lakozás A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3