Új Szó, 2020. február (73. évfolyam, 26-50. szám)

2020-02-12 / 35. szám

www.ujszo.com I 2020. február 12. NAGYÍTÁS 113 MIKLÓSI PÉTER Miért kiforratlan Szlovákiában a civil társadalom, és miért hiba, ha kívülállók maradunk az ország húzós ügyeiben? Miért nem tudatosítja a nyilvánosság, hogy a helye a frontvonalban, az állampolgári kiállás és a pártvilág metszetében lenne? Az idén januárban magas rangú államfői kitüntetést kapott Frenticsk Miklosko véleményét egy tegeződős beszélgetésben kérdeztük. Küszöbön a parlamenti választás. Derűlátó vagy? Optimista vagyok. Szlovákia gyomorkeverő belpolitikai helyzete és az eltompult közélet ellenére is optimista maradok. Nem csak kincstári optimizmus ez? Szerintem nem. Én a jövő derűsebb kilátásaiban bizakodom, ha ez nem lesz is meg máról holnapra. De azért ezt a kis országot szeretném még rendben látni. Ehhez képest viszont az egyik nyomdafestéket látott naplójegyzeted a minap arra utalt: az utóbbi négy évben itt történtek miatt az ország 1989 novembere óta nem volt olyan mély politikai, személyiségi és társadalmi válságban, mint jelenleg. És hogy ebben a közügyek iránti közömbösségünkkel mindannyian ludasak vagyunk. Eszerint akár azt is mondhatni, hogy roncsállamban élünk? Ez így, ennyire drámaian kissé abszurd gondolat. Bár az, hogy 2006 óta a három Fico-korszak egyre meredekebb lejtőre sodorta, sodorhatta az országot, azért nemcsak a prédaleső és maffiaállamot alapozó hatalom, hanem a saját esélyeit könnyen eljátszó demokratikus ellenzék, illetve a passzív nyilvánosság is felelős. Szlovákia ezért a világosan követhető politikai és társadalmi célok, a gazdasági élet átláthatósága, a rendszerellenes erők háttérbe szorítása és a törvényes jogállamiság érvényesülésének dolgában komoly bajban van. Érezhető, hogy ez így nem jó. A politikai életre sem az érdemleges érvek párharca, hanem sokkal inkább a hangoskodás jellemző. Ráadásul a frázisos és személyeskedő viták nagyhangú szereplőinek java politikusként nemcsak kiégett már és többnyire leszerepelt az emberek szemében, hanem agresszívvá is vált. Csalódtál a kormányváltást ígérő mostani demokratikus ellenzékben is? A válasz azért nehéz, mert pártjaik mind a mai napig — megcáfolva eredeti fogadkozásaikat — az együttműködés helyett a különállás csalánosába tévedtek. Ez pedig kockázatos útra terelte elsődleges és egyben legfontosabb szándékukat. Könnyen megtörténhet, hogy így majd csak botladozva juthatunk el abba a stádiumba, amikor az országot minden szinten felelősségtudó politikusok, megfelelő szakértők fogják irányítani. És a széles körű nyilvánosság? Fecseg a mély, és hallgat a felszín? Tulajdonképpen igen. Mintha kétféle világ lakna bennünk. Az emberekben egyrészt bizonyos beletörődés, rálegyintős kényelmesség van, másrészt torkig vannak a politika trükközésével, de attól tartanak, hogy a következő kormányzat sem lesz jobb. Elzárkózó és halvérű társadalom a miénk? Méltatlankodni méltatlankodnak az emberek, de úgy tűnik, kiveszett belőlük a bizalom. Lényegében önmaguknak sem hiszik el, hogy érdemes a határozottan megnyilvánuló civil társadalom demokratikus harcainak eszközeivel élni. Újra kell hát építenünk a rendszerváltás harminc évvel ezelőtti társadalmi értékeit? Szerintem elsősorban a középgenerációnak illene élénkebben angazsálnia magát. Ők már megélték, hogy a húzós dolgokról is érdemes higgadtan vitatkozni, meg hogy éppen a zajban fontos a halkan is meggyőző szó. A fiatalabbak már megtették az első lépést a civil társadalom megerősödésének irányába, amikor Ján Kuciak és a kedvese meggyilkolása után - spontán és éppen ’89 novemberének szellemében - életre hívták a tisztességes és jogtisztelő Szlovákiát követelő, polgári társadalmat építő mozgalmat. Jelenleg azonban, például a választás előtti közvélemény-kutatási adatokat nézve, már az a tét, hogy ez a két évvel ezelőtti és akkor erélyes polgári nekibuzdulás vajon folytatható lesz-e a megfelelő irányban?! A nagymácsédi bérgyilkosság és az azóta kiderült politikai-közéleti krimi valóságának tudatában Szlovákia ma válaszúton áll. A politikatudomány nemigen ismeri a sorsdöntő választás fogalmát. Viszont az erkölcs győzelmét a politikában igen. Civil megközelítésben a választóknak ezért érdemes úgy tekinteni a voksolásra, hogy annak végső kimenetele „csupán” kijelöl egy kezdőpontot, a sorsdöntő pedig valójában az, hogy Szlovákiában a közeljövőben minden egyéb majd ebből adódik. És hát nálunk most egyáltalán nem csak az a döntő kérdés, hogy február 29-én megbukik-e a Fico-kormány, hanem legalább ennyire kérdéses az is, hogy ha felülkerekedik a demokratikus ellenzék, akkor a mind ez ideig egyénieskedő pártjai kormányt tudnak-e alakítani? Illetve azután képesek-e közösen kormányozni... Mert ha nem, úgy a választások előtti „mi kivezetjük az országot a kátyúból”, meg az „összetartozunk” szlogenekből pusztán a „tartozunk” lesz a való. Nem közhely ugyanis, hogy sok bölcsesség kell/kellene az esetleges ellenzéki kormányzáshoz. Ha pedig a demokratikus erők koalíciója önmagába roskad s felbomlik, akkor az ország nagy bajba jut. Abban a rút helyzetben aztán valami nagyon fura újrakezdésre kényszerülnénk. Ebben óva intő tapasztalat a 2011-es esztendő, amikor is Richard Sulik, az akkori parlament házelnöke a saját koalícióját leszavazva megbuktatta a Radicovákormányt , és jött Robert Fico meg a Smer 2016-ig tartó egyszínű, erőből gyakorolt országlása. Az azóta eltelt négy év pedig azt mutatja, hogy sem maga Robert Fico, sem a Smer vagy a hármas kormánykoalíció számos politikusa sem kívánt a törvénytisztelő és konszolidált demokrácia irányába fordulni. Viszont éppen így igaz, hogy a kétes fénybe került miniszterelnök és a rossz hírben álló belügyminisztere, Robert Kalinák bukása 2018 kora tavaszán a nagymácsédi kettős politikai gyilkosságon erősen felháborodott nyilvánosságnak támogatását élvező Híd párt érdeme. Ezt a véleményemet bármikor nyíltan vállalom. Ha mélyebben belegondolunk, nálunk azért, kormányzati szinten, távolról sem kizárólag az elmúlt tizenöt évben veszett el a demokrácia becsülete. Hiszen Fico „csak” agyafúrtabban tökélyre emelte, amit Vladimír Meciar már ebben az országban elindított. Csakhogy mindkét „vezért” az emlékezetkihagyásos nép választotta meg, és tartotta is hatalmon. A maródi civil szféra ezt csupán egyszer, Meciarral szemben 1998-ban tudta kellő hatásfokon ellensúlyozni, míg Ficóval szemben 2010-ben ez már csak részben, másfél esztendei időközre sikerült. Németország korábbi pozsonyi nagykövete mondta nekem még a kilencvenes évek derekán, hogy Szlovákiának nem is Meciar személye okozza a nehézségeket, hanem hogy a kisstílű emberek megválasztják őt. Most már másfél évtizede hasonló a gond Robert Ficóval is. Választói az ingyen vonatért, ingyen ebédért lelkesülnek, közben nem látják a demokrácia leépülését és azt, hogy az oligarchák szétlopják az országot. .. A szlovákok kisszerűsége és „demokratikus” gondolkodásmódja egyébként annak idején már Andrej Hlinkát is bántotta. Én ezért nyíltan elmondom mindenütt, hogy amíg az ország lakosságának gondolkozása nem változik meg értelmes véleményalkotássá, addig holmi örökös újrakezdésekkel pusztán egy helyben fogunk topogni. Ezek szerint a hazai társadalom képtelen igazán megbecsülni a szabadságot meg a demokráciát? Úgy látom, rengetegen az egyéni hasznot, a mindennapokban pedig a jólét igényét tartják mindennél fontosabbnak. A minél zavartalanabb túlélés a mi legfennköltebb alapelvünk és a génjeinkben munkáló értékmérőnk, amit a szabadság tudatánál és a megbízhatóan működő demokráciánál is többre tartunk. Ahogyan Szlovákiában azt sem tudatosítjuk eléggé következetesen, hogy Európában élni az nem csak egy földrajzi helyzet, az egy kultúra, az egyfajta tolerancia és magatartás. Valóban a nyilvánosság passzivitása, a civil szféra gyengesége az elsődleges oka annak, hogy már a meciari rezsimben sem, de a sicói éra másfél évtizedében sem mondta a társadalom elégszer, hogy nem, ezt meg ezt nem engedjük?! Mert úgy talán valamivel több ember gondolkodna másképpen? Igen, valószínűleg jóval erősebb lenne a társadalom tiltakozni tudó szövete, mint ma. Egyelőre ott tartunk, hogy csak a valóban éles helyzetekben áll sarkára a közvélemény, így volt ez 1998-ban és a Kuciak-gyilkosság után is. Ám a nyugati világ polgári társadalmához viszonyítva ez kevés, ez még csak a kezdet. Ez az igény akkor fog működni nálunk is, ha itt szintén a közéleti kultúra természetes velejárója lesz a politikai vezetők tevékenysége fölötti úgynevezett civil kontroll. Majd akkor a mi nyertünk, tessék hozzászokni elvét harsogva — nem tehetnek bármit a választáson kapott felhatalmazásra hivatkozva. De hát a demokratikus jogok gyakorlásának elsajátítása hosszú menet. És addig? Marad a megtépázott demokrácia és az erőből zajló kormányozás? Ez több dolgon is múlik. Egyrészt azon, vajon a demokratikus ellenzéki pártok tudatosítják-e, mekkora a felelősségük az ország jövőjéért; ha pedig kormányra kerülnének, leszoknak-e arról, hogy erőből akarjanak kormányozni az ország ügyeinek jogtisztelő és a demokrácia alapeszméjéhez igazodó menedzselése helyett. Másrészt sok múlhat egy megerősödő, aktív civil társadalmon, amelynek a politikai életet és elitet folyamatosan kell kontroll alatt tartania. Ez lenne az igazán meghatározó változás. Nálunk halvérű a társadalom Frantisek Miklosko: „A beletörődő szlovákiai nyilvánosság egyik karakterjegye, hogy nem tudatosítja eléggé, mekkora árat fizet azért, ha nem érzi, mennyire romlott a hatalom, és hogy rengeteg a kibeszéletlen kérdés" Névjegy Franticek Miklocko (Nyitra, 1947).Tanulmányait a Komensky Egyetem Természettudományi Karának Matematikatudományi Tanszékén 1971-ben fejezte be. 1983-ig az SZTA Műszaki Kibernetikai Intézetében dolgozott, utána fizikai munkás, más esetben munkanélküli. A husáki normalizáció éveiben az ún. földalatti egyház aktív tagja, titkolt ifjúsági találkozók és szamizdatok, illetve 1988-ban a „gyertyás tüntetés" szervezője. 1989-ben a VPN egyik központi alakja, 1990 és 2010 között parlamenti képviselő, az 1990-1992- es ciklusban a szlovák parlament elnöke. Nős, Pozsonyban él.