Új Szó, 2020. március (73. évfolyam, 51-76. szám)

2020-03-28 / 74. szám

[18 SZALON ■ 2020. MÁRCIUS 28. www.ujszo.com You’d think that people would have had enough of silly love songs I look around me and I see it isn’t so Some people want to fill the world with silly love songs And what’s wrong with that? L I’d like to know ‘Cause here I go again I love you, I love you I love you, I love you Paul McCartney emegy a rész a sorozat­ból, amit a feleségével szokott nézni, már meg is szólal a felesége telefonja. A barátnő ismeri a szoká­sait, tudja, hogy mikor hívhatja. A férfi kimegy a fürdőszobába, és ma­gára csukja az ajtót. Este van, de nincs még késő. A nő hangja, akit felhív, mint mindig, ugyanolyan kedves. Kö­zelről beszél a mikrofonba, és hal­kan, de nem csak ettől szól olyan közelségben, hogy az ember bele­­borzong. A férfi megkérdezi, hogy nem zavarja-e. - Nem, dehogy. Azután azt, hogy jól van-e. -Jól. És ti? A nő tudja, hogy a férfi nős. A férfi belenéz a mosdó felett a tükör­be, saját párás szemébe. - Jól, köszönöm. Arra gondol­tam , folytatja hogy nincs-e szükséged valamire. Enni- vagy innivalóra. Vagy egy könyvre. Szí­vesen vinnék neked valamit. Vagy csak egy kicsit beszélgetni. - Drága vagy - mondja a nő. - Ne tedd ki magad veszélyeknek. - Szívesen tenném ki magam ezeknek a veszélynek. - Ezt jó tudni — mondja a nő. Aztán hozzáteszi: — Nem vagyok egyedül. -Nem? - Van egy új kapcsolatom. Te is ismered, bemutattalak egymásnak. -Ó? ó, ez nagyszerű. Késő van már. A férfinak azonnal beugrik: egy­szer, amikor a városban találkoztak, egy kávézó előtt, a nő egy másik férfi kíséretében érkezett. Az a fér­fi hasonló korú és hasonló alkatú volt, mint ő, és a rendesnél kemé­nyebben szorította meg a kezét a bemutatkozáskor. - Gratulálok. Jó lesz nektek - mondta a férfi. Éppen akkor, annak a hosszúra nyúlt délutáni találkozásnak a vé­gén kísérte haza a nőt. A nő akkor kérdezte meg, hogy fölmegy-e, hozzátéve, hogy van egy kis visz­­kije. És neki akkor ott volt a kar­jában a mozdulat, hogy magához húzza a nőt. Közelebb se kellett volna lépnie, olyan közel álltak. Rájuk esteledett, de az utcalámpa egyik oldalról megvilágította a nő arcát, a szeme tágra nyílt, és a szá­ja sem volt zárva. A férfi ujjaiban is ott volt a mozdulat, megciró­gatni a nedves ajkakat. Az ajkak, ezt pontosan lehetett tudni, nem zárultak volna össze, hanem még jobban megnyíltak volna, hogy fo­gadják a férfi ajkait, meg a nyelvét. Nem volt kétséges, hogy a kezének jólesett volna a nő bőréhez érni, és hogy a nyelve is örömmel szaba­dult volna a nő szájába. De ugyan­úgy, ahogy ezeket előre látta, látta azt is, ahogy néhány órával később ott fenn a nő lakásában megkere­si és magára húzza a ruháit. Hal­lotta, ahogy a nő azt mondja, a lehető legkevesebb nehezteléssel a hangjában, hogy menned kell, tu­dom. És a saját hangját, ahogy azt mondja, ne haragudj, meg hogy amint csak lehet, jövök megint. Holnap nem jó, de szerdán...? Mit szólsz a szerdához? Nem akarta magához szorítani a nőt, nehogy ott kelljen hagynia egyedül. Mert voltak már ilyen mondatok, szedte már így össze idegen bútorok alól a zokniját és az alsónadrágját, és volt rá eset, hogy azok a bútorok idővel isme­rősek lettek, mint ahogy olyan is volt, hogy sose látta őket többet. Nem akarta otthagyni azt a nőt meztelenül, ha már levetkőztette, és hogy ne kelljen otthagyni, föl sem ment hozzá. Meg sem ölelte. Álltak a ház kapujában, az utca­lámpa fényében, így utólag az is világos, hogy két pasassal találkozgatott akkor a nő. Van ilyen, a férfi ismerte ezt a mintázatot. Történt ilyen más nőkkel, máskor. Volt, hogy ő ma­radt, és a csaj elengedte a másik férfit. - De jó, hogy így alakult - mondja a férfi. - Vigyázzatok egy­másra! - Vigyázunk. Ti is vigyázzatok... Mert tényleg, mi értelme volna odamenni most, karantén idején, a nőhöz? Testközelbe kerülni vele? Az ő helye most itt van, a felesége mellett, akivel a sorozatot nézi. Ha valamelyikük beszerzi a vírust, hazahozza, és közös vírusuk lesz. Ezzel a nővel betegszik meg, ha megbetegszik, azt a másikat pedig a másik férfi fertőzi meg, ha úgy ala­kul, vagy ő a férfit, és akkor nekik lesz közös vírusuk. Vagy persze - és kétségtelenül ez a legjobb megol­dás - együtt vészelik át, maradnak egészségesek. Nem kiabálni bele a telefonba, hogy várj, gondoljuk át, mint a filmekben, amikor az egyik már megy, megbeszélték, hogy vége, és a másik utánaszalad, tipiku­san egy repülőtéren, miközben a gépen a pilóta már belekezdett a checklistbe, felzúgnak a hajtómű­vek, és a néző azért drukkol, hogy az illető, akiben fellobbant a szere­lem, időben odaérjen.­­ Hát akkor szia. - Szia. Hadd menjen. Szálljon fel a re­pülő a menetrend szerint. Szálljon el a szerelem. Ahogy az összes többi repülő és az összes többi szerelem. A férfi kinyitja a fürdőszoba ajtaját. A felesége még mindig a barátnőjével telefonál. Nem fogja megkérdezni, hogy ő kivel beszélt. A nő, ott abban a másik lakás­ban, ahova a férfi végül is nem ment föl, nyilván épp leteszi a te­lefonját. Vajon ő is félrevonult-e, amíg beszélgettek? És most indul vissza a másik férfihoz, és rámo­solyog? Vagy félre sem vonult, ott volt végig mellette, és a másik férfi mindent hallott? Mindegy. Hiszen nem mondott semmi kárhoztatni valót. És nem is csinált semmi kárhoztathatott A férfi nem tudta, miért kell győzködnie magát, hogy nem tör­tént semmi, amiért szégyellnie kell magát. Örülnie kéne inkább. Milyen idétlen volna most, szaladgálni a két lakás között, hurcolva ételeket és italokat, kisebb ajándékokat, na meg, adott esetben, vírusokat. Nincs más dolga, mint eltemetni ezt a szerelmet, ahogy eltemetett már annyi más szerelmet. Kérdés, szerelem volt-e ez tény­leg. Az volt. Mert fáj. Mindegy, most nincs más hátra, mint hordozni magában a gyászt, tűrni a fájdalmat csöndben és ti­tokban. Elmúlik, tudhatja már. El szo­kott múlni. A férfi látta a tükörben az arcát, mielőtt elhagyta a fürdőszobát. Nagyjából olyan, mint amikor bejött. TÁRCA A SZALONBAN Zoltán Gábor Eltemetni, elgyászolni FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve XVIII. / A nyelv K­öltözz egy híd és egy felszámolt temető közelébe! Költözz bele az átmeneti le­­ledzésbe, oda, ahol az idő folyama az ellentétes partokat mossa! Költözz Dévényújfaluba! Vagy bárhova máshova. Mi más tanácsot adhatna e sorok írója az olvasónak, akitől ebben az utolsó részben búcsút vesz, akit felkísér a hídra, hogy ott elváljanak, külön utakra induljanak? Minden utazás s minden feljegyzés véget ér egyszer. Pozsony talán legifjabb hídja, amelyet egy uniós projekt kereté­ben építettek az osztrák partnerrel, a dévényújfalui gyalogos- és bicik­­lishíd. Igaz, ha járművek is átha­ladhatnának rajta, több hasznát vennék az opcsónok, mert ahhoz, hogy átkocsikázzunk a szomszédos Schlosshofba, az osztrák oldalra, 40 km-t kell kerülni Pozsonyon és a Laffanconi hídon át, így aztán ko­csival is legalább fél óra az út, pont mint gyalog. De ne fanyalogjunk, örüljünk, hogy áthidalták az egy­kori vasfüggönyt, ahol határőrök golyói és kutyái által kioltott éle­tekre emlékezik a tábla, az övezetet, amelyet szürke betonbunkerek ma már vak tekintete őriz. Éltek és haltak itt már szlávok, avarok, majd szlovákok, horvá­­tok és németek, mászkáltak erre a római és a csehszlovák légionáriu­sok, vonultak porosz obsitosok, a harmadik birodalom egységei vagy a muszka front. írhatnánk, hogy Mária Teréziáig kellett várni, hogy hidat verjenek a Morva folyó felé. De biztosan nem így van, ilyen fontos úton, átkelőhelyen biztos állt már híd, hiszen a két rév között közlekedő komp nem lehetett elég. Mondjuk inkább úgy, hogy Mária Teréziáig kellett várni, hogy a híd­­verés, az átkelés igénye hatalmi ér­dek legyen. Schlosshof kastélyát még Prinz Eugen építtette, hogy öreg napjait enyhítse a daliás idők után. Hol voltak már ekkor a törökök elle­ni győztes csaták, a visszahódított délmagyar vidékek, talán azt is elfelejtette, hogy harminc évvel az­előtt felgyújttatta Bosnasarayt egy vészjósló szeptember 11-i napon. Savoyai Jenő után többször cserélt gazdát a kastély, mígnem a csá­szárnő úgy döntött, hogy férjének, Lotharingiai Károlynak nyári lak­ként ajándékba adja új tulajdonát. A kastély távolról nagyobbacska vidéki kúriának vagy kolostornak tűnik, a korízlés mértékével igazán puritánnak minősíthető. Méretei, s különösen franciakertje azonban impozáns. Hát milyen nyári lak az, amelyhez nem vezet híd a keleti tar­tományok felől? Az 1771-ben épített kőalapú, fakonstrukciójú híd nem állt soká­ig. A Morva ugyan jelentéktelen, jámbor folyócskának tűnhet, ám a tavaszi jégzajlás és áradás fenevaddá változtatja. A hidakat itt állandóan gondozni kell, a 19. század elején pe­dig újjá is kellett építeni. Aztán jött az 1866-os osztrák-porosz háború, a győzelmes porosz hadak eddig, a Kis-Kárpátok lábáig nyomultak, hogy itt, Lamacs felett fényes győ­zelmet arassanak az osztrákokon. Ekkor aztán lőttek a hídnak is. Igaz, nemsokára újjáépítették. De a szá­zad vége felé lassan feladták a harcot a jégzajlással. Maradt a komp. Mindenkinek saját hidat! Ezt a mondatot kellene transzparens­re tűzni. Költözz híd közelébe, Dévényújfaluba vagy máshova. Ha a szív görcsei gyötörnek, a ma­gány egyes számú körmeneteként menj fel a hídra. A híd szentje még mindig ott lakozik. Nézz el a folyó fölött, felfelé a határzóna elnyúló, kérészéletű tavain az ártér zónájára, vagy lefelé a marcona várrom irá­nyába - a dévényi hegy ősteknőse mintha évmilliós álmában is a fo­lyó vizét kortyolná. Mögöttünk a falu, a horvát udvarházak, a város, a szídliszkó lakónarancs mozaikkoc­kái. Előttünk a távolban a kastély súlyos hasábja. Éjszakai sétákra is remek a híd, gyönge világítása fényhidat képez a lábunk előtt. A februári esti köd éppoly kívánatos, mint a lemenő augusztusi nap színei. A híd reng, sőt ring a lábak alatt. Teste ruga­nyosságát függesztésének, üreges csövének köszönheti. A kőhidak kora lejárt, a dinamikus egyesülés idejét, a határok felszámolásának korát éljük. A határtalanságot. Vagy éppen az elszigetelését. A híd is ka­ranténban van. Lezárva áll, léte ér­telmét vesztette. Előtte kordonok, éjszakánként járőröző rendőrautók vesztegelnek előtte. Alatta, a bunker mellett csak a partig jutunk. SMS-t kapunk az osztrák hálózattól. Talán most, a hirtelen kisütött új törvény értelmében, a Nagy Testvér műhol­das tekintete felénk fordul, elektro­nikus pillantása ránk fókuszál. Hát­ha fertőzöttek vagyunk. Mondják, persze, pusztán a telefonunkról van szó, elektronikus adatainkról, sze­mélyi jogaink persze nem sérülnek a Szabadság hídja alatt. A kordonok valósabbak a szóbeszédtől. Szabadság híd, így nevezik, Cyklomost slobody. A híd megnyi­tása előtt a városrész vezetősége úgy döntött, megkérdezi az opcsanokat, hogyan neveznék el a hidat. A kép­viselők alighanem meglepődtek, amikor az ankéta első helyén ti­zenkét és félezer szavazattal a Most Chucka Norrisa megnevezés állt. Ezt a kelet-európai trasht nem lehetett lenyomni az osztrákok torkán. Vegyék semmibe a polgá­rok kikért véleményét? Ha a­­ hídra gondolok, a sok Chuck Norris-vicc mellett eszembe jut Bruce Lee ra­gyogó bronzszobra Mostar horvát oldalán, mely a Zrínyiről elneve­zett parkban áll. Ki kellett egyezni , hiszen a Morva-híd az egyesülést hivatott jelképezni, nem pedig az elválasztást, mint a Neretva mos­tari hídjai. Az osztrákok a Mária Terézia megnevezést javasolták, a dévényújfalui opcsanok a Chuck Norrist - igazi faux pas! Hogyan hidaljunk át világokat? Nyelveket? Megnevezéseket? Sehogy. A sza­badság mindenki számára pozitív és neutrális tartalom. Mi más legyen egy híd neve, pláne, ha az egykori vasfüggönyt hidalja át a történelem romjain - mert a híd alapja az oszt­rák oldalon a régi híd rekonstruált pillérein nyugszik. Schlosshof felől Szent Kristóf, a hidak szentjének képe fogadja a vándort. De legjobb a hídra párosával menni. Abban a kettes számban, amelynek nyelvtanát elképzelni sem tudjuk, ebben az ószláv cso­dában, amely a szlovént leszámítva kiveszett a szláv nyelvekből. Kettes szám? vagy kettős szám? A nyelv­történészek szerint a szó két alakja (a két és a kettő) is a régi magyarból kiveszett kettes számra utal. S meg­volt az óegyiptomi, a szanszkrit, az Ószövetség és Homérosz nyelvében - s megvan még a számiknál és a Fülöp-szigeteken. A hídra nem me­gyek, és nem megyünk, hanem... valami harmadik, a grammatika kétpartú végletessége között egy híd. Menünk. Megyül. Megyszünk. Elképzelhetetlen. Fel kell találni újra a kettes számot, grammatikai hidat verni különböző nyelveink közé. Párosan sétáljunk fel, két part és két kar hídjában. A két part és a híd, ebben az alkímiai háromságban hozza létre egységét a nyelv. A kettes szám a híd grammatikája. Paradox helyzet: szabadságot ad, de nem független­séget. Éppen ellenkezőleg, a függés korlátlan, határtalan közösségének egységét. Megnevezhetetlenül. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next