Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)

2021-02-06 / 30. szám

SZALON ■ 2021. FEBRUÁR 6. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Polgár Anikó A fákkal beszélgetni fog fák Némelyikük­­ ötszáz, sőt ezeréves. ■ ■ Nem tudom őket % m körbejárni, nem le­het megtapogatni a kérgüket. Nincs rajtuk semmi barna, semmi zöld. Minden feke­te, szürke vagy fehér. Az album, melyben nézem őket, már maga is 52 éves, de ebben a távlatban ez nem kor: gyerek még ezekhez az aggastyánokhoz képest. Az övékkel mérve a leghosszabb emberélet is gyászosan rövid. Egy szelídgesztenyefa hóban áll, egy aprócska drótkerítés mögül mered az ég felé, csonkán, letörten, lombtalanul. Oldalra még nyúl né­hány ág, de fölfelé nem ágaskodik, koronája nincs. Kérgén nyolcszáz év gyűrődései, ráncos, mint a sokat tűrt emberi bőr, testén dudorok, szétburjánzó, halálos kinövések. Lepereg róla a hó is, csak az egyik erősebb oldalág fehérül, s a dudo­rokon ül zúzmara, mint kis fejeken sapka. A közelben apró faházak és fiatal, picike falc mintha az agg nagyapó szétültette volna a dom­bon az unokáit. Ha továbblapozunk, minden­ütt viharok, fagyok nyomai. Ezek a fák több emberi generáció életét végignézték, volna mit mesélniük. A könyvben egy tolmácsuk is van, aki versekben beszélget velük. Mintha meg lehetne szólaltatni a képet, mintha volna valaki, aki nemcsak meghallja beszédüket, mint az ókori jósok a fák lombjá­nak suhogását, hanem meg is érti, s emberi szavakra át is tudja fordí­tani. A fordítónak soha ne higgy! A fordítás mindig bizonytalan: átvitel közben marad is, el is veszik valami. A lombsuhogást úgyse tudod vis­­­szajátszani, nincs lektorálás, nincs hitelesítés, minden felelősség a for­dítóé. Vagy vakon hiszel neki, vagy inkább tágra nyitod a szemed, s te magad is megnézed a dolgokat. A fotós családi nyomásra előbb jogásznak tanult, hiszen az élővi­lággal való foglalkozás nem tűnt a korban eléggé életközelinek, tisztes megélhetést biztosítónak. A társa­dalomba kell illeszkedni, mondták a gondos szülők, onnan pedig már eléggé kiszorult az erdő. Később, már jogászi diplomával, a családi kötelékekből kikerülve termé­szettudományi tanulmányokat is folytat, most már csak szabadidő­tevékenységként, hobbiból. Tudós­ként kezdi dokumentálni, fotókon megörökíteni az erdőt. Akkor lesz művész, mikor megpillantja a fák emberarcait. Ez már egy harmadik, a társadalomból még inkább kire­kesztő fokozat: nemcsak kívülről nézni, leírni a fákat, hanem azo­nosulni velük, összeolvadni, fává változni át. A nyitóképen egy fenyves erdő sűrűn egymás mellé került fái láthatók, a háttérben felbukka­nó újabb törzsek és ágak teljesen betöltik a fák közötti tereket. A kollektív burjánzásban az egyedek szinte szét sem választhatók. A fák - akár egy nagyobb szervezet meg­­nevezetlen testrészei - beleolvad­nak az erdőbe, mintha nem lenne saját identitásuk. Ekkora tömegbe beleveszni, ez a fenntartások nél­küli magány. Lehetséges, hogy az ember a többiek között ugyanúgy nem ismer magára, ahogy az erdő rengetegében sem ismerjük fel a fákat kü­lön-külön? Ugyan, már hogyne ismernénk fel őket! Miért ne nézhetnénk meg őket egyen­ként? Hogyne szólhatnának hoz­zánk külön-külön? Az egyik fotón a fa ágai hajlé­kony ujjakként tekerednek. Egy másik fa olyan, mint egy óriás itt felejtett, leszakadt fél lába. Egy hatalmas kocsányos tölgy mellett alacsonynak ható távírópózna. Az örvényesi molyhos tölgy felfog minden szelet. Egy erdei fenyő mélyen lehajtja egyik ágát a föld felé, „hogy rajta, élő hídon, fölfut­hasson a kezdet”. Olyan fa is van, amely Atlaszként tartja két karjá­ban az eget. Az emelés mozdulata az átölelés gesztusával társul, szinte gondoskodónak látjuk, szinte szere­tettel telinek. Aztán itt ez a terebélyes, szikár, élettelennek ható bükk. Mint egy lakóitól elhagyott, romosodó, egy­kor tágas udvarház. Az ország leg­öregebb bükkfája, hirdeti a felirat, kb. négyszáz éves. A Koponyás-pa­­tak forrásánál fotózták, 1952-ben. Alvilági hely talán? Koponyákat görget itt a patak? A vizet nem lát­ni a képen. Egy mély üreg tátong a fában, nem tudsz belenézni úgy, hogy be ne szippantson a sötét. Fé­­lelmetes, szellemekkel teli odú vagy meghitt, de a külvilág elől rejtett szoba? Bele kellene ugrani, mint a fehér nyúl után Aliz. Megkeresni Csodaországot a fa gyomrában. Kívül a fű­ kérgére vésett számtalan jel meg betű. Mint egy robusztus öregember teletetovált bőre. Egy másik csonka bükk (fiata­labb, mindössze kétszáz éves) mint­ha az előző női párja lenne. A halott törzset taplógombák lepték el, a pusztulásból táplálkozó burjánzás. A ráncos bőrről lelógó, kicsike, löt­­­tyedtnek tűnő dudorok, megannyi női mell, egy idős anyaistennő el­használódott emlői. Az epheszoszi Artemisz-szobor, a termékenység csúcsa, melyen az istennő testét em­lők borítják, itt ellentétébe fordul: a márvány fává, a simaság göcsörtté, a duzzadás aszalódássá, az élő élet­telenné lesz. De mért lenne élette­lenebb a kőnél a fa? S mért lenne kevéssé tápláló? „Csak azáltal élek, hogy éltetek.” - mondja D. G.-nek az anyaság lényegét összefoglaló kí­sérőverse. A csonttá-bőrré aszott test, az anyaméhet takaró gyűrött bőr­réteg, a mellek helyén lecsüngő, nyúzott lebernyeg, az egykori termékenység relikviái. Ahogy az esküvőjére készülő unoka segít megfürdetni az idős nagymamát, először látja ruhátlanul, s szere­tettel, de borzadva tapintja a ki­száradt, megkérgesedett testet: így simítsd a csonka bükk törzsét. Az­tán lepjék majd meg a dédunokák az ágyban fekvő dédmamát, vidá­man, hancúrozva: megannyi apró, szétrajzó, a szárazságból is erőt merítő taplógomba. Önfeledtség, mint W. S. versében, melyben a gyerekek mókás masírozásként élik meg a temetést. „Jobbra át bal­ra át [...] temetjük a nagymamát.” Minden irányba, föl, le, jobbra, balra, átlósan és keresztben szét­masíroznak a gombák a bükk égbe meredő, de oda fel nem érő, letört koronájú csonkján. A fák legtöbbje él és burjánzik. A fa belsejében nedv kering, szét­hordja az éltető energiát. A gyö­kerek mélyen nyúlnak a földbe, táplálnak és rögzítenek Lefelé egy másik fa nő, a főgyökerekből oldal- és hajszálgyökerek erednek, azok is lélegeznek, terebélyesednek, nyúl­nak A fa föld alatti része nagyobb a föld fölötti kiterjedésnél, egy fa többnyire legalább kétszer akkora, mint amennyit látsz belőle. 32 Egy generáció, amelyet a nyolcvanas években megtizedelt az AIDS Egyi világjárvány kö­zepén mi, nézők másképp rea­gálunk egy világ­­járvány történe­tét bemutató sorozatra. Az Ez bűn jobbkor nem is érkezhetett volna. Az ötrészes brit minisorozat a nyolcvanas évek londoni nyüzsgé­sébe visz vissza bennünket, a tör­ténet középpontjában olyan fiata­lokkal, akik a szülői házban hosszú éveken át titkolták, hogy melegek, és amint lehetőségük adódott, le­léptek, hogy az angol fővárosban végre szabadon élhessenek, és ne kelljen eltitkolni valódi énjüket. Öten (négy fiú és egy lány) közös erővel kivesznek egy méretes, de kissé lepukkant lakást, ahol végre úgy élhetnek, ahogy szeretnének. A sorozatot Russell T. Davies saját fiatalkori emlékei ihlették, részben egykori baráti társaságának akart vele emléket állítani, de ennél sze­rencsére az Ez bűn (a Pet Shop Boys slágere után) sokkal több lett. Egy komplett generációt mutat be, akik egy pillanatra megízlelhették a sza­badság ízét, hogy aztán egy gyilkos kór könyörtelenül lecsapjon rájuk, és elképesztő pusztítást végezzen a soraikban. A sorozat egy csodálatos kordokumentum, és ha valaki egy­szer azt kérdezi majd, hogy „Milyen volt, amikor az AIDS először meg­jelent a meleg közösségben?”, ak­kor ezt a szériát kell neki ajánlani. Az Ez bűn izgalmas felépítésű. Az első egy-két részben is jelen vannak ugyan a viharfelhők, de csak vala­hol a távolban sejlenek fel, miköz­ben a nagyvárosban buli van, barát­­kozás, ismerkedés, szerelem, zene és rengeteg szex. A sorozat berántja a nézőt e világ közepébe, ahol sodró­dunk a szereplőinkkel, akik között akad mély érzésű, a világ problé­máit a hátán cipelő, elképesztően empatikus lány, igazi partiállat, vadóc srác, de egy csendes, hivatal­nok típus is, aki ugyan kilóg a tár­saságból, mégis szerves részét képezi annak. A tempó lüktet, és a szerep­lők hihetetlen optimizmusa szinte átragad a nézőre. Csakhogy jön az AIDS, és nem törődik azzal, hogy hőseink épp az életük legszebb és legkalandosabb éveit élik. A sorozat szereplői nagyjából ugyanazokon a fázisokon (tagadás, összeesküvés­elméletek, kibúvók...) mennek át az AIDS kapcsán, mint mi tavaly a koronavírussal kapcsolatban, csak­hogy internet híján a betegségről információt minden jóval körülményesebben tudnak megszerezni, így a ráeszmélésük is évekbe telik, és jó néhány halott is kell hozzá. Az Ez bűn legnagyobb teljesítménye azonban mégsem ennek bemuta­tása, hanem az, hogy megmutatja, a szülők és családok által rájuk ru­házott bűntudat hogyan mérgezte meg a lelküket. Sokan a szüleik által kitagadva érkeztek Londonba, ahol pár évig jól érezték magukat, nagybetűs életet éltek, aztán el­kapták a betegséget, ami újfent szégyenérzettel töltötte el őket, és úgy érezhették, hogy ez a sors vagy Isten büntetése azért, mert nem hallgattak a szüleikre, és nem azt az életet élték, amit ők szántak nekik. Végül pedig haldokolva visszatértek a szülői házba, hogy ott bűntudat­tól gyötörten távozzanak az élők sorából, és a szüleik még a halálos ágyukon is emlékeztessék rá őket, hogy bűnös életet éltek. Tóth Csaba SOROZATDARÁLÓ

Next