Új Szó, 2021. április (74. évfolyam, 76-99. szám)

2021-04-10 / 82. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2021. ÁPRILIS 10. INTERJÚ Ha az ember hazát cserél, szívet is cserél? N­agy volt a dilem­mám, hogy a tragé­dia után kérhetek-e interjút a Berlinben élő Ludik Évától. A család februárban két koporsót kísért egyszerre a temetőbe - a ko­ronavírusnak áldozatul esett ügyvéd édesapjáét, Ludik Zoltánét és a nagymamájáét. Nem tudtak, és még sokáig nem fognak tudni na­pirendre térni szeretteik elvesztése felett. A Bundestagban dolgozó Éva csak remélni tudja, hogy megtanul ezzel élni. Dietrich Bonhoeffer gondolatait idézi, ezek nagyon pontosan írják le, ahogy jelenleg érez. „Semmi sem helyettesítheti egy olyan ember távollétét, akit szeretünk, és meg sem kellene próbálnunk, csak el kell viselni és kitartani. Ez eleinte nagyon dur­ván hangzik, ugyanakkor nagy vigasz is, lévén, hogy a rés valóban kitöltetlenül marad, az ember rajta keresztül kapcsolódik egymáshoz.” Azután, hogy Éva elfogadta az ajánlatomat, hogy elbeszélgessünk, nem is kezdhettük mással, mint szeretett édesapjával. Bár édesapád nem volt egy kitá­rulkozó ember, inkább racionális jogász gondolkodású, apa-lánya kapcsolatotok rendkívül benső­séges volt... Apám a szakmájában nagyon ap­rólékosan és korrektül dolgozott. Becsületes jogász volt, amit sajnos jelen pillanatban nagyon kevés jo­gászról lehet elmondani. Ő egy régi vágású úriember volt. Nagy szen­vedéllyel viszonyult minden ügyé­hez, ügyfeléhez. Az ügyvédi irodája nemcsak munkahely volt, hanem szenvedély is. Fontos volt számára az utolsó percéig. Az öcsémmel az irodával együtt nőttünk föl­­ az iroda előtti Medikus-kerti homo­kozóban, később az ügyvédi iroda helyiségeiben töltöttük gyakran a szabadidőnket. Ami a viszonyun­kat illeti, példátlan szép és jó kap­csolatunk volt. Az édesapám az ügyvédi munkára inspirált, ez tény. Szenvedélyünk volt az utazás és a távoli kultúrák megismerése. Na­gyon értékelte az utazás szabadságát és a szabad utazást. Ezzel mindket­tőnket „megfertőzött”. Az a tény, hogy egy nemzeti kisebbséghez tartozunk, megmutatta a hátrányát is, és azt, hogy mit jelent korláto­zottan élni egy állítólagos szabad országban. Ezért apám mindig arra tanított, hogy harcoljak a szabadsá­gért és az igazságért, és nem csak a bíróságon. A történtek után segít, hogy távol élsz, vagy így még nehezebb, hisz édesanyád és az öcséd Pozsony­ban él? Édesapámmal a halála előtti évei­ben naponta kapcsolatban voltunk, s ehhez nem kellett, hogy naponta lássuk egymást. Amikor találkoz­tunk, nagyon sokat beszélgettünk. Olyan apánk volt az öcsémnek és nekem is, amilyenről sok gyerek csak álmodhat. Amióta visszatér­tem Berlinbe, magányosabbnak érzem magam, mert az apámmal folytatott napi eszmecsere híd volt Pozsonyhoz és a családomhoz. Jó ideje Berlinben élsz, a Bundes­tagban dolgozol. Elmondanád rö­viden, milyen út vezetett oda? Olyan családban nevelkedtem, amelyben fontos volt, hogy pozso­nyiként nőjek föl. Ez azt jelenti, hogy mind a három pozsonyi nyel­ven - magyarul, németül, szlovákul - folyékonyan beszéljek, a város történetét, a magyar, osztrák, szlo­vák kultúrát elsajátítsam, és európai szellemben gondolkodjam. Szlovák bölcsődébe és óvodába jártam, alsó tagozatosként a Duna utcai ma­gyar iskolába, felső tagozatosként egy osztrák UNESCO-iskolába. A gimnáziumot ismét a Duna utcán, az egyetemet pedig Pozsonyban és részben Bécsben végeztem. Auszt­riai iskolásként, 12-13 évesen a né­met tévéhíradót figyelve próbáltam az európai és a német politikai ös­­­szefü­ggéseket megérteni. Az egye­tem befejeztével szerettem volna Németországot közelebbről meg­ismerni, de jogászként nem volt egyszerű a szakmán belül külföldön dolgozni. Rábukkantam azonban egy nemzetközi ösztöndíjra, így 2014-ben a Humboldt Egyetem és a német Bundestag ösztöndíjára jelentkeztem. Pár hónappal később a német nagykövetségen megnyer­tem a pályázatot, s 2015-ben sike­­ resen elkezdtem berlini itdétemet. Hihetetlenül izgalmas időszakot töltöttem a szövetségi köztársaság parlamentjében, rengeteg esemé­nyen vehettem részt. Ezt az idő­szakot egy képviselőnél töltöttem, aki a pénzügyi bizottságban tevé­kenykedett. Ő is jogász volt, és az irodájában két jogászt alkalmazott. Sokat foglalkoztak velem, hogy ki­ismerjem magam az akkori politi­kai témákban. Ez az öt hónap volt életem legizgalmasabb időszaka. A program, amelyben 45 országból 116 hasonló típusú, gondolkodású és értékrendű fiatal vett részt, au­gusztusban véget ért. Szerencsémre az ott töltött időm nagyon intenzív volt, így közben megismertem a jelenlegi főnökömet, egy frakció el­nökét, aki a képviselői irodájába új kollégát keresett. Ő is ügyvéd, de a tevékenysége ismertségének és óriá­si politikai tapasztalatának köszön­hetően nem csak egypár témára és a bizottság feladatkörére redukáló­dott. Sok színészt, politikust, neves személyiséget ismerhettem meg. Azóta már a második bundestagi választási kampány időszakát élem meg. Jelenleg is a külügyi bizott­ságban tevékenykedő képviselőnél dolgozom, nemzetközi és európai joggal foglalkozom. A német-gö­rög parlamenti képviselői csoportot a képviselőm mellett vezetem, és a német-orosz képviselői csoportban is tevékenykedem. Jogász lettél, mint édesapád, sőt, az öcséd is követ. Szóba sem jött más? Egy-két évig volt olyan elképzelé­sem, hogy orvos szeretnék lenni, mint a nagypapám. De aggódtam a túl sok matematika, biokémia miatt. Azzal találkoztam, hogy a jo­gászok közt sokan vannak olyanok, akik orvostudományt tanulnának, de nem merik a túl sok számtan miatt, így volt vele édesapám is. A legtöbben azért mennek kül­földre, hogy jobb munkát szerez­zenek. Neked itthon is megvolt, édesapádék pozsonyi ügyvédi irodájában dolgoztál. Mi vitt ki mégis? Annak idején kényelmet és biz­tonságot hagytam vissza. Pontosan tudtam, hogy mit jelent ügyvédnek lenni, hisz sok időt töltöttünk az öcsémmel a jogi témák közelében. Amikor befejeztem az egyetemet és elkezdtem dolgozni az ügyvédi iro­dában, rájöttem, hogy soha életem­ben nem fogom apukámat utolérni. Végtelenül intelligens volt, olvasott, mindig jó tanácsokkal látott el min­ket az öcsémmel egyetemi tanulmá­nyaink alatt is. Engem mindig von­zott a külföld. Olyasmit szerettem volna, amiben nem fognak összeha­sonlítani az apámmal, mint addig. Egyetemista kollégáim ugyan irigy­kedtek, mert nekem könnyű volt az egyetem befejezése után állást találni, és a szakmában tapasztalatot szerezni. De egy családi „cégben” dolgozni nagyon nehéz. Apám na­gyon sokat ért el az ügyvédi szakmá­ban. A bársonyos forradalom után felépített a kollégáival egy jó nevű irodát, s a 90-es évek elején minden nagyobb, Szlovákiában céget alapí­tani akaró nyugati cég a mi ügyvédi irodánkhoz fordult, így apukám rengeteget dolgozott, utazott, az Ügyvédi Kamara nevében gyakran képviselte Szlovákiát. A kollégájá­val a modern ügyvédség alapját, az ügyvédi törvényt alapította. Abba viszont nem mert belevágni, hogy külföldre költözzön. Bár gyerekként a szüleivel pár évig Drezdától nem messze élt, felnőttként csak utazott. Sokat utazott. Mindenki, aki csak egy évet is külföldön tölt, alá tudja támasztani, hogy ott egy év olyan, mint öt otthon. Nagyon gyorsan telnek a napok. Kimerítők, de izgal­masak. Én erre vágytam. Mennyire szövi át a munkádat a politika? Lehet ettől függetlenül végezni? A mai napig nem vagyok párttag. A főnököm elfogadja a függetlensége­met, én magam nem vagyok egyet­len pártideológiával sem összekap­csolva, így megőrizhetem a kritikus gondolkodásomat, értékelésemet. A Németországban töltött évek alatt sikerült a helyi kultúrába beilleszkedni? Egyértelműen integráltnak tarta­nak a barátaim, ismerőseim. Min­dennap csak németekkel, német környezetben, főként németül és német szempontból próbálom a dolgokat megérteni, lebonyolítani. Különböző minisztériumokkal dol­gozom együtt, sőt, a Német Szövet­ségi Köztársaság elnöki irodájával vagy a kancellár asszony munkatár­saival is volt pár esetben dolgom. A férjem és egész családja német, Ber­linben házasodtunk össze, a kisfiam itt, a berlini Charitében született, német barátaim is vannak. Min­den előnnyel és hátránnyal élek itt, ugyanúgy, mint egy német. A külföldön élés során állítólag általában drasztikus személyiség­­változás megy végbe. Szerintem azonban ez egyéniségfüggő. Németország nagy ország, nagyon különböző észak, ahol a férjem szülei élnek, és dél. Vagy a keleti és nyugati részei. Tizenhat szövetségi országból tevődik össze. Katoli­kus, protestáns vagy ateista részei vannak. Nem homogén ország. A férjem szerencsére nem a politika világában tevékenykedik, így mér­sékeltebb a véleménye a közéletről. Sőt, sokszor nem érti, miért szü­letett ilyen vagy olyan döntés szö­vetségi szinten. Ha tudok rá választ adni, akkor próbálom megmagya­rázni, így én is jobban értem, hol vannak a politikának, a kommu­nikációnak a hibái. Ami a szemé­lyiségváltozást illeti, ezt elismerem. Számomra viszont a legnagyobb változás a kisfiam születése volt. Egy idegen országban nagyon sok mindent megtanul az ember, hogy mi működik és mi nem. És bizony itt sem működik minden számukra tipikusan németesen. Német férjed, Sebastian, aki a te nevedet vette fel, beszél már pár szót magyarul? Vagy szlovákul? Nálad az a kettősség áll fenn, hogy Szlovákiából magyarként mentél a világba. A férjem igyekszik minél több dol­got megérteni az én kultúrámból. Egy komplikált hátterű lánnyal is­merkedett meg, és elvette feleségül. A kultúra megismerésének alapja a nyelv, de ez az út még hosszú. A kisfiam most kezd beszélni, így Apám mindig arra tanított, hogy harcoljak a szabadságért és az igazságért... ő is tanul mellette. A szlovákkal egyszerűbb, mert az orosz nyelvből pár szót ki tud következtetni, de a magyar nyelv itt nagyon egzotikus. Milyen nyelven olvasod a mesét a 27 hónapos kisfiadnak? Német könyvet németül, magyar könyvet magyarul. Téged a Bundestagban magyar­ként vagy szlovákként könyvel­tek el? Pozsonyiként... Kihangsúlyozom, hogy Pressburgból származom. Ez sok magyarázkodáshoz vezet, de a szlovákiai német nagykövet­ség nevében is Pressburg áll. Ez nem revizionizmus, hanem egy érzés. Ha Bratislavát mondok, ak­kor azzal a 1919-es megnevezést használom, amely bizony a fővá­rosban levő többnyelvűség eltör­léséhez vezetett. De a kisebbségi háttér nagyon komplikált, isme­retlen téma itt, Németországban. Itt a legnagyobb a török kisebb­ség, de azt idetelepítették. Ezzel szemben a magyar kisebbség sok megpróbáltatáson, például kitele­pítésen esett át, így nem ugyanaz a kettő. Ha egyszerűsíteni akarja valaki ezt a bonyolult témát, erre csak azt mondja, hogy szlovák sze­mélyi igazolványom van, és szlo­vák útlevéllel utazom, így szlovák vagyok. Ilyenkor csak mosolygok, mert a tények sosem feketék és fe­hérek. De ez már politika. A mun­kában ez nem téma. De engem sem szlováknak, sem magyarnak nem érzékelnek. A megjelenésem miatt gyakran skandináv kategóri­ába sorolnak. A boldogság és a biztonság helye nosztalgikusan a szülőföldünk. Nem kínzott a honvágy az évek alatt? Azt tartják, hogy ez az évek múltával nemhogy csökken, in­kább erősödik. Ha szeretném, hogy valamit a kisfiam is ismerjen, akkor pró­bálok erről a férjemnek mesélni: például hogyan ünnepeljük a ka­rácsonyt, mit eszünk húsvétra. És ott vannak a névnapok, amelyek nem igazán ismertek Berlinben. Amikor a temetés után pár he­tet Pozsonyban töltöttünk, én is meg voltam lepődve, mennyire jót tesz nekem az otthoniét. Mi­lyen nyugalom száll a lelkembe, hogy a jól megszokott helyeken sétálunk. A Duna, a Zerge-hegy, a Hegyi-park, ez a változatosság ebben a kis városban nagyon kel­lemes. Berlinben csak síkság van. A férjem kezd rábeszélni, hogy próbáljunk meg Pozsonyban élni, mert ő is szeretne megélni egy külföldi tapasztalatot. Ami még rosszabb, mint a honvágy, az a család hiánya. 2017-ben a kollé­gáim és a főnököm elutaztak ve­lem Pozsonyba, mert meg akarták ismerni a hazámat, így pár napot Pozsonyban töltöttek, és egy este a szüleimnél vacsoráztunk. Akkor tudatosítottam, hogy ha az ember hazát cserél, azzal szívet is cserél. „A külföldi lét egy brutális önis­mereti munka” - mondja Heller Csilla pszichológus. Egyetértesz? így van. Az ember nagyon magá­nyos. Míg a hazaiak szombaton, vasárnap a családdal, barátokkal, ismerősökkel töltik az idejüket, egy idegen magára marad. Amíg nem volt saját családom, sokszor csak az árnyékommal voltam sétálni. A külföldi lét az izgalmak mellett rengeteg kihívással jár. Tapasztal­tad? Megélted? Az ember sok mindent tapasztal - főleg, hogy mennyi minden nem az elképzelésünk szerint működik. A német hivatalokkal, orvosokkal, előírásokkal és kultúrával másképp kell megbirkóznia, másképp éli meg, mint egy turista. De minden alkalommal tanítja valamire az embert. Urbán Klára Ludik Éva édesapjával, Zoltánnal Éva, Sebastian és a kis Carl Frédéric (Fotók: családi archívum) w

Next