Uj Világ, 1949. december (2. évfolyam, 26-52. szám)

1949-07-01 / 26. szám

Az elmúlt héten az egész világ kegyelettel emlékezett meg a nagy szovjet­író, Maxim Gorkij halálának 13. évfordulójáról. ÚJ VILÁG Az utóbbi évtizedek eseményei félreérthetetlen világossággal bebizonyították, hogy minden ország és nép sorsát döntően be­folyásolja viszonya a Szovjetunióhoz. Azok a népek, amelyek a Szovjet­unió vezetése alatt álló békefronthoz tartoznak, — a világbéke fönn­tartásáért, hazájuk függetlenségéért és szabadságáért harcolnak — azok a népek úgy politikai, mint gazdasági és kulturális téren rohamléptek­kel haladnak előre. A Szovjetunió barátsága megszerzi számukra a biztonságot és a szabad munka lehetőségét és a Szovjetunió példája megmutatja az utat, amely népek felemelkedéséhez, biztos és boldog jövendőjéhez vezet. Ugyanakkor azok az országok, melyeket uralkodó rétege ki­szolgáltatott az új világháborút tervező imperializmusnak, rettenetes árat fizetnek uraik árulásáért. Az amerikai Egyesült­­Államok, hogy az őket fenyegető gazdasági válságot Európa népeire hárítsák, a Marshall­­tervvel megkezdték Nyugateurópa gyarmatosítását. Koldusbotra juttat­ják Angliát, leállítják Franciaország és Olaszország iparát. Az ameri­kaiak nyújtotta úgynevezett segítség nyomán hatalmas munkanélküli­ség keletkezik és rettenetes nyomorúság. Független országok gyarma­tokká süllyednek, népük gyarmati rabszolgává lesz, hogy Világhódításról álmodozó bankárok érdekében ágyútöltelékké váljon. Nyilvánvaló, hogy aki szereti hazáját és népét, annak m­indent el kell követnie, hogy azokat minél erősebb szövetségi, baráti szálak fűzzék a Szovjetunióhoz. Aki népének a boldog jövendőhöz vezető útját akarja egyengetni, annak tanulmányoznia, annak ismernie kell azt a dicsőséges utat, amelyet a szovjet nép tett meg, azt a biztos utat, amelyen a szovjet nép halad. A Szovjetúnió — új világ. Magasabb, fejlettebb társadalmi szer­vezete van, mint bármely más országnak. Ott valósult meg legelőször az igazi demokrácia, a szocializmus. Az első ország a világtörténelem­ben, amely megvalósította a tervgazdaságot, ahol nincs válság, nincs munkanélküliség. Az első ország, ahol minden a nép akaratából és min­den a nép érdekében történik. A Szovjetunióban minden eddiginél tisztább erkölcs uralkodik és a szovjet földön olyan kultúra van, amely valóban a népet szolgálja, valóban a népé. A szovjet hazafiasság nem zárja ki, sőt megköveteli más népek érdekeinek tiszteletben tartását és más népek szabadságtörekvéseinek baráti támogatását. Ez az ország — a dolgozók állama — annyira elüt minden eddigitől, annyira­­fölötte áll minden más államnak, hogy annak megismerése, tanulmányozása, megértése komoly figyelmet és odaadó munkát követel. Viszont a Szov­jetúnió lényegének, a szovjet munka módszerének megértése nélkül lehetetlen megérteni a saját népünk előtt álló feladatokat, lehetetlen ingadozás nélkül, helyesen dolgozni népünk jövőjéért. Minden példa azt bizonyítja, hogy az egyetlen helyes út, az egyetlen út, amely az igazi szabadsághoz és igazi függetlenséghez, a nép felemelkedéséhez vezet,­­ a szovjet nép útja. Amelyik népet letérítik erről az útról, annak drágán kell fizetnie azért, hogy engedje magát csalóktól, árulók­tól, az imperializmus ügynökeitől félrevezetni. A magyar nép immár n­égy esztendeje a helyes úton halad, és ez a négy esztendő olyan hatalmas eredményeket hozott a dolgozó magyar nép számára, amely pótolja évtizedek mulasztásait, helyre­hozza hosszú-hosszú évszázadok bűneit. Magyarország, mint a magyar nép vezére, Rákosi Mátyás mondotta, nem rés a béke frontján, hanem bástya. De az imperializmus nem egykönnyen mond le Magyarország­ról, melyet gyarmatul szemelt ki, a magyar népről, amelyet rabszolga­szíjra szeretne fűzni. Az utolsó hetek eseményei bebizonyították, hogy az imperializmus megvásárolt aljas ügynökei mindent elkövetnek Ma­gyarország megrontására. Állandóan résen kell tenni! Aki Magyarország függetlenségének megvédéséért, a magyar nép további felemelkedéséért teljes értékű munkát akar végezni, aki igazán szereti hazáját és népét, annak tanulmányoznia, annak ismernie kell, komolyan, alaposan kell ismernie a Szovjetúnió életét. A Szovjet­únió tanulmányozását, megismerését szolgálja a mi lapunk — az f­j Világ. Segédeszköz, amelynek fontosságát alig szükséges bizonyítani. A szovjet nép eredményeit, a Szovjetúnió népeinek új, hatalmas kultú­ráját, a Szovjetúnió következetes harcát a világ békéjéért — ezeket a kérdéseket igyekszik lapunk minden cikke,­­minden sora, minden betűje közelebb hozni a magyar néphez. Ezért az Új Világ ügye, nem egy új­ság magánügye, sőt nem is csak­­azé a Magyar-Szovjet Társaságé, amelynek nevében lapunk a magyar dolgozókhoz szól —, hanem az egész dolgozó magyar nép ügye. Millió és millió magyar dolgozó tudja, hogy népének sorsa és jövendője, minden magyar ember sorsa és jövendője igen nagy mértékben függ attól, hogy helyesen értjük-e meg azt, amit a Szovjetúnió tett a szovjet népnek és az egész emberi­ségnek érdekében és helyesen tanulunk-e a nagy példából. A mi lapunk segítségére van mindenkinek, aki a szovjet példából tanulva akar dol­gozni és harcolni a magyar nép jövendőjéért. A magyar jövendőért és a magyar jövendő legfontosabb bizto­sítékáért, a magyar-szovjet barátságért minden helyen és minden idő­ben lehet és kell dolgozni. De minden ilyen irányú munkának előfelté­tele a Szovjetúniónak, a szovjet nép életének, a szovjet módszernek alapos ismerete, és mivel mi rendszeresen és (ha nem is kizárólagosan), de elsősorban ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk, alig túlzás azt állí­tani, hogy a magyar jövőért folyó harcunk egyik legfontosabb szellemi fegyvere — az Új Világ. ■" Aki a magyar-szovjet barátság kimélyítéséért akar dolgozni, an­nak kötelessége nemcsak tanulmányozni lapunkat, de terjeszteni is. N­­ évfolyaam, 36* szám. Ára 1 forint A MAGYAR-SZOVJET BARÁTSÁG LAPJA Az angol-amerikai ellentétekről Sztálin még 1928-ban rámutatott arra, hogy a tőkés táboron belüli leg­főbb ellentét az angol-amerikai ellen­tét lett. •­Vegyük a petróleum kérdését — mon­dotta Sztálin, —, mely döntő jelentőséggel bír mind a tőkés gazdaság építése, mind pedig a háború szempontjából; vegyük a felvevőpiacok kérdését, amelyek igen ko­moly jelentőséggel bírnak a világkapita­lizmus léte és fejlődése szempontjából, mert nem lehet árukat termelni azok el­helyezésének biztosítása nélkül; vegyük a tőkekiviteli piacok kérdését, amely az im­perialista szakasz legjellemzőbb vonását képviseli; vegyük végül azoknak az utak­nak kérdését, amelyek a felvevőpiacokhoz, vagy a nyersanyagpiacokhoz vezetnek; mindezek az alapvető kérdések egy alap­vető problémába: az Anglia és Amerika között a világhegemóniáért folyó küzde­lem problémájába ütköznek.“ Ezek a tételek, melyeket Sztálin több mint 20 esztendővel ezelőtt szö­gezett le, mindmáig érvényben van­nak. Különös jelentőséggel bírnak most elsősorban a kapitalizmus általános válságával, valamint az azt jellemző ellentétekkel kapcsolatosan, másod­sorban pedig azzal kapcsolatosan, hogy az imperialista táborban a hitleri Németország és az imperialista Japán szétzúzása után csak két nagyhatalom maradt minthogy Franciaországot má­sodfokú állammá degradálták. Az amerikai imperializmus, mely meghízott és meggazdagodott a há­borún, makacsul törekszik a világura­lom felé. Eközben az angol imperia­lizmus kezében, bár jelentősen meg­gyengülve került ki a háborúból, még mindig igen fontos sztratégiai pozí­ciók, hatalmas gyarmati piacok és nyersanyagforrások maradtak. Az angol imperializmus még azzal pró­bálkozik, hogy ezeket, a pozícióké­t megvédelmezze. A világuralomra vá­gyó amerikai monopóliumok nem akarnak megbékélni ezzel a helyzet­tel. Ezért jellemző a háború utáni időszakra az amerikai imperializmus fokozott támadása a Brit birodalom valamennyi — politikai, sztratégiai és gazdasági — pozíciója ellen. Az a tény, hogy az USA és Anglia uralkodó körei együttesen folytatják a támadó és az új háborút kirobbantó politikát, hogy együttesen vesznek részt az általuk egybekovácsolt kato­nai szövetségekben (mely utóbbiak a Szovjetúnió és a népi demokratikus országok ellen irányulnak), hogy együttesen gyakorolják a népi­ felsza­­badító mozgalom elfojtásának politi­káját a gyarmati és függő országok­ban, mindez korántsem csökkenti a közöttük fennálló ellentéteket. Az USA még a második világhábo­rú idején, viszonzásul az Angliának nyújtott segítségért, a „99 évi bérlet“ örve alatt kezébe kaparintotta Anglia valamennyi támaszpontját az amerikai kontinens atlanti partvidékén. Az USA, kihasználva Anglia pénzügyi és gaz­dasági nehézségeit, kiszorította Ang­liát Latin-Amerika piacairól s ugyan­akkor egyre fokozottabb mértékben hatolt be a Brit birodalom vala­mennyi döntő fontosságú piacára. Az amerikai imperialisták megszilárdí­tották uralmukat Kanadában, ahol az amerikai tőkebefektetések meghalad­ják az 5 milliárd dollárt. Befolyásuk és ellenőrzésük alatt tartják az auszt­ráliai szárazföldet (jellemző, hogy a háború előtti időszakhoz viszonyítva az amerikai áruk behozatala Ausztrá­liába háromszorosára emelkedett). Az amerikai imperialisták egyre el­­szántabban hatolnak be Indiába és Délkelet-Ázsia más országaiba, kiszo­rítva angol vetélytársukat. Arról már beszélni sem kell, hogy a legfonto­sabb csendesóceáni sztratégiai bázisok nem Anglia, hanem az Egyesült Ál­lamok kezén vannak. Ugyanakkor az USA akadályozza Anglia minden olyirányú próbál­kozását, hogy legalább részben visszaállíthassa pozícióit az ame­rikai kontinensen, különösen pe­dig Latin-Amerika országaiban. Éppen az utóbbi napokban lángolt fel az USA és Anglia között szenvedélyes vita azzal kapcsolatosan, hogy Anglia kereskedelmi egyezményt kötött Ar­gentinéval- Az USA nyíltan követeli ennek az egyezménynek felrúgását, s közben Angliát gazdasági megtorlá­sokkal fenyegeti. Elkeseredett küzdelem folyik az angol és az amerikai imperializmus között " a Közel- és Közép-Kelet kő­olajforrásaiért. Az amerikai és angol érdekek összeütköznek Iránban, Irak­ban és Szaudi-Arábiában is, vagyis a szó szoros értelmében a Közel- és Közép-Kelet minden országában. Az amerikai és angol olajtársaságok ér­dekeinek harca maga után vonja az Anglia és az USA közötti küzdelmet az ottani politikai befolyásért éppúgy, mint az ezekbe az országokba vezető sztratégiai utakért. Ez az egyes közel­és középkeleti országok viszonyának kiéleződésében és egymás közötti konfliktusaiban jut kifejezésre. A nemrégiben Szíria, (ahol erősödik az amerikai befolyás) és Irak, (mely an­gol félgyarmat) között kirobbant kon­fliktus nem egyéb, mint egy rosszul kendőzött angol-amerikai konfliktus. A közelkeleti olajért dúló harc fényé­ben óriási jelentőségre tesz szert a Földközi-tenger kérdése. Az angol imperialisták hosszú évtizedeken­ át úgy tekintették a Földközi tengert — a Közel-Kelet olajkincseihez és az In­diába vezető tengeri utat, — mint a Brit birodalom legfontosabb sztraté­giai ütőerét, mint a birodalom „ge­rincoszlopát“, s mindenkor a fölötte gyakorlandó osztatlan ellenőrzésért küzdöttek. Ezt az ellenőrzést most el­vesztették. Az „Universul“ című ro­mán újság elmés meghatározása sze­rint e gerincoszlop minden egyes csi­golyáján most már az amerikai im­perializmus zászlaja lengedez. Az amerikai imperialistáknak bázisaik vannak Olaszországban és a volt olasz gyarmatokon, sőt kezükbe kaparin­tották a Görögországban lévő egykori angol bázisokat is. Az Egyesült Államok nem csupán az amerikai kontinensen és a Brit birodalom piacain szorongatja Angliát, hanem magában Euró­pában is. E cél érdekében nagymértékben fel­használja többek közt a hírhedt „Marshall-tervet“, melyet úgy tálaltak fel az angol népnek, mint „az ameri­kai jótevők nagylelkű ajándékát“. A dolog lényege pedig abban rejlik, hogy a Marshall-tervet nem az euró­pai országok megsegítésére, hanem azok leigázására szánták. A Marshall­­terv segítségével biztosítják az ame­rikaiak saját árucikkeik elhelyezését Európában és megakadályozzák, hogy oda angol áruk kerülhessenek. De ez még nem elég. A Marshall-terv alap­ján az amerikai imperialisták a való­ságban megtiltották­­az angoloknak, hogy a Szovjet­unióval és a népi de­mokrácia országaival való kereskedel­müket fejlesszék. Emellett Anglia szá­mára óriási jelentőséggel bír gyárt­mányai­k kivitelének fokozása. Figye­­­lembe kell venni, hogy Anglia beho­zatala még­­a háború előtt, — mint­hogy ez az ország hatalmas mennyi­ségű nyersanyagot és élelmiszert volt kénytelen importálni — meghaladta az angol áruk kivitelét. Csakhogy Anglia ezt a behozatali többletét kül­földi tőkebefektetéseiből származó hasznából, valamint a tengeri hajó­zás jövedelméből fedezte, Angliát most megfosztották ettől a lehetőség­től, miután tőkebefektetései a háború idején alaposan megcsappantak, a ha­józásból származó jövedelme pedig — az amerikai kereskedelmi flotta ré­széről megnyilvánuló konkurrencia következtében — erősen visszaesett. Ez az oka annak, hogy Angiig vezető körei azt tűzték ki célul, hogy áru­kivitelüket legalábbis megkétszerezik. Az amerikai monopóliumok a ma­guk részéről ugyancsak azt tűzték ki célul, hogy a legnagyobb mértékben fokozzák azoknak az árucikkeknek ki­vitelét, amelyeket az egyre szűkülő és zsugorodó belső piacon nem bírnak elhelyezni. Az USA m­ár a háború utáni idő­szak első napjaitól kezdve döntő támadásba kezdett a brit piacok ellen s ennek érdekében a legkülönfélébb eszközökhöz folyamodott, így például, amidőn kölcsönt nyújtott Angliának, egyik feltételként azt követelte, hogy Anglia jelentős mértékben gyengítse azt az előnyös vámrendszert, amely a Brit birodalomban az angol gyárt­mányú áruk érdekeit védi. Most, fenyegető válság körülményei között, elkerülhetetlen a piacokért vívott harc további kiéleződése az USA és Anglia között. Az imperialista birodalmak „együtt­működése“ korántsem zárja ki sem az ellentéteket, sem pedig a közöttük dúló harcot. Elegendő rámutatni, hogy az USA, Angliával való együttműkö­dése közben saját kezébe kaparintotta a Ruhrvidék fölötti ellenőrzést. Sztálin még 1925-ben mondotta, hogy az angol-amerikai táborban, a kapitalizmus táborában nincs egység, s hogy ott az érdekek harca uralko­dik. Igen jellemző, hogy az amerikai im­perializmus a legnagyobb mértékben kihasználja az Angliával közös rész­vételt abban a katonai szövetségben, amely Angliának az USA-tól való függését fokozza, így például az ame­rikai imperializmus, miközben a fegy­vernemek egységesítését megvalósítja és kihasználja az Északatlanti szerző­dés valamennyi résztvevőjének esze­veszett fegyverkezési hajszáját, sú­lyosbítja a Brit birodalomnak már amúgy is nagyfokú gazdasági nehéz­ségeit, s egyre fokozza reá gyakorolt nyomását. Az USA és Anglia közötti küzde­lem nyilvánvalóan az USA javára billenti a mérleget. Nem hiába nevezik e két ország együttműködését a ló és a lovas együttműködésének. De felmerül a kérdés: mivel ma­gyarázható ebben az esetben az a tény, hogy a brit imperializmus belemegy az ilyen együttműködésbe? A magya­rázat abban rejlik, hogy Anglia és az USA uralkodó köreit a haladó, demo­kratikus erők elleni közös gyűlölet egyesíti. Az angol imperializmus kény­telen az amerikai monopóliumokra, mint a világreakció pillérére támasz­kodni. Anglia uralkodó körei, miköz-­­ben részt vesznek az amerikai impe­rializmus támadó terveiben, arra szá­mítanak, hogy itt-ott saját maguknak is lecsíphetnek valamit, ha akár csak az Egyesült Államok „alpartnereiként“ is cselekszenek. A brit imperializmus legfőbb tétje, — mint ahogyan Chur­­chillnek, a megátalkodott háborús uszítónak többízbeni megnyilatkozásá­ból is kitűnik, — az, hogy ha netán mégis sikerülne konflikust kirobban­tani a Szovjetunió és az USA között, akkor, ily módon, mindkét ellenfél le­­gyengü­lésének eredményeképpen, leg­alább valamennyire sikerülne vissza­állítani a Brit birodalom hatalmát és befolyását.. . Ez a gondolat nem új. Ugyanígy gondolkoztak — csupán azzal a kü­lönbséggel, hogy Németország és a Szovjetúnió közötti konfliktus kirob­bantásáról volt szó — már a múltban is a brit imperialisták- De kegyetle­nül elszámították magukat. És most ugyanúgy elszámítják magukat. „Pravda“. 3. VIKTOKOV A magyar parasztkü­ldöttség befejezte tanulmányútját a Szovjetunióban. A küldöttség egyik csoportja megtekintette az újjáépülő Sztálingrádot.

Next