Uj Világ, 1955. december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1955-07-07 / 27. szám
Egy város két világrészen AKI EGY VÁROS múltjáról akar írni, elsárgult lapokat forgat, patinás emlékeiken mereng. Magnyitogorszk nagy város, a szovjet kohászat fővárosa az Ural déli lejtőjén, de éveinek száma olyan csekély, története olyan rövid, hogy akik építették, még nem öreg emberek, fiaiknak, unokáiknak ők mesélgetik a város történetét. Hogy vállán 25 év van már? .. . Ennyi még az ember életében is kevés, hát még egy város történetében! Még nem fakultak el azok a fényképek, amelyeket a mai város „hajdani” színhelyéről, az Ural folyó mellett, a Magmyitnaja (Mágneses) hegy lábainál elterült sztyeppéről készítettek. Huszonöt évvel ezelőtt lesokszorosítottak egy emlékezetes fényképet, az idősebb lakók szobáinak falán most is megtalálható. A végtelen sztyeppét ábrázolja, középen egy lovas áll, tekintete a végtelenbe vész. E pusztán egyszer modern város lesz? Hogy is gondoltak volna erre az ott száguldozó baskír és kozák lovasok! De a párt azt mondta: a nehézipar hazájává tesszük az Ural déli vidékét! A Magnyitnaja méhe gazdag ércet ád, nem messze van a Kuznyeck-medence szene, majd egy vasúti ingajárat elszállítja a kokszolható szenet a Magnyitnaja mellett építendő kohászati műveikbe... S a sztálini ötéves tervek legendás építkezésének színhelyévé lett az Ural folyó öntötte táj: megkezdték a kohómű és a város építését. 1929-et írtak, amikor a többségükben fiatal építők, oroszok éppúgy, min a baskírok, ukránok éppúgy, mint a tatárok, sátrat vertek a síkságon. Az első hónapokban az építkezés előkészítésén dolgoztak, barakkokat kezdtek felállítani. A nevezetes esemény, melynek most ülik az évfordulóját, a következő év nyarán történt. A Flonyerszkaja utcában lerakták az első kőből épült ház alapját és a ház fundamentumába ünnepélyesen a következő tartalmú okmányt helyezték el: „1930. július 5-én a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XVI. kongresszusának napjaiban, a Kara-Dir hegy északi lejtőjén. 14 ezer munkás jelenlétében rakták le itt az alapkövet és kezdtek hozzá Magnyitogorszk város első részének építkezési munkálataihoz.” Huszonöt éve fekszik ez az okmány a Pionyerszkaja utca 2. számú ház alapzatában, s mintha csak mustármagot ültettek volna el, száguldó gyorsasággal nőtt a város. Nőtt, de együtt a kohászati kombináttal! Pergessünk le néhány felejthetetlen dátumot! 1932. január 31-én készült el az első kohó, június 8-án az első martinkemence. 1931-ben a városnak 30 ezer lakosa volt, 1932-ben több mint 90, 1939- ben pedig 146 ezer. Szédítő gyorsaság! Az ilyen példák alapján tanulta meg a világ ezt a kifejezést: szovjet tempó. Talán akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy az ilyen gyors tempóban épült, ,,száraz“ mérnöki szempontok szerint lerakott város unalmas hangulatú lehet. Pedig Magnyitogorszk építészeti szempontból is sok érdekességet mutat. Végeredményben rajta kísérletezték ki egy szocialista város arculatának alakítását, s ahogy évről évre épült a város, úgy tanúsítják a házak a különböző szovjet építészeti kísérletezések, stíluspróbálkozások nyomait. A kombinát, melyet Sztálinról neveztek el, és a város első része egyaránt az Ural-folyó balpartján kezdett épülni, s végeredményben a városfejlesztést 1945-ig itt folytatták. A háború esztendeiben a nyugati területek kiürítése folytán nagyon megnőtt Magnyitogorszk lakosságának száma, éppen ezért ne csodálkozzunk, hogy a háború alatt is sok-sok ház készült, a balpart teljesen beépült. 1945 után a sík jobbpartot kezdték beépíteni. 1946-ban városfejlesztési tervet készítettek, amelyben városrendezésről is szó volt, tehát fokozatosan megszüntették a barakkokból álló utcákat is. Magnyitogorszk csupa parkból, csupa nagy kőpalotákból álló város, széles sugárútjain villamosok, trolibuszok közlekednek. Emlékezzünk csak a huszonöt év előtti pusztai lovasra!... A város két világrészen terül el. Az Ural-folyó ugyanis határt von Ázsia és Európa között. Amikor a kohómunkások, olvasztárok, hengerészek a jobbpartról átjárnak munkahelyükre, a kombinátba, valahol a híd közepén az egyik lábuk Ázsia területére lép, de a másik még Európában van, minden nap Európából Ázsiába mennek és este viszszatérnek Ázsiából Európába. Érdekes ez a tény, de fontosabb és érdekesebb, hogy e város beleszólt a történelembe. Ha legendás volt a Sztálin kohászati kombinát és a város felépítése, új legendák forrásává vált a magnyitogorszki kohászok munkája. Kell-e magyarázni, milyen szerepe van a vasnak és az acélnak a szocializmus felépítésében és a mezőgazdaság szocialista átalakításában? Nos, ebben játszott szerepet Magnyitogorszk kohászata. A Sztálin-kombinát 30 négyzetkilométeren terül el, saját vasútvonala, saját állomásai vannak. Azt mondják, ha a térképre vonalat húznának, hogy ezzel jelöljék, hová szállítanak magnyitogorszki fémet, akkor sűrűn tele kellene húzgálni vonalakkal a Szovjetunió térképét. Érzékelhetjük másképp is a magnyitogorszki fémtermelést: ha a napi termelés ezer meg ezer tonnáját vagonba raknák, a vasúti szerelvény több kilométer hosszú lenne. Szüntelenül árad ott a vasfolyam, nincs egyetlen perc sem, amikor nyitva ne volna egy-egy csapolónyílás valamelyik kohón, kemencén. A gyárnak akkora vízszükséglete van, hogy a mellette létesített víztároló valóságos tenger: a magnyitogorszki tenger. Nemcsak kohászat van Magnyitogorszkban, hanem építkezési anyagokat készítő gyárak, ruhaüzemek, kenyérgyárak stb. Ezeknek a száma különösen a háború alatt növekedett meg, amikor a kiürítések után a város lakossága ismét megnőtt. Ezekben a nehéz esztendőkben még inkább megmutatkozott Magnyitogorszk fontossága. Acélt és vasat adott a győzelemhez! A város lakói nem egy ízben kezdeményeztek versenyt a tervek túlteljesítésére. EZ A VERSENYSZELLEM hagyományos Magnyitogorszkban. Az idén tavasszal is a Sztálin-kombinát dolgozói hívták fel a szovjet kohászokat, hogy november 7-ére teljesítsék az ötéves tervet. Vállalásuk: terven felül 100 ezer tonna vasérc, 50 ezer tonna nyersvas, 60 ezer tonna acél, 25 ezer tonna hengerelt vas ... Vas- és acélfolyam! De megbirkóznak-e ezekkel a feladatokkal? Miről tanúskodnak az elmúlt esztendők? Tavaly — 1950-hez viszonyítva — a kombinát össztermelése majdnem 53 százalékkal emelkedett. S ha visszatekintünk még néhány esztendővel, ezt látjuk: 1950-ben — 1945-höz képest — az acéltermelés több mint 152 százalékkal nőtt. A vas- és acélfolyamot nevezhetnénk a növekvő tudás, az apadhatatlan lelkesedés és munkaszeretet folyamának is. Ifjú város még nem volt olyan messze földön híres, mint a két világrészen elterülő Magnyitogorszk. Példájára épülnek a népi demokratikus országokban az új, szocialista városok, mint a magyar Sztálinváros, a bolgár Dimitrovgrád és a lengyel Nowa Huta. Magnyitogorszk hírneve azonban a távolabbi országokat is bejárja. Amikor Dzsavaharlal Nehru, India miniszterelnöke legutóbb Magnyitogorszkban járt, üdvözlő beszédében ezt mondotta: „Nagyon örülök, hogy önökhöz érkeztem. Városuk új, de mondhatom, hogy az egyik leghíresebb város. Az önök különféle termékei növelik a Szovjetunió erejét." Kóródi József A Kohász-sugárút Magnyitogorszkban. Fent: ugyanez a hely 25 évvel ezelitt, a város és a kohómű építőinek sátortábora Vasárnap délután a moszkvai Felkelés téren (V. Masztyukov felv.) Vasárnap, július 3-án ünnepelték a Szovjetunióban a légiflotta napját Moszkva mellett, a tusinói repülőtéren százezrek tekintették meg a hagyományos repülőünnepély bravúros mutatványait (V. Antonov felv.) A moszkvai Lomonoszov Egyetemet fennállásának 20. évfordulója alkalmából a Munka Vörös Zászlaja rendjellel tüntették ki. A képen: K. J. Vorosilov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnökségének elnöke átnyújtja a kitüntetést az egyetem vezetőségének (V. Szobolev felv.) Ezt az új, lánctalpas, univerzális sorművelő traktort kapják a gyapottermesztő kolhozok és szovhozok a szovjet ipartól. A traktor 20 lóerős, súlya 11 kilogramm (Sz. Preobraztenszki) felvitele Alekszej Malinkin, a moszkvai izzólámpagyár lakatosa automata fémszál-tépa készüléket szerkesztett, amely meggyorsítja a rádiócsó-rácsok szerelését (M. Krigman felv.) MAI TÖRTÉNETEK AZ ORVOS LETELEPEDÉSE boldoggá tette a községet. Lehetetlen is volt a helyzet, hogy a szomszéd községbe szaladjanak át, vagy a szomszéd községből hívják az orvost, ha a szükség úgy kívánta. Most már nyugodtan lehetett egészségesnek lenni, mert betegség esetére biztosítva volt a közeli segítség. A község legszebb házát adták át orvosi lakásul. Az orvos a Dunántúlról jött, városból, de közel akart lenni a fővárosban élő gyermekeihez, unokáihoz. Nem volt már fiatal ember, fehér volt a haja, de rugalmasan ült a kerékpáron, s délcegen lépkedett az utcán. A kis község alig harminc kilométernyire feküdt Budapesttől. Az alvégen a parasztság lakott régi, vályogból épült, kisablakos házaiban. Az állomás környékén munkáscsaládok telepedtek le, hogy közel érjék a vonatokat, melyek munkahelyeikre szállították őket. Mikor az orvos a községbe jött, már elérte számuk a törzslakosságét, ami azt jelentette, hogy a község fele a társadalombiztosító tagja volt. Az orvos délután háromtól fogadta rendelőjében a betegeket. A várószoba állandóan tömve volt. Amíg a szomszéd községbe kellett menni orvosért, addig meggondolták magukat az emberek, hogy betegnek érezzék-e magukat holmi apró-cseprő rendellenesség miatt. Az orvossal, úgy látszik, együtt jár a betegség is, mert makkegészségesnek látszó emberek is beültek a várószobába, részben eddig még sohasem használt orvosságokért, részben, hogy pár napra esetleg kibújhassanak a munka alól. A röntgenszeme, tapasztalt orvos belátott a betegek, vagy betegnek látszani akarók belsejébe. Nem lehetett becsapni. Orvosi tanács helyett sokszor tartott előadást a tervfegyelemről és a munkafegyelemről. Az ilyen álbeteg azután csalódásában meggyógyulva távozott, hogy folytassa munkáját a gyárban. EGY DÉLUTÁN, a rendelések után, örömmel állapította meg, hogy aránylag korán végzett. Még alig sötétedett. Gondolta, majd most megvacsorázik, s gyorsan lepihen, mert a múlt éjszaka szüléshez hívták, az előtte való éjjel pedig az állomáshoz kellett mennie, hogy kezelésbe vegyen egy utast, aki könnyelműen leugrott a vonatról. Éppen be akarta zárni a rendelő ajtaját, amikor kopogtatást hallott. — Tessék — mondta kedvetlenül. Egy asszony lépett be, akit mintha már ismert volna. — Tessék kijönni hozzánk — szólt az asszony köszönés után. — Súlyos eset? — kérdezte az orvos. — Mi a baj? Kihez kell mennem? — Hozzám — felelte az aszszony egyszerűen. — Magához? Csak nem maga a beteg, akihez hivat? — De igenis, én vagyok a beteg. Az orvos elképedt. Arra már volt esete, hogy a halálos beteget a mosóteknő mellett találta, mosás közben. Az is megtörtént már, hogy a súlyos beteg, akihez sürgősen hívták, éppen véreshurkát vacsorázott, de hosszú gyakorlata alatt példa nélkül állt, hogy a rendelőjében személyesen megjelent beteg hívja ki lakására. — Ha maga a beteg — fakadt ki az orvos idegesen — s személyesen eljött hozzám, akkor miért és hogyan kívánhatja, hogy a lakására menjek? — Azért kérem — hangzott a felelet —, mert most nem érek rá a vizsgálatra, dolgom van a faluban. Az orvos az ajtóhoz ment, megfordította a kulcsot a zárban. Azután meggyőző hangon ismertette napi munkáját, félben hagyott ebédjeit, megzavart éjszakáit. — Az orvos is ember! — hördült fel elkeseredetten. — Jól van — nyugodott meg az asszony —, hát akkor tessék itt megvizsgálni. ALAPOS VIZSGÁLAT következett. — Most pedig álljon oda a tükör elé — mondta az orvos a vizsgálat után — s egy fél percig tartsa kiöltve a nyelvét. Az asszony az aranyrámás tükör elé állt, látta benne simára fésült haját, kissé már ráncos homlokát, villogó szemét, s kioltott szép piros nyelvét. — Jól van — mondta az orvos a letelt fél perc után. — Most legalább nyelvet öltött magára azért, hogy egy kis gyomorhurut miatt ki akart hívni a lakására... FALU TAMÁS