Uj Világ, 1956. június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-05 / 1. szám

Los Angelesben, a karcsú pálmák és a szá­raz köd hazájában, az olajkutak és film­csillagok városában él Lam Feuchtwanger, a világszerte ismert író. Miután ez a látogatás nem szerepelt a hivatalos programban, ebbeli szándékunkat tüstént közöltük az amerikai külügyminisztérium mellénk rendelt képvi­selőjével. — Nem, nem — ezt igazán nem lehet! — ellenkezett. — De hát miért nem? — firtattuk. — Feuchtwanger — vörös.­­.! — No de engedelmet kérünk — feleltünk megdöbbenéssel —. Feuchtwangert az egész világon történelmi regényíróként ismerik, műveinek semmi köze a kommunizmushoz! Lapozza fel talán a Brit Enciklopédiát... A külügyminisztérium képviselője gondol­kodóba esett. — Én sohasem olvastam semmit ettől a fickótól és nem ia tudok róla semmit — mon­dotta kisvártatva. — De nálunk, a külügymi­nisztériumban ez a hite... Azok az embereik, akik magukat efféle értesülésekkel látják el, műveletlenek és tu­datlanok — mondtuk A vita elhúzódott Mi ragaszkodtunk a lá­togatáshoz. Emlékeztettünk arra, hogy az amerikai sajtó és az „Amerika Hangja“ az egész világot telekürtöli az amerikai szabad­ságról szóló dicshimnuszokkal, de miféle „sza­badság" ez, ha újságírók nem találkozhatnak írókkal? — Ha nem engedélyezik a találkozást Lion Feutchwangerrel, nem folytatjuk utunkat, hanem hazamegyünk — jelentettük ki végül. — És mindenütt elmondjuk majd, miféle vasfüggönyt emeltek önök egy világszerte is­mert és tisztelt író köré... Mint mondani szokás, a tárgyaló felek szétváltak, anélkül, hogy megegyezésre jutot­tak volna. Másnap reggel a külügyminisztérium kép­viselője az álmatlanságtól gyűrötten és fárad­tan jelent meg körünkben. — Engedélyezték... Az egész éjszakám az­zal telt el, hogy megszerezzem a hozzájáru­lást ... — mondotta. Lion Feuchtwangernél Lion Feuchtwanger teljes visszavonultság­­ban él. A Csendes-óceán meredek partján fekvő villájának zöld növényzettel övezett teraszáról az óceán kék vizére látni. Ide nyíl­nak dolgozószobájának ablakai is Feuchtwanger úgy dolgozik, mint egy meg­szállott. Néha még éjszaka, az ágyban is ké­szít jegyzeteket. — Már hetvenegy éves vagyok, gazdálkod­nom kell az idővel — mondta jellegzetes mosolyával Estefelé érkeztünk meg otthonába. A nap már lement, sietnünk kellett, hogy az utolsó sugarait kihasználva, néhány felvételt készít­hessünk. Feuchtwanger tü­relmesen „beállt" és közben a Szovjetunióról, a szovjet irodalomról kérdezgetett bennünket. A felesége azután vendé­gül látott minket. Ittunk a házigazda egészségére, meg­kóstoltuk a „moszkvai mód­ra“ elkészített orosz hús­salátát, amely egyenesen a mi látogatásunk alkalmára készült. Lion Feuchtwanger na­gyon keveset változott az­óta, hogy a háború előtt Moszkvában járt. Feleségé­vel együtt ma is sportot tornátszik és úszik. Munká­ján kívül csak egy szenve­délye van, a könyvtára, amelyben 25 ezer kötet könyvet őriz, közte számos ritkaságot, sőt egyedülálló ritkaságokat. Az egész ház tele könyvekkel, a falak mentén mindenütt könyv­­állványok, könyvszekrények. Láttunk egy ősrégi Sophok­­les-kiadást, az első Shakes­peare-kiadások egyikét, Goethe, Schiller és mások első kiadásait. A sort Lenin összes művei zárják. Ez a harmadik könyvtára, amelyet az író élete során összegyűjtött. Kettőt a hitleristák semmisítettek meg: az elsőt Berlinben, a má­sodikat Párizsban. Lehet, hogy ezért is ra­gaszkodik annyira a könyveihez és szereti­ket, talán még jobban, mint magát a ter­mészetet ezen a gazdag kaliforniai földön. Életének egyébként van keserű oldala is. Az Egyesült Államokban bizonyos erők kör­mönfont módon üldözik. Nála tett látogatá­sunkkal kapcsolatban a Los Angeles Herald­s Expr­ess lap szükségesnek találta, hogy nyilvánosságra hozza a következő ada­­,­bali­fornia­ állambeli Amerika-ellenes reVS evységet vi2s®á10 szenátusi bizottság je­­lentésében Lion Feuchtwanger neve 37-szer fordul elő...! Természetesen megkér­­­­dezzük tőle azt is, hogy je­lenleg min dolgozik. Mint mondotta, nemrég fejezte be Marie Antoinette életé­nek utolsó napjairól szóló darabját. „Azt akartam megmutatni, hogy kivégzése történelmi szükségszerűség volt“ —­ jegyzi meg. Jelen­leg Jafet és leánya című történelmi regényén dolgo­zik. — Megint ókori történet — csúszik ki belőlem a szó. — Igen — mosolyodik el Feuchtwanger is —, bibliai téma, de eszmei mondani­valója nagyon közel áll mindannyiunkhoz. Regé­nyemben a katona — em­berré, a barbár — gondol­kodó lénnyé alakul... Bertrand Russelnél Lord Bertrand Russelt nálunk főként mint a nyu­gati idealista filozófia egyik képviselőjét ismerik. Ke­vésbé ismeretes, hogy Bert­rand Russel­l kiváló ma­tematikus, tudományos matematikai művek és számos szépirodalmi mű szerzője. Mellesleg szólva Russel pályafutása és filozófiája szöge­sen ellentétes. Bertrand Russel, aki az angol főnemesség legmagasabb rétegeihez tartozik, az első világháború éveiben kérlelhetetlen pa­cifistaként lépett fel, s összeütközésbe került saját osztályával. Akkoriban többször felelős­ségre vonták, sőt hat hónapra el is ítélték és bezárták a brixtoni börtönbe. De azóta sok víz folyt le a Themzén. Bertrand Russel nevét ma tisztelettel övezik Angliában: a brit ki­rályság egyik legnagyobb érdemrendjének lovagkeresztjét viseli Russel a BBC, az an­gol rádió egyik legnépszerűbb rádiókommen­tátora és előadója, aki az angol, sőt az ame­rikai értelmiség egyes rétegeire is nagy be­folyást gyakorol. Az elmúlt évek során Russel a hideghá­ború szószólójává szegődött: ellenségesen lé­pett fel a Szovjetunió irányában. A legutóbbi időkben azonban nézetei megváltoztak. Élet­céljává vált az atom- és hidrogénfegyverek elleni harc és ez új politikai állásfoglalásra rs késztette. Londonba érkezve felhívtam telefonon Bertrand Russelt. Azt mondta, hogy másnap reggel szabadságra megy, Skóciába utazik pi­henni, de szívesen venné, ha aznap este meg­látogatnám otthonában. A vonaton, amely lakóhelyére, Rich­­mondba, London egyik elővárosába vitt, némi nyugtalansággal azon töprengtem, vajon si­kerül-e megtalálnunk a közös nyelvet De minden sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint gondoltam. Russel maga nyitott ajtót. Kíváncsian szemügyre vettem, miközben a szűk lépcső­­házon át felvezetett az emeletre, jókora dol­gozószobájába. Egy alacsony asztalka mellé, mély fotelekbe telepedtünk Russel sovány ember és nagyon fiatalos. Irigylésre méltóan egészséges, sokat dolgozik, sokat utazgat. Mozgékony természet, mozdulatai gyorstó, hevesek. Igazi angolos beszédmodorban, a rádióhallgatók előtt oly jól ismert pontos, kerekded mondatokban társalog. Beszélgetés közben legkevésbé sem igyekszik elkerülni a kényes pontokat. — Anglia kisterületi­ ország — mondta. — Így hát természetesen ön is fogalmat alkot­hat arról mi művelnének itt az atom- és hidrogénbombák. Én azonban mindössze nyolcvanhárom éves vagyok és még élni aka­rok. És egyenesen a szemembe nézve, megkér­dezte: — ön persze, nyilván emlékszik még rá, hogy néhány évvel ezelőtti nyilatkozataimat nem lehet a Szovjetunió irányában barátsá­gosnak nevezni. Mi erről az önök véleménye? — Van nálunk egy közmondás — feleltem. — Vakuljon meg, jól a múltat hánytorgatja. — Kitűnő — mondta Russel és felkelt, hogy egy üveg whyskit és poharakat hozzon. Ezután tartalmas beszélgetés indult közöt­tünk. Kiderült, hogy — jóllehet nézeteink el­térője — ma könnyen juthatunk közös ne­vezőre a háború, a béke kérdésében, az atom-és hidrogénfegyverek eltiltása ügyében. Nyikolaj Gribacsov és Borisz Iszakov, az Egyesült államokban és Angliában járt szovjet írócsoport tagjainak beszámolóiból Lion Feuchtwanger fényképe, amelyet a r­agonyok olvasóinak dedikált

Next